Mesék: A PELIKÁN KIRÁLY

Volt hol nem volt, még az árabs tengereken is túl volt, hegyen völgyön, még pedig a rongyos levelű erdőn is túl volt, volt egykor egy szegény ember, kinek a gazdasága csak egy rongyos kunyhóból állott; életét pedig csak úgy táplálgatta, az erdőből naponként száraz gallyakat hordott, és a piacon eladta, magát és feleségét abból táplálta. Míg fiatalok voltak mind a ketten, magzatjok nem volt. Egyszer az asszony teherbe esvén, már közelgetett a szülésnek az ideje. – Azon estve oda érkezett Krisztus Péterrel, és kéri, hogy adna a szegény ember nekie szállást; melyre mond a szegény ember hogy: nem adhatok, úgymond, mivel a feleségem ilyen s ilyen állapotban vagyon: azért hát nem lehet magoknak, jó barátim, a szobába feküdni. Kire monda Péter: Hiszen lefekszünk mink a pitvarba is, csakhogy a levegő alatt ne feküdjünk. Ekkor csinált a szegény gazda a pitvarba ágyat; azon éjtszaka pedig nagy fájdalmakkal kinoztatván a szegény asszony, monda Péter az urának: Uram szabadítsd meg szegényt, mert nagyon kinlódik. Monda az úr: Eredj Péter, nézd meg mit látsz az égen? Péter kiment és nézi: hát látott az égen két kardot, és három halálfejet. Mondván Péter az urának hogy mit látott, monda az úr: Hogyha ebbe a szempillantásba megszületik a fiú, tehát el kell neki vesznie vagy háborúba, vagy pedig döghalál által. Megint kezdi az asszony jajgatását, és kéri Péter az urát, hogy szabadítaná meg: az ura pedig mondja, hogy nézze meg viszont mit lát az égen. Péter pedig kimegy, és látja hogy vagyon az égen egy szép kinyílt rózsabokor. Melyet mondván az urának, no akkor legyen meg! monda ez, és az asszony megszülte a gyermeket.

Reggel felvirradtak szerencsésen, és kéri a szegény ember a két szállóját, hogy vigyék el a kis fiút a templomba, és kereszteltessék meg; melyet el is vittek, és épen akkor értek a királynak a magzatjával a templomba, de mivel ez leány volt, tehát mondja az úr hogy ezt kereszteljék meg, mivel ez fiu. Ezt nem akarván a pap cselekedni, tehát veszi Krisztus a gyermeket, és maga megkereszteli, azután megáldotta, és általadta az atyjának. Hogyha, úgy mond, egyszer a gyermek felnő és el fog valahova utazni, tehát add neki ezt a botot; és a maga botját általadta a szegény embernek. A királynak a leánya épen egy idős volt ezzel a szegény ember gyermekével. Már mind a ketten felserdültek, és már a leány az ő legszebb virágzó ideiben volt, és oly gyönyörű tekintete volt nekie, hogy hozzá hasonló nem volt körülbelül szépségére, amelyben is nagyon elbízván magát, gyülésben kihirdettette, hogy ő máshoz nem megyen férhez, csak ahoz, aki neki a Pelikán királynak az tollából hoz egyet. Erre a hirdetésre sok bárók, grófok, hercegek, válogatott cigánylegények indúltak a Pelikán királynak a keresésére, de senki nem tudta feltalálni. Végre mondja a feljebb emlitett szegény embernek a fia: Atyám én is elmegyek, és talán én leszek szerencsés hogy rá találok arra a drága kincsre. Kinek mondja az atyja: Eredj fiam, járj békével segitsen az isten. És az atyja készít nekie útravalót, hogy elmehessen; végre adja a fiának a keresztatyjától kapott botot, és ez elbucsúzik az atyjától, és útnak indúl, maga se tudja hogy merre menjen. Egy helyett megéhezett, és leül a földre, és a botját maga alá tette, és mely nagyon elbámult, midőn a botja maga alatt lóvá változott, és kérdi tőle a lova: Hogy akarod, édes gazdám, hogy most menjünk, mint a szél, vagy mint a gondolat? Mondá neki: Csak úgy menj édes lovam, hogy se énbennem, se tebenned semminemű kár ne essék. Ezzel megindúl szélmódjára, és viszi egész estvelig; estvére érkeztek egy nagy városba, ahol mondotta a lova; hogy itt meg fogunk hálni; és bementek mind a ketten a vendégfogadóba. Midőn a lovát az istállóba bekötötte, maga pedig a vendégszobába ment és bort kért magának, és bora mellett falatozta kedves pogácsát, melyet még az atyja tett a tarisznyájába; egy kevés idő múlván szemléli a korcsmáros, hogy messzéről való és külső országokból volna (mivel vele a lova repűlt) és hozzája mengyen, asztalánál leülvén, előre köszönti, azután kérdi, hogy honnan, és micsoda országból származott, és hogy hová utazik? Midőn ezt meghallotta, mondá hogy én, úgy mond, az Meltáfó országából való vagyok, és útazok a Pelikán királyhoz. Midőn ezt meghallotta a korcsmáros, hogy ezeknek a hatalmas madaraknak a királyához útazik, gondolván hogy ezt jó lenne a királynak megjelenteni, azzal felkészűl és szalad a királyhoz. Midőn jelentése után beeresztették a király eleibe, mindjárt elbeszéllette hogy micsoda ember vagyon nála. Mondá a király, hogy mindjárt hozzák hozzám az embert. A korcsmáros nagy sietséggel vezeti a királyhoz, és midőn a király mindeneket kikérdett volna tőle, kérdi végre, hogy valóban a Pelikán királyhoz utazik-é? kinek mondá emez, hogy oda. Mondja neki a király: hogyha egyszer a Pelikán királylyal beszélsz, úgymond, tehát kérdezd meg, hogy az én harminckét kerekű malmomra folyó forrás miért száradt ki, és hogyan lehetne megint a forrást folyóvá tenni? hogyha ezt neked megmondaná a Pelikán király, és nekem hírűl hoznád, tehát tégedet nagy embernek tennélek.

Elmegyen a királytól, elébb jó ajándékot vévén őtőle; azután reggelre kelve tovább indúlt. Midőn már egész nap útazott volna, tehát estvére viszont egy nagy városba megszálltak. Midőn a lovát jó karban helyheztette, maga pedig a korcsmába bement, hát kérdik hogy honnan való; erre megmondotta, és hogy hovámenne. Kit midőn hallott volna a király, hivatja magához, és mond neki: Hogyha te a Pelikán királyhoz mégy, tehát kérdezd meg hogy miért nem terem az én körtvefám a kertembe, aki ezelőtt ezüstvirágokat virágzott, és aranykörtvéket termett? Ezt is hogy eszébe vette volna, midőn a király jó ajándékka magától elbocsátotta, ő útnak indult, és kérdezvén őtet, hogy mikor jönne vissza, feleli hogy nem tudja.

És utazván, harmadnap múlva rettenetes vadonba érkezett, s egy városban talált, a melybe bement, hogy valami eleséget vegyen magának. Midőn a városban járna, kérdék tőle a király cselédjei, hogy hová utazik? ő pedig mondotta hogy a Pelikán királyhoz. Kit mindjárt vezettek a királyhoz, és midőn a király mindent tőle kitudakozott, mondja neki a király Hogyha egyszer oda érsz, tehát kérdezd meg hogy azon leányomat, aki már hét esztendeje hogy beteg, hogy lehetne kigyógyítani? Ezzel megajándékozta a király, és ő tovább útazott.

Az útjában monda az lova neki: Hallod-e látod amoda azt az erdőt; ott énrólam szállj le, és viszont én egy bot leszek, és engemet az erdőbe valami nagy fának a tetejében köss fel, magad pedig a tengernek partjára ballagj el, ahonnan nem messze leszen a te szándékodnak elérése. Melyet midőn hallott volna, tehát leszáll a lováról, és ebbül bot lett; kit midőn már felkötött a fára, és a fát jól megjelelte, maga a tenger felé vette az útját. És midőn a tenger partjához érkezett, lát ott egy hidegvette vén asszonyt, melynek az orra két öles volt, és az orrán hordta által a tengeren az embereket. Midőn hozzá ért volna az ífju, kérdi tőle a vasorrú, hogy hova útazik? Melyet elmondott nekie. Midőn meghallotta a vén asszony, azt mondja neki: Hallod-e fiam, hogyha vissza jősz, tehát azt is kérdd meg, hogy énnekem meddig kell szolgálni itt a tengeren őtet? és tovább útazik a vén asszonynak javaslása után. Végre elérkezett egy erdőhöz, melynek a szélin egy gyönyörű fényességű ház volt, melyet körülfogott egy legdrágább virágokkal teljes szép kert. Midőn hozzá érkezett, kint volt egy igen vén asszony, és midőn hozzá érkezett, köszönti a vén asszonyt; ez fogadja, és kérdi tőle, hogy hol járna ebben a vidékben, holott tőletek még a madár sem jöhet ide? Melyet midőn elbeszéllett volna, hogy miért jár, és legkiváltképen miért jött, és elbeszéllette az útjába hogy a három királyságok még mire is kérték, legjobban kérte hogy, ha lehet, csak egy szál tollat is szerezzen neki: a melyet meg is igért a vén asszony, hogy minden bizonynyal az Pelikánok királyának tollából fog nekie szakítani, mert ő az felesége. Behívja annakutánna a szobájába, ételt és italt ad nékie és azután bedugta őtet egy ágy alá, és betakarta egy teknővel, és mondotta neki, hogy: az éjtszaka ne aludjál, hanem mindég figyelmezz arra, amit én és az uram beszéllünk.

Végre eljött a Pelikán, nagy fényességgel megtöltötte a szobát, és nagyon perelt hogy micsoda más országból való ember vagyon itt? és add elő nekem mindjárt, bátor akárhol vagyon; de az asszony tagadta, hogy ő a felől semmit nem tud, hanem máma kenyeret sütöttem, és nagyon megizzadtam, és az ingemet levetettem, és annak van olyan nagy szaga. Melyet a felség elhitt, és az öreg kifüstölte a szobát, és mind a ketten feküdni mentek. Midőn fél éjtszaka az asszony a Pelikán királynak a tollai között vakarászott, kiszakajt egy tollat az gyémántfényességü hátából; melyen nagyon megharagudott a Pelikán, hogy miért szaggatja a tollait. Kinek mond a vén asszony: hogy neked én ezt nem készakarva cselekedtem, mert a tollaid nagyon öszve vannak ragadva; viszont még két tollat kiszakajtott, a kin még jobban megharagszik az Pelikán, és többet nem hagyott a feleségének az tollai között vakarászni, azután tetette magát az asszony hogy alszik. Egyszer csak felébred álmából, és beszélli az álmát, hogy még soha többé oly álmat nem látott mint most. Kinek mond a Pelikán király, hogy mit álmodott? Beszélli a vén asszonya úgy mond: Jöttek hozzánk három királyok, és mindegyiknek tőlünk egy-egy kérése volt; az első úgy mond: Vagyon nekem egy harminckét kerekű malmom, és most már a forrás, amely reá folyt, kiszáradt, s kérdezi, hogy miként lehetne megereszteni a forrást? A második viszont, hogy vagyon a kertiben egy körtvefája, s hogy miért az most nem terem, holott ezelőtt aranykörtvéket termett, és ezüst virágokat virágzott? Az harmadik pedig mondá, hogy nekie volt egy nagyon szép leánya, de már hét esztendeje beteg, és nem tudják meggyógyítani; kérdi miképpen lehetne meggyógyítani.

Ezekre mond a Pelikán király, hogy nem hiába, közel vagy háromszáz esztendőhöz, tehát azért álmodozol oly igen igazat; csak hallgass. Az első király, akinek a malma nem forog mivel nincsen vize: tehát ha valaki a forrás gödribe lévő malomkövet, amit leeresztett egy molnár legény, kihúzná, tehát elindúlna mindjárt a malom, és az elébbi nagy hasznot viszont hajtaná. A második, aki azt mondá, hogy drága körtvefája volt, és már többet nem terem: minek is teremne, gondolja ez magába, odafent, mikor a töve alatt vagyon huszonnégy kád pénz? míg azt onnan ki nem ássák, addig a fa nem terem. A harmadik pedig, akinek van egy beteg leánya, tehát az addig meg nem gyógyúl, míg azt az áldozatot, amit most hét esztendeje egy pap nekie adott, és mivel a papra haragudott, ő azt kiköpte, és egy béka azt hirtelen elkapta, és az oltár alá bevitte: míg onnan ki nem veszik, és a leánynak be nem adják, addig meg nem egészségesedik.

A beszélgetés között reggel lett, és a Pelikán onnan hazól elment; a vén asszony pedig kivette az ágya alól az ífjat, és általadta nekie a nagy drágaságú szép tollakat, és monja neki: A többit, a mit kérdeztél, már hallottad; de végre mondá az, hogy még itt is egy vasorrú bába mit mondott neki, hogy meddig kell szolgálni neki a tengerparton? Mondá az öreg, hogy őnékie addig kell nekie szolgálni, amíg a századik embert nem veszti a tengerbe, s hogy kilencven kilencet már befojtott. Ezzel megköszöni az ífju az asszonynak jó akaratját, és útazik vissza.

Midőn már a tengerpartra ért, és a vasorrú bába általvitte a tengeren, kérdi tőle ez, hogy meddig kell nekie még szolgálni? Mondá az ífju, hogy: Jőj ide velem az erdőbe, és ott megmondom. Midőn a vasorrú bába elkisérte volna a kis erdőbe, ott felmegy az ífju a fára, és leveszi a fárul a botját, és viszont megint ló lett belöle, és reája ül; akkor mondá a banyának, hogy már kilencven kilencet befojtottál a tengerbe, még egyet kell befojtanod, akkor elszabadúlsz. Mondá az: Köszönd, kutya anyáju, mert te lettél volna a századik.

Ezután útnak indult, és elért az első városba, akibe utóljára volt mondva, hogy őtet a királyhoz vezették. Midőn már a királynál lett volna, megmondotta a királynak, hogy a leánya miért oly nagyon beteg: Ekkor az áldozatot az ífju mondása szerint az oltár alól kivették, és a leánynak beadták, amely után a leány mindjárt jobban érzette magát, és három hét alatt meggyógyúlt. A király ezért a cselekedetiért sok kincscsel és katonasággal megajándékozta. Innen osztán ért a második királysághoz. Midőn már a király eleibe ment volna, és az ífju mondá hogy a körtefája miért nem terem, mindjárt felásatta a fát, az alatt pedig a nagy kincset meglátta, melyet onnan felvettek, és a fát újra elültették, aki mindjárt bimbózni kezdett, és virágozni. Ezt nagy örömmel látta a király, és a kincset szekerekre rakta és az ífjunak adta, és melléje nagyszámú katonaságot, és már mint egy nagy kincsekkel bíró nagy hatalommal ment az utolsó királysághoz. És midőn már mint egy generális elejére ment volna, megmondja neki, hogy mi az oka hogy a forrásod elszáradt, és nem őröl a malmod: a forrásod lyukába egy molnárlegény, akinek nem fizettél, egy malomkövet eresztett a forrásba: míg ki nem húzod, addig nem jár a malmod. Amelyet a király mindjárt mesterséggel kihúzatott, és a forrás nagy zúgással el kezdett folyni. Ezt látván a király, nagyon örvendett, és az ifjunak nagy sok pénzt és katonát adott. Már most az ífju mint egy nagy fejedelem ment haza felé, kinek már kincse és sok katonasága volt. Az atyja házához menvén, az ő atyja nagyon csudálkozott, hogy az ő fia nem csak gazdagságot, hanem még egy királyhoz illő sok katonaságot is hozott magával; de végre midőn megmutatta az atyjának, hogy még a Pelikán királynak a tollából is hozott magával, jelenti végre a királynak, hogy ő legyen az az ember aki a Pelikán király tollából hozott, a mit a kissasszony kivánt. Melyet midőn megmutatott, a kisasszony nem annyira a tollnak, mint a szép ífjunak megörült, s mivel hallotta és látta, hogy mely rettentő kincset hozott magával. Itt csakhamar kezet fogott a király leányával, és végre megesküdött a szép kisasszonynyal, és az öreg király halála után ő lett a király, s a királyságot bölcsen feltartotta, míg életét be nem zárta.