Valamikor
réges-régen nemcsak a pápista[1]
templomokban voltak faragott szentek, hanem a kálomistáké[2]
is tele volt velük.
Történt
egyszer egy ilyen falusi templomban, hogy a pap a szobrok mögé dugta el az
aludttejet. Tehéntartó gazda lévén, tudta, hogy a nyári melegben a legjobb
csemege a hűvös aludttej.
Volt
ennek a templomnak egy minden hájjal megkent harangozója. Ahogy törölgette a
szobrokról a port, észrevette a hűvösre tett aludttejes köcsögöket, máris
hozott otthonról egy edényt, és a sok aludttejnek leszedte a fölét. Főzött is
otthon a felesége olyan tejfölös-túrós csuszát, hogy megnyalták mind a tíz
ujjukat utána.
A
papnak feltűnt, hogy a tejföl hiányzik, gyanút fogott. A következő napokban
lesni kezdte a harangozót, s bement hozzá a templomba, mikor az javában lopta a
tejfölt. Annyi ideje volt még a huncutnak, hogy az edényt eldugja, s a tejfölös
ujját a szent szájához törölje.
A
pap azon nyomban felelősségre vonta, elősorolta, hány köcsögről lopta le a
tejfölt, de a harangozó védekezett:
-
Nézze csak meg, tisztelendő uram! Ennek a szentnek itten csupa tejföl a szája,
biztos ez ette meg!
Látva
a tejfölös szájú szentet a pap, szörnyű haragra gerjedt, mindet kidobálta a
templomból, még a harangozó is segített neki.
Azóta
nincsenek szobrok a kálomista templomokban.
