Egyszer
a régi világban hallottam az apámtól, hogy egy Ónodi nevű ember, a másik nevét
nem tudom, miféle, hazajött a harctérről a lovával. Kétkardos huszárnak
ismerték a harctéren.
Na,
hát a kocsmában aztán elkezdte magyarázni az embereknek, hogy ő milyen vitéz
huszár volt. Csakhogy az emberek nem nagyon hitték a hőstetteit.
Addig
beszélgettek ott borozgatás közben, míg azt találta mondani Ónodi, hogy ő, ha
felülhet a lovára, karba teszi a két kezét, s az utcán akármennyien vannak
kétoldalt hordófával, husángokkal, más ilyenekkel, úgy, karba tett kézzel
ellovagol az emberek közt, és aki leüti, vagy ha csak a lova farkát is meg
tudja csapni, fizeti a fogadást.
-
Micsoda?!
-
Még hogy karba tett kézzel a lovon!
-
Ez már lehetetlen!
Fogadtak
egy ötvenliteres hordóba.
Ónodi
meg elment haza, a lovát felnyergelte. Az emberek meg a megbeszélt helyen
felálltak kétoldalt az utcán, intettek, hogy jöhet.
Ónodi
ekkor karba tette a két kezét, nekiengedte a lovát, s végigszaladt vele az
emberek közt. És mire azok csaptak volna a nagy rudas hordófával, husángokkal,
a ló már messze járt tőlük. A farka hegyét sem érte el a csapás.
Hanem
akkor megfordította a lovát Ónodi, s bizony az örült a legjobban, aki a
garádján[1]
be tudott előle mászni, mert különben elgázolta volna a ló. Tán meg is eszi!
Veszedelmes lett, amikor a gazdája futtából visszafordította.
Megnyerte
Ónodi a fogadást, az emberek nem győzték eleget dicsérni. Visszamentek a
kocsmába, kifizették a hordó bort, csapra ütötték, rákezdtek inni.
Addig-addig,
hogy nekibátorodtak, s elmesélték, hogy a sarkadi határon - amit most
Törökcsapásnak hívnak - van vagy százötven lovas török. Járnak be a faluba
éjszakánként innen-onnan rabolni. Senkinek nem lehet nyugta tőlük. Ónodi meg
ráfelelte, hogy majd ő elzavarja őket.
-
Egyedül?
Hitték
is, nem is, de hát nagyon mondta, hogy hazamegy a két kardjáért, s máris elbánik
velük.
Haza
is ment. Felkötötte a két kardot, és meghagyta a mulatós társaságnak, hogy csak
messziről nézhetik, mit csinál. Lóra ült, és megindult arra, ahol a törökök
táboroztak.
Amikor
a törökök meglátták, hogy egy magyar huszár jön egyenest feléjük, lóra kaptak.
El akarták fogni, mert úgy tett, mintha nem is törődne a világgal, fel sem
emelte a fejét. Na, végre meglátta, hogy jönnek. És mintha megrettent volna,
megfordította a lovát, gyia, vágtatott visszafelé!
A
törökök utána.
Na
de egyszer megfordult ám a lovával Ónodi, kézbe vette a két kardot, és kezdte
aprítani őket, mint a tököt, s mikor érezte, hogy most már pihenni kell egy
szusszanásnyit, megint megfordította a lovát, mintha menekülne. A jobb lovasok
most is vágtattak utána, de ő megint fordított a lován, s vissza, egyenest
rájuk! Rendesen vagdalta őket két karddal a lóról.
Kezdték
a törökök maguk is belátni, hogy ez az ember elpusztítja őket mindőjüket, hát
visszairamodtak, Ónodi meg utánuk, ahol érte, lecsapta őket, végül aztán ő is
elunta már, és hagyta, hadd fussanak.
Leengedte
a két kardot, s visszajött.
Azóta
nevezik Törökcsapásnak azt a helyet a sarkadi határban. Ónodi meg visszaült a
hordóhoz a népekkel mulatni.
