Egyszer
volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt, az Óperenciás-tengeren is túl,
a Korpahegyeken meg innen, volt egy borzasztó nagy hegy. Annak a borzasztó nagy
hegynek a tetejében volt egy borzasztó nagy fa. A borzasztó nagy fának a
tetejében volt egy borzasztó nagy vendégoldal, annak a nagy vendégoldalnak a
tetejében egy borzasztó nagy petrencehordó rúd, annak a tetejében egy csupa
rongy, ráncos szoknya, annak a kilencvenkilencedik ráncában volt egy kis könyv,
annak is a kilencvenkilencedik lapján ez volt írva:
Megyek Peresre,
ülök deresre,
ott vannak a mesék
jászolhoz kötözve.
Én is kifogok
egyet belőle!
ülök deresre,
ott vannak a mesék
jászolhoz kötözve.
Én is kifogok
egyet belőle!
Na:
egyszer volt, hol nem volt, volt egy király. Annak volt egy lánya meg egy fia.
A lány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Ahogy nőtt,
növekedett, mind szebb lett, mind messzebbre jutott el a híre. Aztán mikor a
tizennyolcadik évét betöltötte, elvitte egy kilencfejű sárkány a várába, s ott
tartotta feleségnek.
Kihirdette
a király, hogy aki a lányát a sárkánytól visszaszerzi, annak feleségül adja, s
véle a fele királyságát. Kerültek is rá vitézek, de egy sem tudott feljutni a
várba, mert kacsalábon forgott.
A
sárkány meg mindennap kijárt vadászni, s egyszer, honnan, honnan nem, egy vitéz
valahogy mégis bejutott a várba a királykisasszonyhoz. Elmenekülni meg már nem
tudott, mert a sárkány a tizenkét mázsás buzogányát hat mérföldről
hazahajította. Erre a vitéz felkapta a tizenkét mázsás buzogányt, s úgy
visszahajította, hogy a sárkány elé esett. A sárkány lova megijedt, majdnem maga
alá temette a gazdáját.
-
Mitől ijedtél meg? Kutyák egyék meg a véred! Hollók egyék meg a húsod! Tán
attól a Szépmezőszárnyától ijedtél meg? - kérdezte tőle a sárkány, és sarkantyú
közé kapta, vágtatott hazafelé. Hogy hazaért, a lovat istállóba csapta, s ment
felfele a királykisasszonyhoz. Mikor felért, mindjárt rákezdte:
-
De idegen szagot érzek!
- A
testvérbátyám jött látogatóba - felelte a királykisasszony.
-
Hol van?
- A
másik szobában.
-
Akkor eridj, hívd ide!
Aztán
kezet nyújtott a sárkány Szépmezőszárnyának.
-
Hát te, sógor?! Hogy mersz te erre járni, amikor még a madárnak sem szabad?
-
Nem vagyok én a sógorod, csak egy eltévedt vitéz, ki a félelmet keresi! -
mondta amaz. - Hát meg is vívhatunk.
-
Jól van, akkor induljunk.
Kapta
a tizenkét mázsás buzogányát, Szépmezőszárnya pedig a kardját, kimentek az
udvar közepére. A királykisasszony meg az ablakon leste, melyik lesz az
erősebb. El volt készülve rá, ha látja, hogy Szépmezőszárnya gyengébb a
sárkánynál, segítségére megy.
Az
első csapásnál a sárkány mellévágott Szépmezőszárnyának, erre az fordult egyet,
s visszakézből két fejét levágta. Mire a sárkány még nagyobb erővel fogott a
küzdelembe, de a tizenkét mázsás buzogánnyal megint úgy mellécsapott
Szépmezőszárnyának, hogy csak a válla hegyét érte az ütés. A kilencfejű
sárkánynak meg már csak négy feje maradt. Ömlött a vére.
-
Pihenjünk, azután majd folytatjuk a viaskodást! - tette le a buzogányt, és
felkiáltott a királykisasszonynak, hozza le azt a két üveg italt, amit ő az
asztalra kikészített. Mindegyik üveg másfajta volt, az övébe olyan italt
öntött, ami erősíti, Szépmezőszárnyáéba pedig olyat, ami gyengíti. Igen ám! De
a királykisasszony nagyon jól tudta, mi van bennük, pohárba töltögette,
kicserélte őket, úgy vitte le a tálcán.
Kiitták,
s akkor azt mondja a sárkány Szépmezőszárnyának:
-
Mehetünk küzdeni!
Szépmezőszárnya
meg észrevette, mikor megitta az italt, hogy hétszerte nagyobb erő van benne. A
sárkány is, hogy ő meg gyengébb, de már nem tudott mit csinálni. Mikor meg már
csak egy feje maradt, elkezdett rimánkodni. Odaád mindent, amit Szépmezőszárnya
kíván, csak az életét hagyja meg! Még a titkát is elárulta. Meg is találta
Szépmezőszárnya a hatvanhatodik szobában azt a kis skatulát[1]
az aranypálcával, amiben a sárkány tudománya volt. A sárkány ágyba feküdt,
Szépmezőszárnya kihúzta a kardját, levágta azt az egy fejét is, ami még maradt.
Aztán lement a kacsalábon forgó várból, s az aranypálcával megérintette a falát
kívülről. A vár menten aranyalmává változott, s azt is beletette a skatulába, a
skatulát meg zsebre vágta. Indult is, ment tovább félelmet keresni.
Megy,
mendegél, egyszer csak talál egy hidat. Keresztül akar rajta menni, de egy
ember elébe áll.
-
Itt nem szabad átjárni senkinek, csak a tizenkét fejű sárkánynak! Jön is már,
összevissza darabol, ha az útjában talál! Hanem fogadd meg a tanácsomat: bújj
el a híd alá, s ha átalment a hídon, te is átalmehetsz!
De
ahogy Szépmezőszárnya leért a híd alá, a sárkány lova már rátette a lábát a
hídra, elhorkantotta magát, s visszalépett.
-
Kutyák egyék meg a véred! Hollók egyék meg a húsod! Mitől rettegsz?! Tán attól
a Szépmezőszárnyától?! Ha itt volna, rögtön megvívnék vele!
Erre
Szépmezőszárnya kilépett a híd alól.
-
Itt vagyok! Vívhatunk, ha kedved tartja!
Na,
a sárkány leugrott a lóról, neki Szépmezőszárnyának, hogy mindjárt el is nyeli,
de ebből semmi nem lett, mert Szépmezőszárnya is olyan erővel támadt rá, hogy
egy csapásra levágta négy fejét.
Megharagudott
a sárkány, egymásnak estek, s hol Szépmezőszárnya vágta földbe derékig, hol az
Szépmezőszárnyát. Már annyira volt a sárkány, hogy mikor egy csapat varjú
szállt el a fejük felett, felkiáltott hozzájuk:
-
Nektek adok egy lovat meg egy embert! Segítsetek nekem!
Erre
Szépmezőszárnya is felkiáltott nekik:
-
Én egy tizenkét fejű sárkányt és egy lovat adok!
Hát
a varjak Szépmezőszárnyának segítettek, s le is győzte a tizenkét fejű
sárkányt. Ment az emberhez, aki a híd végén feltartóztatta, és megkérdezte
tőle:
-
Merre van ennek a sárkánynak a vára?
-
Arra eredj, amíg rá nem találsz egy gyémántvárra. Libalábon forog.
Meg
is találta, odaért, kirántotta a kardját:
-
Állj meg, vár! Mert úgy beléd vágok, hogy széthasadsz!
Megállott
a vár menten, kinyíltak a kapuk. Szépmezőszárnya bement, s ó, istenem, mit
lát?! Gyönyörű szép asszony áll az ablakban, a napra lehet nézni, de arra nem!
Kérdezi tőle Szépmezőszárnya, hogy hol a férje.
-
Az én férjem a tizenkét fejű sárkány. De már menj is, mert hazaérkezik, és
menten összevissza darabol!
-
Nem jön az haza, mert már elpusztítottam. Csak azt mondd meg: hol tartja a
skatulát, amelyikben a gyémántvessző van?
-
Nem tudom, nem jártam minden szobában. Hanem - azt mondja - van itt a vár túlsó
végén egy kis épület, egy térdig érő szakállú ember lakik benne, az talán meg
tudja mondani, mivel száz esztendeje is megvan annak, hogy ott lakik.
Indul
Szépmezőszárnya megkeresni az emberkét, bemegy a konyhába, nem lát senkit,
bemegy a szobába, ott sem, kiabál összevissza, benéz a sutba,[2]
kiránt egy pokrócot, hát alatta fekszik a kis ember!
-
Kelj fel! Tán megijedtél, hogy elbújtál előlem? Nem bántalak, csak a vár titkát
áruld el nekem.
-
Elárulom, csak hagyd meg az életem, mert a tizenkét fejű sárkány meg a
kilencfejű is a fiam volt.
Ezzel
belenyúlt a nadrágja zsebébe, kivette belőle a skatulát a gyémántpálcával.
-
Ezzel a pálcával megérinted ezt a libalábon forgó várat, egy gyémántalma lesz
belőle, úgy már viheted, ahova akarod.
Mikorra
Szépmezőszárnya felért a szép asszony szobájába, már az asztal is meg volt
terítve. Amíg ettek, Szépmezőszárnya kikérdezte, hogy melyik király lánya, s
hol találja az apja királyságát, ebéd után meg azt mondta neki:
-
Maradj itt!
Azzal
ő a várat kívül megérintette a gyémántpálcával, hogy gyémántalma legyen belőle,
és a gyémántpálcával meg a skatulával együtt zsebre vágta, lóra ült, s ment is
abba a városba, ahol az aranyalmában lévő királykisasszony apja lakott. A
palotával szemben letette az aranyalmát a földre, megérintette az
aranypálcával, hogy újra kacsalábon forgó aranyvár lett belőle. Azzal
továbbment, vitte a gyémántalmát a másik városba, ahol a szép asszony apja
lakott. Ott letette a gyémántalmát, s megérintette a gyémántpálcával.
Másnap
reggel a király meg felébred, s látja, hogy a palotájával szemben libalábon egy
gyémántvár forog! Nem akart hinni a szemének, lement elé, hogy jobban lássa,
hát az ablakon meg az ő lánya néz ki! Azt sem tudta, hogy szaladjon fel hozzá
örömében, de a vár forgott.
-
Hogy tudnék bejutni?
-
Várj egy kicsit, mindjárt jön a vitéz, aki engem megszabadított a tizenkét fejű
sárkánytól - szólott le hozzá a lánya.
Jött
is Szépmezőszárnya, hogy elköszönjön a szép asszonytól. Rászólt a várra:
-
Állj meg!
Csakhogy
a szép asszony meg szerelmes lett ám Szépmezőszárnyába, kérlelte, hogy maradjon
ott a gyémántvárban vele.
-
Nem lehet - mondta Szépmezőszárnya -, nekem már van kit szeressek.
-
Legalább azt mondd meg, daliás vitéz, mivel tartozom, hogy a lányomat
megmentetted! - törülgette a szemét a király.
-
Semmivel, mert kötelességem volt - felelte rá Szépmezőszárnya, és ment is
vissza a másik királylányhoz.
-
Na, szívem szép szerelme, te az enyém, én a tiéd, ásó-kapa válasszon el
bennünket egymástól!
A
király meg tudakolta fűtől-fától: ki lakhat szemközt a forgó aranyvárban? De
hogy a vár megállott, megismerte a lányát az ablakban, akit a kilencfejű
sárkány elvitt. Mégsem mert hinni a szemének, csak mikor az átszólt neki:
-
Kedves édesapám! Megjöttem a párommal, aki visszahozott engem!
Na,
erre már az öreg király is áttopogott az aranyvárba, ölelte, csókolta a lányát,
még sírni is rákezdett, nem győzte dicsérni Szépmezőszárnyát:
-
Vitézek vitéze! Áldjon meg az isten, amiért ezt az egyetlenegy lányomat
megmentetted! Legyetek boldogok, míg éltek a világon! Neked adom a királyságom
is, váljon jó király belőled!
