Volt
egyszer egy király. Elhatározta magában, hogy megnősül. Fiatal volt, került is
neki feleség, gyönyörű szép s igen okos.
Mikor
elmúlott a lakodalmuk, kimentek megnézni a gazdaságot meg a hegyeket. Puskát is
vitt magával a király, és ahogy ilyen-olyan kismadarak leszálltak a fára, mind
lelődözte őket. A felesége nem szólt egy szót sem, de nem is dicsérte, így hát
bosszús lett a király.
-
Miért nem dicsérsz, hogy mind eltaláltam?
-
De hiszen semmi ez, édes uram, gyakorlat teszi mesterré az embert!
Erre
már a király nagyon megsértődött, nem szólt többet a feleségéhez, el is akarta
küldeni a háztól. Jól van, azt mondja a királyné, őneki csak egy kérése van,
hogy a tehenet az istállóból adják neki. Menjen, vigye a tehenet, vigyen, amit
akar, csak tűnjön el, mert őneki ilyen asszony nem kell, dühöngött a király. Az
asszony meg fogta a tehén kötelét, és elindult vele.
Nem
messze, ugyancsak a király birtokán lévő hegyek közt egy sziklaodúban
kovártélyt[1]
is ütött a tehénnel. A tehén meg hasas volt, és amikor megellett, a királyné
minden reggel a nyakába vette a kisborjút, felvitte a hegy tetejére, meg
visszahozta a sziklaodúhoz. És mindennap bírta a borjút, még egyéves korában
is.
Majd
mikor a másik évben a király vadászatot rendezett a birtokán - sok veszedelmes
vad is volt ott -, látnak valamit a vadászok a hegyoldalban. Mintha borjú
volna, de két lábon megy! Nem tudták kinézni, mi az, nem sejtették, hogy az
asszony cipeli a borjút.
-
Nahát, miféle szörnyeteg! Menjünk már arra!
De
hogy odaértek, nem volt ott semmi, csak valami asszony lábnyoma. Elindultak
rajta, és meglelték a sziklaodút. Kiszólt egy nő a sziklaodúból, hogy nem mehet
ki, mert nincsen ruha rajta. Beadtak hát egy kabátot neki, hogy kijöhessen, s
kiszedték belőle, hogy az ő nyakában látták a borjút az imént.
A
hercegek, bárók, grófok tanakodni kezdtek, hogy az nem létezik, a borjú
egyévesnél is idősebb, ember azt el nem bírja.
-
Csakhogy én, amióta az anyja megellette, hozom-viszem a hegy tetejére s vissza.
Gyakorlat teszi mesterré az embert!
Erről
a király azonnal ráismert, odaszaladt, ölelte, hogy ez senki más, mint az ő
felesége! Szól a tehénnek, hát az is engedelmesen jön ki a hangjára!
Vége
is lett a vadászatnak menten, rendelte a király a hintót, borjastul tehenestül
vitte haza az ő okos, szép asszonyát, s még máig is együtt élnek boldogságban,
ha közben meg nem haltak.
