Egyszer volt, hol nem
volt, volt az egyik faluban egy olyan asszony, akinek sohase volt gyermeke.
Egyszer aztán elszólta
magát az asszony, hogy nem bánná már, ha a jóisten egy kutyakölyköt adna neki,
azt is felnevelné, csak legyen, akiben öröme teljék.
Telt-múlt az idő,
egyszer csak született neki egy gyermeke, de az nem gyerek volt, hanem egy
kismalac. Akkor jutott csak eszébe az asszonynak, hogy ő egyszer elszólta
magát. De hát mit csináljon, ha már megvan, csak fel kell nevelje!
Már iskolába jártak a
hatéves gyermekek. A kismalac is odafejlődött, hogy már egy korba került velük.
Összeültek az asszonyok, ahogy szoktak, beszélgetni. Pirosmalac mindig ott ült
az anyja mellett, mindig ott kuncogott.
- Hallja-e,
komámasszony, ez a kismalac azért visít, mert menne az iskolába a többi gyerek
után.
- Hát ne űzzenek már
énbelőlem csúfságot! - mondta a Pirosmalac anyja. Nagyon szégyellte, hogy neki
csak egy ilyen gyereke van.
No de a többi asszony
addig beszélt neki, amíg csak elküldte Pirosmalacot az iskolába. Ott meg
visított a tanító úrra. A tanító, hogy elhallgattassa, odalökött neki egy
könyvet. Mindjárt elhallgatott Pirosmalac. A kis orra járt betűről betűre.
Tanult olvasni.
Egyszer a gyerekek
elindultak, hogy mennek földiepret szedni. A kismalac is menni akart, de az
anyja nem akarta engedni. Hanem a szomszédasszonyok addig beszéltek, hogy csak
elengedte. A többi gyermek kosarat vitt, a kismalacnak is kellett. A kis orrára
tették, s azzal elindultak.
A szomszédban volt egy
kisfiú, éppen annyi idős, mint Pirosmalac. Az anyja a lelkére kötötte, hogy
nagyon vigyázzon a kismalacra. A fiú meg is fogadta a szavát.
Május hónap volt, mikor
ért a földieper. Kimentek mind együtt az erdőre. A kismalac elmaradt a
többitől, levetette a malacbőrt. Hát mikor levetette, hetedhét országon olyan
szép teremtés nem volt sem Dunán innen, sem Tiszán túl. Hamar teleszedte a
kosarát, akkor aztán újra felvette a malacbőrt, s ment a többi után. A szomszéd
fiú ezt mind látta, de egy szót sem szólt.
- Hát, Pirosmalac csúffá
tett bennünket! - mondták a gyerekek, mert sokkal több epret szedett, mint ők.
Mentek hazafelé. A
szülők már sokallották, hogy a gyermekek oda vannak, kiállottak az útra.
- Nézzétek csak,
Pirosmalac is hoz földiepret! Ki szedte tele a kosarát?
- Pirosmalac! - mondta a
fiú, de egy árva szót sem szólt arról, hogy ő mit látott.
Mikor kikerültek az
iskolából, eljártak a fiúk a lányokhoz estézni. A fiú elment estézni Pirosmalacékhoz.
Az apja meg az anyja csak nézték s sopánkodtak, hogy vajon mit akarhat ez a szegény
fiú ettől az oktalan állattól. De a fiú nem tágított, csakis oda járt.
Egyszer eljött az ideje,
hogy a legény megházasodjon.
- Kit veszel el, fiam?
- A szomszédban való
Pirosmalacot.
- Ne hozz szégyent a
fejünkre, fiam! Ládd, tisztességben megvénültünk, most akarsz hírbe tenni
bennünket?
De a fiú kötötte magát,
hogy ő csakis Pirosmalacot veszi el. Összeszedte a komáit, elmentek kérőbe. Azt
mondja az apja, mikor odaértek:
- Az én fiam soha meg
nem házasodik, ha Pirosmalacot hozzá nem adják.
Pirosmalacot is
megkérdezték, az meg mozgatta a fejét, hogy igen.
Jegyben jártak aztán
addig-ameddig. A lakodalomban ott volt az egész falu, de még a szomszéd falu
is; ha eddig nem láttak csodát, hát lássanak most. Pirosmalac ott ült a legény
mellett a menyegzőn. Akinek kedve volt, az mulatott, akinek nem, csak nézte.
A vacsoránál a vőlegény
elfoglalta a főhelyet, hozzáfogtak vacsorázni. Mikor megvacsoráltak, a fiatalok
felmentek a padlásra, mert akkoriban az volt a szokás. A vőlegény az anyjának
elmondott mindent. Azt is megmondta, hogy mikor ő lelöki a malacbőrt, az anyja
égesse el. Csináltatott titokban menyasszonyi ruhát is, olyat, hogy gyönyörűség
volt nézni.
Bandaszónál mentek fel,
avval jöttek le. Volt bánat, amilyen volt, de lett olyan öröm, hogy ki se lehet
mondani. Mindenkinek tetszett, mindenki csodálkozott, mert még senki se látott
olyan szép menyasszonyt, mint amilyen Pirosmalacból lett!
Volt a faluban egy öreg
legény, Szakács János. Azt mondja az anyjának:
- Anyám, én
megházasodok.
- Kit vennél el, fiam?
- A szomszédban van egy
koca, azt.
Hát az idős legény
öt-hat embert megkért, hogy menjenek el vele megkérni a szomszéd kocáját.
Eleget erősködött a szomszéd:
- Oktalan állat az, nem
Pirosmalac. Szaporára tartjuk mi azt, nem férjhez adni.
De a kérők csak mondták
a magukét. Mennek az ólba, a koca ugrott az ajtóra. A hordókötelet
előkerítették. A négy lábát összekötötték, de kegyetlenül visított. Amikor a
legény meg akarta csókolni, hát, uramfia, majd leharapta az orrát!
No, lett is nevetés a
faluban. Mindenki tudta, hogy Pirosmalac nincs több. Eddig volt, mese volt.
