A
cinkotai kántor a kocsmában iddogált, mikor Mátyás király bement, s a kántor
mellé telepedett. Azt mondta, ő Mátyás király íródeákja, rendelt is mindjárt
tíz icce[1]
bort. A kocsmárosné akart is, nem is hozni neki, gondba esett, hogy a fiatal
deák ki tudja-é fizetni. Azt mondja Mátyás:
-
Hozza csak nyugodtan, van sárga csikó! - Már hogy van neki aranya.
Két
szál cigány épp arra vetődött, rázendítettek a muzsikára. Ittak mindnyájan,
jókedvük lett. Mátyás elhívta táncolni a szép kocsmárosnét. Tánc közben mondta
neki, hogy ha majd fizetni kell, azt mondja, elveszett a sárga csikó, de ezt
csak képleg[2]
mondja.
Tánc
után, hogy most már fizetne, keresi a deák a sárga csikót, nincs sehol. Biztos
tánc közben veszítette el, mondják, s kezdik négykézláb keresni, még a kántor
is, de nincs sehol. Na, mondja erre a szép kocsmárosné:
-
Itt marad a deák zálogba!
“Ments
isten!” - gondolta a kántor. Szerette a szép kocsmárosnét, s féltette a
deáktól. Kitalálta, hogy hazamegy pénzért. Csakhogy a kántornak otthon sem volt
pénze, s az apja mentéjét zálogosította el.
Mátyás
király, látva a kántor nagylelkűségét, azt mondta neki, hogy ő a király
legkedvesebb embere, feltétlen látogassa meg. A kántorné meg szidta, hogy nem
volt elég a mente, most még az út is fel Budára! De a kántor nem engedett, a
kántornénak is menni kellett véle.
-
Nagy ember az - magyarázta a kántor -, őt szereti a király legjobban!
A
palotában egy katona várta őket, vezette Mátyás király szobájába. A király az
elzálogosított mentét vette magára, s a kántor meg a kántorné csak nézték, hogy
kerül Budára, a deákra a mente.
De
a katona máris egy másik szobába vitte őket, itt már a királyon a saját mentéje
volt, teli arannyal, gyönggyel, ott ült a trónusán, grófok, bárók, hercegek
álltak körülötte. Akkor már a kántorné is tudta, kihez jöttek valójában. A
király felállt, és az ő drága mentéjét akasztotta a kántor nyakába.
-
Ez a nagylelkű ember még az apja mentéjét is zálogba csapta értem!
Biztatta,
kérjen tőle, amit akar.
-
Aranyat, ezüstöt kérj! - súgta a kántorné, de a kántor, italos ember lévén,
csak azt kérte, hogy Cinkotán kétszer akkora legyen az icce, mint máshol.
Mátyás
király nevetve ígérte meg neki, megvendégelte, s útnak bocsátotta őket.
A
kántorné még kint is duruzsolt, hogy mért nem kért aranyat, ezüstöt, csak mikor
kikutatta a mentét, hallgatott el. Mert teli volt minden zsebe arannyal.
