Volt
hol nem volt, még az óperenciás tengereken is túl volt, volt egyszer egy szegény
ember, ennek a szegény embernek volt egy fia, akinek nagyon kevés gazdasága
volt úgy, hogy már maga is alig tudott élni. Mondja a fiának: Látod-e kedves
gyermekem, hogy már magamnak nincsen semmim, hanem eredj és keress magadnak
valami szolgálatot, talán minket is tudsz boldogítani. Ezzel a fia felkészül, és
elútazik, és jár kel, heted hét ország ellen bújdosik szegény mindenfelé.
Egyszer ért egy rettenetes nagy hegyet, melyen felül volt egy nagy vár:
felmegyen a várnak a kapujához, és kérdi a kapun állótól, hogy kié legyen a vár?
emez pedig felelt, hogy a nagyságos Plútóé. Itt az ífju bemegy a várba, és
jelenti magát hogy szolgálatot kapna. Midőn már felvitték a vár urához mondja
ez magába: Jó lesz ez nekünk, mert bizony mondom hogy ily hamar embert nem
kaphatunk. Befogadák hát őtet, és mondják: Hallod-e, itt nálunk csak három nap
az esztendő, és hogyha te azt ki tudod szolgálni, tehát akkor háromszáz
forintot kapsz. Adnak nekie enni, és mondják: Nálunk oly szokás vagyon, hogy
csak éjtszaka kell szolgálatját az embernek tenni; tehát most feküdjél le, az éjtszaka
pedig fogsz dolgozni. Lefekszik a fáradt fiú, és estve felé felkölt, és kérdi,
hogy mi lesz a dolga? melyet megmutattak nekie: látod-e, úgy mond, amoda a vár
alján azt a nagy erdőt? tehát azt neked az éjtszaka ki kell vágni, és a fát ölbe
rakni; és adnak neki egy fejszét, és mondják, hogy ha ezt meg nem fogod
cselekedni, tehát holnap beviszünk a pokol szolgálatjába. Nagy szomorúan kifelé
indúl az erdő felé, és mikor elérte az erdőt, és nem tudta hogy miképpen fogjon
a dologhoz: míg így szomorkodik, hozzája jött egy nagyon szép fiatal leányzó, és
köszönti őtet, és mondja neki: Ugyan hogy jöttél te ide te szerencsétlen ífju?
ki is könnyes szemekkel panaszkodik hogy nekie miket parancsoltak. Mondá a leányzó:
Te csak ülj le, és itt, amit neked hoztam, edd meg, és azután feküdjél le: ne félj
mert én neked mindent elvégezek. Ezek után feküdni ment, és a Rozália kezdett a
dologhoz, oly serényen letakarította a fát, és ölbe rakta, hogy már midőn
hajnallott, tehát már akkor az egész dolog készen volt.
Reggel
hát felköltötte az ífjut, és mondja neki: No egyél most, tudom hogy nagy ebéd
lesz már akkor mikor te fogsz früstökölni. Hazament tehát az ífju, és
jelentette az urának, hogy amit parancsolt, már elvégezte. A Plútó kétfelé nézett,
és mondá a feleségének: Hallod-e ez nagyobb ördög mint én vagyok, mert ez oly
dolgot vitt végbe, melyet én magam se tudtam elvégezni: hanem majd parancsolok én
neki holnap oly dolgot, melyet tudom hogy el nem tud végezni. Ezek után adnak
az ifjunak egy kevés kenyeret és egy pohár bort, amely után parancsolják, hogy
az éjjel azt a földet, amit a múlt éjjel irtottál, azt felszántsad, és kölessel
bevessed, és reggelre a kölest meg is éreszszed, hogy az én asztalomon holnap kását
a terméséből ehessenek; ezeket pedig hogyha el nem végzed, holnap a pokol dolgához
küldelek. Ezek után nagy szomorúan eltávozik az ífju, és kimenvén jókor a földre,
ott nagyon szomorkodván egy fa alatt leül: hát ime jön a tegnapi szép Rozália,
kit midőn meglátott az ífju bágyadt szemeit reá vetette. Mond neki Rozália: No
hogyan vagy szivemnek szerelme? Kinek mondá az ífju, hogy tegnap amit mondottak
csak még álom volt a mai dologhoz, mert csak gondold meg, gyönyörű virágszál!
hogy nekem most lehetetlen dolgot parancsoltak, mert a szántása a földnek csak
meg lehetne még, de a köles megnyövesztése előttem lehetetlennek látszik. Mondá
neki Rozália: Hallod-e, ne búsúlj semmit, mert én rajtad segítek, és helyetted
mindent elvégzek, csakhogy majd egyszer hajdanába el ne felejtkezzél rólam, hanem
légy hivem; melyet az ífju meg is igért nekie: Hogyha egyszer innen kiszabadúlhatok,
tehát örökös híved fogok maradni, csak most, kedves angyalom, segíts rajtam.
Ekkor mond Rozália: Feküdjél le, és aludjál reggelig: majd én elvégzek
mindeneket helyetted. Ekkor az ífju lefeküdött, és Rozália mindent elvégzett
helyette.
Reggelre
felkelvén, mond neki a leány: No lelkem, gyere velem, és szedj a kölcsből, és
vidd el az atyámnak, hogy teljék be a kedve. Ezek után szedvén kölest, viszi Plútónak
eleibe és mondja: No uram, elvégeztem a parancsolatodat. Ezen Plútó nagyon
elcsodálkozott, hogy ő ezt a nagy dolgot nekie elvégezte; melyet midőn
meghallott az ördög felesége, monda Plútónak: Hallod-e, te nem tudsz
parancsolni; majd meglátod, hogy én holnap oly dolgot parancsolok neki, melyet
tudom hogy el nem végezhet. Ezek után adtak nekie viszont egy kevés kenyeret, és
egy pohár bort, melyet midőn megett, monda Plútó: Hallod-e, már most én neked
nem parancsolok, hanem eredj, a feleségem fog neked valamit parancsolni. Midőn
bement volna az asszonyhoz, kérdi tőle, hogy mit méltóztatik parancsolni; s
mond neki az asszony: Én most neked nem parancsolok oly sok dolgot, hanem csak
azt, hogy azt az egy lovat, mely az istállóba vagyon, vidd el sétálni, és midőn
már megjártattad, azután elvidd a kovácshoz hogy patkólja meg; de tudod, nem kötőfékszáron
fogod vezetni, hanem reá fogsz ülni, és úgy fogod jártatni. Ne félj, mert
szelid ló, és nem bánt az tégedet. Ezek után elmehetsz, hogyha a parancsolatot
elvégezted. Ezzel elmenvén a fiú, viszont kiment sétálni az erdő mellé, ahol
ennekelőtte dolgozott; és im már a szép Rozália ott várta őtet; és midőn hozzája
ért, nyakába borúlt és megcsókolván mondá: Szerelmes gyönyörű galambom, mit
parancsoltak? add elé, mert a balorcám nagyon fájt ma éjtszaka, netalán az anyám
valamely oly dolgot parancsolt, melyet még én sem vihetek végbe. Monda az ífju:
Oh kedves ártatlan kisasszony, a te szíved látom nagyon kegyes, és szánakozó;
ne félj már rajtam, mert a holnapi parancsolat nem oly igen nagy, mint a többi
volt, mert csak egy lovat kell jártatnom és megpatkóltatnom. Melyet hallván Rozália,
nagyon elfejéredett, és monda: No most nem tudom hogy fogsz szabadúlni, mert az
anyám lesz az a ló, melyet te fogsz jártatni, és megpatkóltatni; de még is, ne
félj, mert az anyámat is éretted megtagadom, és inkább elvesztem, csak hogy te
légy hív énhozzám. Hanem hallgass a szavamra, és eredj még ma a kovácshoz, és
parancsold meg nekie hogy csináljon neked egy másfél arasztos sarkantyút és egy
huszonnégy ágú taréjt bele; azok pedig oly erősen legyenek kiköszörűlve, hogy
hegyesek legyenek mint a fullánk, és élesek mint a borotva; azután hogy, ha reá
ülsz, hanem még az istállóba ülj reá, úgy jőj ki vele az istállóból: végre,
majd ha az ég alatt leszel, tehát szorítsd meg jól, hogy a sarkantyúnak taréja
megjárja a bélit; ne kíméld semmit, azután majd repül egészen a levegőig veled,
de te ne tágíts semmit, hanem egyformán szorítsd: úgy nem vethet le. Azután
vidd a kovácshoz, és veress rá oly nagy patkókat a milyet te kivánsz, mert ő
azt gondolja, hogy téged e sétálás közben majd elveszejt. Már most fogd ezt a
kis italt, melyet mostan neked adok, és idd meg, mert hogyha eztet megiszod,
tehát nem fogsz félni tizenkét ördögtől se. Mikor az ífju megitta az italt,
monda Rozália, hogy: amit én neked megmondottam, el ne felejtkezzél arról.
Ezek
után haza fele vette az útját az ífju, és elment parancsolat szerint a kovácshoz,
a ki is nekie parancsolatja szerint megcsinálta a nagy sarkantyút, és a csizmájára
fel is üttette. Másnap korán még hajnalba felkelt, és bemegy az istállóba, és körűlnézte
a lovat, és látja hogy mely tüzes szemekkel néz reája. Felnyergelte tehát, s még
az istállóba reá ült, és úgy szorongatta a lovat sarkantyújával, hogy csak alig
szuszogott. Midőn már kiért volna a várból vele, a ló szél módjára kezdi szaladását,
a levegő felé kezde ugrálni, de emez mindég a sarkantyújával ösztönözte, úgy
hogy már a sarkantyújának a két taréja összeért a bélibe; ezt nem állhatván már
utóbb az ördögi ló, csendesedni kezdett és akaratja szerint vele ballagott. Midőn
már a kovácshoz ért volt, tehát a ló alig állott a lábán, és amidőn már mind a
négy lábát megpatkólták, haza vitte, és az istállóba bekötötte. Azután bemegy
Plútóhoz és mond: Uram, én már kiszolgáltam az időmet, hanem, fizess már most
ki, és én elmegyek. Ekkor elcsodálkozik Plútó, és nagy hamarsággal kifizeti, és
kéri őtet, hogy távozzék el tőle, mert már félt Plútó tőle.
Az
ífju tehát elmegy serénységgel, és midőn már ment volna az úton, tehát eleibe állott
a szép Rozália, és monda neki: No kedves galambom, most mindjárt rosszúl lesz a
dolgod, mert az anyámat jól megkínoztad. Hanem most én leszek mindjárt ló
minden hozzá valóval, és te ülj reám. Ezzel megrázkodik, és ló lett belőle, és
az ífju reá ült, és szél módjára repült vele Rozália. Amint szaladtak, mondja
Rozália: Nagyon ég a jobb orcám, és aligha nem az atyám jön utánnunk; csak nézz
hátra, hogy nem látsz-e valamit? Visszatekint emez, és lát egy nagy fekete felhőt
utánnok jönni; mondja az ífju, hogy egy nagy fekete felhő jön. Mond a leány:
Vessed az általvetőben lévő kefét a fejeden által; és amint levetette, tehát
egy nagy felettébb sűrű erdő lett belőle, amelyen míg általmászott a fekete
felhő, addig messze haladtak. – Viszont mond Rozália: Nem látsz-e valamit,
kedvesem? Emez mondá, hogy már nem messze jön egy nagy tüzes felhő. Monda Rozália:
Vessed a vakaródat a fejeden által; melyet midőn elvetett volna, tehát lett belőle
egy egekig érő nagy kőszikla; míg a tüzes felhő azon általmászott, addig ezek messze
haladtak. Újra monda Rozália: No most én egy föld köles leszek, te pedig leszel
vén ember; s ha kérdik tőled, hogy nem láttál-e valamit hogy erre ment, mondd
hogy akkor láttál, mikor ezt a kölest vetetted. Azzal úgy történt. Plútó arra
megy és kérdi az öreget hogy nem láttál-e erre menni két fiatalt, egy ífju legényt
és egy leányt? Mond az öreg, hogy akkor láttam, midőn ezt a kölest vetettem.
Visszamegyen hát az ördög, és mondja a feleségének hogy mint járt a köles-őrzővel.
Mond a felesége: Eredj hamar vissza, ez az öreg ember volt az az átkozott
fattyu, a köles pedig a leányunk, ő ez után iparkodik. Az ördög viszont indul, és
mint egy füst utánnok ereszkedik. Mond Rozália: Nézz vissza, nem látsz-e
valamit? kinek monda az ífju, hogy lát egy nagy veres füstöt. Mond Rozália: Én
kápolna leszek, te pedig pap, és ha kérdi tőled hogy nem láttál-e minket, mondd
te: hogy akkor láttál, mikor ezt a kápolnát épitették. Oda érkezett tehát a Plútó,
és kérdi, hogy nem láttál-e egy valami ífju legényt és egy leányt erre menni?
igen is mondá emez, akkor láttam mikor ezt a kápolnát épitették. Megharagszik
Plútó és viszamegy, mondá feleségének hogy mit látott; mire mond a felesége:
Mit tudsz te, hiszen téged a gyermekek is bolonddá tudnak tenni; megállj, mert
majd elmegyek én, és tudom hogy visszahozom őket, és megmutatom, hogy őket meg
fogom tanítani. Utánnok indúl tehát Plútó asszony, és amint Rozália mondja: nem
látsz-e valamit kedvesem? mondá amaz: Látok egy igen nagy tüzes kereket nagy
sebességgel utánnunk forogva jönni. Kinek mondá Rozália, hogy most én kácsa
leszek, tebelőled lesz egy nagy tó, és én a tóba fogok úszkálni; a mely is
mindjárt megtörtént, és hozzá jut a tüzes kerék, és változott nagy kányává,
mely a kácsát meg akarta fogni, de a kácsa, míg hozzá kapott, addig mindig
lebukott a vízbe; és midőn sokáig így vesződtek egymással, és semmiképen el nem
tudta ragadni, tehát kimegy a vízből, monda a vén asszony, hogy ha már te úgy
vagy az ífjuval, tudd meg Rozália, hogy ha téged az ífju szeret, tehát téged úgy
elfelejtsen, hogy többé soha ne is nézzen, mert te engemet megcsaltál: az én
anyai átkom rajtad! Ezek után a vén asszony haza ment.
Midőn
még egy mérföldnyire voltak az ífju atyjának a házához, monda: Rozália, kedves
Rozáliám, én most elmenek haza, és teutánnad jövök kocsival, mivel nem illik
hogy én a te szép személyedet gyalog vigyem be. Ezzel jó rendbe hagyta Rozáliát,
maga pedig haza ment; és midőn már haza ment volna, tehát egészen
elfelejtkezett róla, és eszibe se jutott többé. A pénzen, mit a szolgálatból
hozott, ökröket vett, így gazdálkodott vagy esztendeig és Rozáliáról meg sem
emlékezett. Rozália béresét kedvesinek magához hívta és mondá neki: Hallod-e
barátom, mikor haza érsz, tehát mondd mindig ezt a szózatot az ökreidnek, hogy
talán te is úgy elfelejtkeztél a páradról, mint az én uram Rozáliáról? Melyre a
béres, midőn az udvarba ment volna, mindig a csás ökörre lármázott: Miért nem húzol?
talán te is úgy elfelejtkezel el a párodról, mint az én gazdám Rozáliáról? Midőn
a béres a kapun behajtott volna, az ífju gazda éppen ott állott, és magában
gondolkozván, hogy mire menne ez a dolog, mintegy homályban eszibe jutott, hogy
valamikor egy Rozáliát szeretett, és kérdezte a béresit, hogy miről mondja ő
azon szavakat az ökröknek? Emez mondá, hogy egy szép kisasszony mondotta ezt
neki, hogy ha az ökröket a kapuba behajtom, tehát ezt mondjam. Melyet hallván
az ífju, egészen eszébe jutott az ő kedves Rozáliája, kit azután haza hozott, és
megesküdött vele, és nagy gazdagságban és gyönyörűségben éltek mind végig.
