A disznó egyszer kapott volt valami kutyabőrös írást, szabadság levelet.
Őrizte mint a szeme fényét, éjjel-nappal magánál hordta; egyszer azonban
el kellett neki menni messze útra, nem vihette el a szabadság levelet.
Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is arra határozta, hogy
od’adja legjobb komájának a kutyának, majd megőrzi az, mig ő oda jár.
Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt,
neki is el kellett menni. Az irással mit volt mit tenni? nem volt más
ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a
macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni
beszélgetni a szomszédba. Gondolkozott rajta, hova tegye az irást? már
nem volt senki a kire bizhatta volna; kapta magát, felvitte a padlásra,
eldugta a gerincz-gerenda mellé; avval mint a kinek rendben van a
szénája, átment a szomszédba. Este felé hazament, kereste az irást de
biz azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem
tudott vele beszámolni, se aztán a kutya a disznónak.
Ettől az időtől sohase’ tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a
kutya a macskára, se a macska az egérre.
