Debrecenben,
aratás idején történt ez az eset. Sok földje volt Agárdinak, jó búzavetése,
kiderült, hogy aratáshoz fel kell fogadni néhány aratót.
Megparancsolta
hát a János kocsisának, fogjon be, elmennek az embervásárra aratót fogadni.
János befogott öt lovat, mert a nemzetes úr ötös fogattal járt a tanyára is,
elöl három ló, a hámfánál kettő, és nyeregből hajtott a kocsis.
Így
mentek ki az embervásárra, de már nem leltek egy szál embert sem, mindenki
elszegődött, aki arra való volt. A Csapó utca végén volt egy csárda, ott is
leszálltak, hátha találnak lézengő embert. Négyet találtak is. Négy cigány
hevert a csárda árnyékában. Agárdi meg is szólította őket:
-
Akartok-e dolgozni, morék?[1]
-
Hogyne akarnánk, instálom![2]
- válaszolták a cigányok.
-
Aztán értitek-e az aratást?
-
Voltunk mi már ilyen munkában, instálom! - állították a cigányok.
-
Na, jól van. Egy napra kaptok egy forint ötven krajcárt meg kosztot. Üljetek
fel a szekérre, szombaton visszahozlak benneteket!
A
Miklós utcában volt Agárdinak két háza egymás mellett. Mondja a cselédeknek,
hogy még négy embernek pakoljanak élelmet a kocsira, enni is adjanak nekik,
mert viszi a tanyára őket. Ha ettek, indulhatnak.
A
tanyán rég dolgoztak már az emberek, a cigányok is hozzáfogtak ímmel-ámmal,
inkább az árnyékot meg a kutat keresték. Agárdi bő gatyában, fél szemmel
figyelte őket, mondta is magában:
-
Na, ezekkel sokra megyek, akár vannak, akár se!
Jött
a szombat, az embereket haza kellett vinni a városba. Felcihelődtek a
cókmókjukkal együtt, a cigányok is kinéztek maguknak egy szekeret, de Agárdi
leintette őket:
-
Ne legyetek ott egymás hegyén-hátán, majd hazaviszlek négyőtöket a magam
szekerén, hátul a faroskasban.[3]
De
közben a kocsisnak is kiadta a parancsot:
-
Kösd ki a faroskast az eperfához! Érted?
Hogyne
értette volna!
Fenn
ülnek a cigányok hátul, a nemzetes úr elöl az ülésen, a kocsis a nyeregben,
kicsapja az ostort, megkapja az öt ló a szekeret, a cigányok a kassal
levágódnak! Óbégatnak az elnyargaló szekér után:
-
Nemzetes úr, elmaradt a kas!
Agárdi
meg visszakiabált:
-
Hozzátok haza, már nem fordulok vissza!
A
négy cigány elébb elagyabugyálta egymást, de hogy jól kicivakodták magukat,
megegyeztek, hogy a kast mégis beviszik Debrecenbe, mert fizetés nélkül
maradnak.
Agárdi
kiöltözve állott ki pipázni a kapuba, várta a cigányokat. Jöttek is, már az
utca végénél cipelték a kast. Azon tanakodtak, hogy is hívják a nemzetes urat,
akinek a házát keresik. Egyik a másikra utalt:
-
Mondjad már, te, olyan hosszú kutyaneve van!
Agárdi
bevárta őket.
-
Kit kerestek, hé!
-
Nemigen tudjuk, instálom, olyan hosszú kutyaneve van.
-
Nem Agárdi az, te?
-
Az, az, instálom.
-
Itt lakik, ni, a másik házban.
A
cigányok megköszönték az útbaigazítást, Agárdi meg bement, visszavette a bő
gatyát megint, és a másik háznál fogadta őket.
-
Na, hé, hazahoztátok a kast? Jól tettétek, menjetek a tornácra, egyetek!
A
cselédeknek odakiáltott:
-
Hozzátok a vacsorát!
Korpaciberét
hoztak, de éhesek voltak a cigányok, jól belaktak belőle.
-
Hozzátok a többit! - kiáltotta Agárdi.
A
szakácsné hozta a nagy tál töltött káposztát, a cigányok meg összenéztek.
-
Úristen, miféle ember ez? Nemhogy ezt hozatta volna előbb! - és szinte
szakadásig ették magukat.
-
Jöhet a többi, ami még van! - kiáltotta Agárdi.
Hozták
a finom szabógallért,[4]
tele túróval, jól beszórva zsíros tepertővel.
- Úristen!
- a cigányok csak sopánkodtak.
Agárdi
hagyta, hadd rakják tele az ingük derekát tésztával, azok meg csak pislogtak:
-
Jó lesz a rajkóknak!
-
Na, hé, jóllaktatok-e? - kérdi Agárdi.
-
Jóllaktunk, instáljuk, elég volt nagyon is!
-
Ne hálálkodjatok! Hátravan még a kancsó bor, igyatok. Ha meg ittatok,
táncoljatok, szeretem, ha jókedve van az embereimnek.
Ott várakozott három zenész, azok rároppantottak,
emezeknek meg táncolni kellett, hullott a gelebükből[5]
a szabógallér. Agárdi meg lekapott a szegről egy karikást.
-
Né, azt a rézfán fütyülő mindenségit! Ti meg egészben eresztitek ki magatokból
az ennivalót! Erre-arra, disznóadta!
Nyakuk
közé csergetett a karikással.
A
cigányok egymást taposva szaladtak kifelé a kapun, s mikor már az utca végén
jártak, kiáltott csak utánuk:
-
Hé, a pénzeteket meg itt hagytátok!
-
Egyen meg véle a fene!
