Egyszer
egy pap szerelmes lett egy asszonyba. De nagy hiba volt köztük, mert az
asszonynak férje volt. Az asszony azonban bűvös-bájosságot tudott, és
elhatározta, hogy majd ő elegyengeti a bajt.
Egy
vesszővel rálegyintett az urára, és azt mondta:
-
Hét évig legyél komondorkutya!
Molnár
Jánosnak hívták az urát, s így Molnár János uramból kutya lett. És az asszony
máris azon volt, hogy elűzze a háztól.
Elindult
Molnár János uram, összevissza szédelgett az országban. De ahogy jött-ment, egy
helyen egy csapat birkát látott.
Oda
tartott hát.
Észrevették
azonnal a juhászok, hogy egy rém nagy komondor tart feléjük, szamárhátra ültek,
hogy a kutyákkal elfogassák. Igen ám, de hiába acsarogtak rá a nagy
juhászkutyák, Molnár János uram mind elkapta őket, szétdobálta. Mikor pedig
odaértek a szamarakon a juhászok is, odament egyenesen a számadóhoz, és leült
előtte.
Megörült
erre a számadó.
-
Aj, de gyönyörű nagy állat! Elbír ez a farkassal is!
Szólott
neki, s visszaindultak.
A
hodályokhoz[1]
érve aztán eljött az ebédidő is, nekiláttak enni. A kutyáknak is enni adtak a
kutyaedényekbe, de Molnár János uramnak nem kellett az ennivaló belőle.
-
Még ilyen úri kutya! - beszélték egymás közt a juhászok, Molnár János uram meg
odament hozzájuk, s hozzáfogott velük ebédelni. Mert hogy ki ne felejtsük a
meséből, a kutya most is úgy viselkedett, ahogy ember korában, épp csak
beszélni nem tudott.
Leszállott
az este, a juhászok körülfogták a birkát a kutyáikkal, de elaludt az őrszem,
aki őrizte volt a nyájat, s jöttek a farkasok hordani a birkát. Épp csak Molnár
János urammal nem számoltak. Mert ahogy ugrott ki egy farkas a birkával,
ráugrott, és fojtotta meg a farkast.
Majd
mikor megvirradt annyira, hogy az őrszem felébredt, látja ám, hogy amott az
erdőben rengeteg birka van csomóba rakva!
Költi
fel mindjárt a többi juhászt, a számadót. Mennek mind oda.
-
Hú, biztosan a nagy kutya fojtotta meg őket!
Csak
mikor már jó közel érnek, ugrik a birkacsomóhoz Molnár János uram, s húzkodja
ki a farkasokat alóluk. Merthogy ő hordta egybe a farkasokat, s takarta be őket
a döglött birkákkal.
Lett
erre nagy öröme a számadónak, a juhászoknak is, hogy micsoda farkasfogó
kutyájuk van nekik. Híre is ment, hogy ennél meg ennél a számadónál egy óriási
nagy, híres kutya van.
Így
jutott el a híre a királyhoz, az meg tüstént felkereste a számadó juhászt, hogy
szüksége volna neki is ilyen bátor kutyára. Nem mondta, mért, és a számadó azt
felelte, hogy nem adja semmi pénzért.
A
király meg nem alkudozott vele, fogta magát, visszaült a hintóba, hogy otthon
majd elrendeli, hozzák erővel a kutyát a palotába. Mert a királynak volt egy
felesége, s éppen állapotos. Már a harmadik gyerekkel, de kettőt elloptak tőle
még az első éjszaka, hiába volt az udvar katonákkal teli.
Szóval,
ott ül a király a hintóban, egyszer csak valami nagy kiabálást hall a kocsis,
megfordul, s jelenti a királynak, hogy szalad a nagy kutya utánuk, a juhászok
meg lármázva, szamárháton mögötte.
A
király erre megállította a hintót. A kutya, ahogy odaért, beugrott a hintóba,
leült a király mellé, s elhajtottak haza.
Ahogy
megérkeztek, már tele volt az udvar mindenféle katonasággal. Molnár János uram
pedig bekerült a királyné szobájába a doktorok meg a bábaasszonyok közé, és
elbújt az ágy alatt.
Így
jött el az este, az éjszaka.
A
király nagyon eltörődött az úttól meg az izgalomtól, helyet készíttetett
magának a szomszéd szobában, s lefeküdt. De előbb még parancsba adta a
katonáknak az erős őrizetet.
Hát
egyszer jön ám egy vén bűvös-bájos asszony, a boszorkány. Fújja veszettül az
álomszelet! Dőlnek a katonák tőle erre-arra, gázol be rajtuk keresztül egyenest
a pólyához. Oda is befújta az álomszelet, ott is aludt mindenki. Nyúlt volna
éppen a kisgyerekért, ott feküdt az anyja mellett az ágyon.
Molnár
János uram meg kibújt az ágy alól, s elkapta a boszorkányt. Borzasztó nagy harc
kezdődött közöttük. Fújta ám az álomszelet Molnár János uramra, na de annak nem
ártott vele, annyira nem, hogy a király is felébredt a zajra.
Jön
a király, bukdosik át az alvó katonákon, kezdi rugdosni őket, költögetni. Addig
rugdosta őket, kiabált, míg sikerült felébreszteni őket, s megfogták a vén
bűvös-bájos asszonyt.
Kezdték
vallatni máris, bevallotta, hogy a másik két gyereket is ő vitte el, azt is
kiszedték belőle, hová. Valami lyukba rejtette őket. Most is ott vannak még.
Elindult
a király katonasággal értük. Mentek jó sokáig; és mikor közel értek a nevezetes
helyhez, kérdezte a király a katonáktól: ki menne le önként abba a lyukba?
Akad-e bátor? Nem vállalta senki.
Egyszer
csak a komondor, Molnár János uram beugrott a lyukba, s úgy eltűnt benne,
mintha ott se volna, de máris hallatszott a gyerekvisítás, hozta kifelé a
nagyobbik leányt a lyukból.
Meztelen
volt a kislány, nem volt azon semmi ruha. Molnár János uram visszabújt, s
kihozta a másikat is.
Úgy
vitték haza az anyjukhoz őket, a boszorkányt is velük. A palotában aztán
megfürösztötték a gyerekeket, a legszebb ruhákat adták rájuk, s tanítgatták
beszélni őket, mert szegények beszélni sem tudtak. Végre aztán rendbe jött
minden, még a boszorkány sem tett több gonoszságot, megfogadta, sosem jön
ezután erre a vidékre, s bajt máshol sem csinál. Elküldték isten hírével.
Majd
egyszer ebéd közben, ahogy Molnár János uram is ott ebédel a királyi asztalnál,
roppant nagy rémületet okozott, még a királyt is úgy kellett felmosni. Az
történt ugyanis, hogy Molnár János uramról letelt a hét esztendő.
Visszaváltozott emberré. Ebéd közben!
Elmondhatta
végre Molnár János uram, hogy lett belőle kutya, meg hogy lett belőle megint
ember. Kérte a király, maradjon nála, de ha nem marad, akkor is magával vihet
annyi aranyat, ezüstöt, amennyit elbír, merthogy igencsak megszolgált érte.
Elbúcsúzott
akkor a királytól, királynétól, minden gyerektől, s elindult haza a maga
lánykájához.
Hát
amikor hazaér, éppen vasárnap délelőtt, csak a leánygyerek volt benn a
szobában. Molnár János uram abban a percben megismerte, ám az nem is sejtette,
hogy az apja jött meg.
Kérdi
tőle Molnár János uram, hol van az anyja. Mondja is a kislány, hogy a
templomban az apjával. Aztán nem érdeklődött tovább, várta, jöjjenek haza
együtt a templomból.
Ahogy
ott várakozik, félrenéz, s meglátja a vesszőt, amelyik ebet csinált belőle,
kézbe fogja. Bejön a felesége, rálegyint.
-
Amíg élsz, legyél szamárkanca!
Rálegyint
a papra is.
-
Te meg, nyavalyás, szamárcsődör legyél!
Azonnal
megrázkódtak, s mind a kettő átváltozott szamárnak. Kötőféket tett a fejükbe, s
bevezette az istállóba őket.
Másnap
egy kereskedőforma ember ajánlkozott, hogy megveszi a szamarakat tőle. Azt
mondta erre Molnár János uram, hogy csak úgy adja el, ha egyebet nem ad nekik
enni, mint kádárforgácsot.
Az
meg is ígérte.
Elvitte
aztán a két szamarat, másnap már kocsiba is fogta őket, hajtotta, ütötte-vágta,
s az üres forgácstól meg elkezdtek girhesedni. Azt sem tudom, megvannak-e még,
vagy felfordultak tőle.
Valami
biztos lett velük.
