Valamikor
régen, a zsadányi rétek alján, ahol a Kalára-árok beleszalad a Holt-Körösbe,
élt egy pákász. Három szeme volt. A harmadik szeme épp a homloka közepén, ezzel
látott át a nádason. Ha egy farkas jött a kunyhója felé, úgy meglátta, mintha
sík földön jött volna. Keresztüllátott a felhőkön, a ködön is, nem volt titok
előtte.
Ennek
a pákásznak, akit öreg Andrásnak hívtak, volt egy gyönyörű, fehér arcú lánya. A
szeme olyan kék volt, mint a jácintvirág, a haja, mint a kukorica selyme.
Amikor az beült az apja csónakjába, a sok hal, rák, teknősbéka, vidra mind
körbevették, s hallgatták az énekét. Még a nap is meggondolta magát, s
kisütött, ha ő énekelt, és messze, a legmélyebb vízből a tizennégy fejű sárkány
is kidugta az egyik fejét.
Ez
a sárkány, ha szépen sütött a nap, kifeküdt a zsombékra, nyújtózkodott a beste,
de beérte kecskebékákkal is, egy-egy tehénnel, disznóval, lóval, ha arra
kóboroltak. Embert nem bántott soha. A pákász lányát, Gyöngyöt meg annyira
megszerette, hogy egyszer, mikor a legszebben dalolt, elvitte magával.
A
sok apró állat rémülten szaladt a pákászkunyhóhoz, lett nagy sírás-rívás,
keresték Gyöngyöt, de apja-anyja hiába ment csónakkal utána, a sárkány
felborította őket, s azt mondta a kint lévő fejével:
-
Ha még egyszer utánajösztök, megeszlek benneteket!
Ezzel
otthagyta a síró-rívó öregeket, mohából, gyepből, árvalányhajból csodaszép
kunyhót csinált Gyöngynek, a nyálával kívül-belül bekente, úgy ragyogott, mint
az üveg, ha rásütött a nap. Ennivalót is ő hozott neki, vadrucát, halat,
sulymot[1]
a szájából, tüzet fújt rá, úgy sütötte meg, Gyöngy mégis napról napra fogyott,
hervadt, mint a dérütötte rózsa.
A
sárkány egész nap csak nézte a lányt, biztatta, hogy énekeljen neki, de hiába.
Így
telt el majd egy esztendő, mikor az öreg András elbeszélte nagy szomorúságát a
csikósbojtárnak, Jancsinak. A bojtár nagyon régen szerette a szép Gyöngyöt, de
az öreg mindig azzal hitegette, hogy csak akkor adja neki, ha számadó lesz
belőle. Pedig igen hozzávaló volt a bojtár.
Most
meg nagyon elbúsulta magát, s ahogy így búsult, odaszaladt hozzá a kedves
sötétpej csikaja, amelyiken ember még sosem ült, és megkérdezte tőle:
-
Mit búsulsz, édes gazdám?
Elmondja
erre nagy bánatát Jancsi, mire a csikó:
-
Sose búsulj! Adjál nekem estére három villa friss szénát, három rocska abrakot
s hozzá három lapát eleven parazsat! Úgy odaviszlek Gyöngyhöz, hogy a sárkány
észre sem veszi! De a vasvillát kend be vasfűvel, s hozd magaddal!
Megörült
a beszédnek Jancsi bojtár, szaladt máris az öreg Andráshoz, hogy mire feljön a
nap, ő is meghozza Gyöngyöt, de végre adja neki feleségül, ne hitegesse, ahogy
szokta!
-
Minden úgy lesz, édes fiam. Ha ő szeret, hát viheted. De várj, megnézem az
egyik szememmel, itt a homlokom közepén, hogy fent van-e még a sárkány. Ha már
jó mélyen alszik, akkor indulj!
Visszament
hát Jancsi a csikajához, megetette három villa szénával, három rocska zabbal s
három lapát eleven parázzsal. A vasvillát bekente jól vasfűvel, el ne törjön,
ha ütésre kerül a sor. Felült a sötétpej csikajára, s nekiindult az éjszakának.
A
sárkány aludt, szörnyű messzire hallott a hortyogása, Gyöngy meg kinn sírt a
kunyhója előtt.
Ment
a csikó, a lába nem érte a földet, sem a vizet, úgy állt meg a sárkány előtt,
az még fel sem ébredt. Jancsi meg a vasvillát beleütötte a szívébe, és már
vitte is Gyöngyöt, ültette a csikóra maga mögé!
Jól
tette, hogy sietett, mert a sárkány szörnyen kínlódott, mindent összetört,
összetiport, összeégetett maga körül, hajnalig vergődött, míg elfolyt minden
vére. Zsadányba, Komádiba is behallatszott a bömbölése.
De
volt nagy öröm András pákászéknál! Megtartották a lakodalmat. Minden
pásztorember ott mulatott, a menyasszony meg énekelt, gyönyörűség volt hallani.
Máig is élnek mindnyájan, ha meg nem haltak közben.
