Volt
egyszer egy király, akinek volt három fia. A király nem igen nagy urodalommal bírt.
Midőn már megöregedett, tehát mondja a fiainak: kedves gyermekim, hogyha én meg
találok halni, tehát nekem semmi cerimóniát ne csináljatok, hanem fogjatok két
szilaj ökröt egy szekerbe, és az én koporsómat testemmel együtt tegyétek reá;
ahol pedig az ökrök meg fognak velem állni, ott temessétek el testemet, és az én
testem sírjánál mindegyitek egy éjtszakát figyelmetesen strázsáljatok.
Kevés
idő múlva meghalálozott a király, és a fiai az ő meghagyása szerént reá tették
egy nagy szekerre, és befogtak egy pár szilaj ökröt, amelyeket útnak bocsátottak,
és magok az ífjak lóra ülvén távolról kisérték a szekeret, melyet az ökrök egy
nagy erdőbe vittek, és az erdőnek sűrűsége miatt tovább nem mehetvén megállottak.
Melyet látván a királyfiak, levették az atyjokat a szekerről, és így sírt ásván
neki, eltemették; ezután, a megmondott parancsolat szerént a legöregebb királyfi
felállott strázsára, vígyázván az atyja sírja mellett. Éjtszakának idején, épen
tizenkét óratáján, jön hozzá egy bozontos medve, és kezdi a sírhalmot ásni, melyet
látván az ífju, fogta a puskáját, és meglőtte a medvét; azután a tűzhöz húzta a
medvét, és elvágta neki fülét és farkát, melyet eltett a tarsolyába, és így a
medvét a sűrűbe húzta; azután megrakván jól a tüzet, húst húzott egy nyársra;
melyet midőn megsütött, és már reggel volt, felkölti az öcscseit, és eleikbe
teszi a húst. Midőn már jól laktak, felállott a közepső, és ő is huszonnégy óráig
strázsálta a sírt; és őhozzá is jött egy nagy oroszlán, melyet szerencsésen
meglőtt, és ő is, hasonlóképen ételt készített a testvéreinek és a meglett
dologról semmit nem szólott. A legífjabb pedig harmadik nap felállott a strázsára,
és midőn már besetétedett és éjtszaka lett, jön hozzá egy nagy hiena, amely
kezdi ásni az öregnek a sírját, amelytől megrettent a királyfi, és rá arányozta
a puskáját, és elsütötte; de mivel nagyon kemény bőrű volt, tehát a golyóbis
nem járta át, hanem neki ugrott a királyfinak, és kezdi rettenetesen mardosni.
Megijedvén a királyfi, fogja a kardját, és keményen kezd vagdalkozni a hienával,
és egész egy óra folyásaig verekedvén, végre meg tudta győzni a fenevadat.
Azalatt míg ő verekedett, egy nagy záporesső támadott, és a tüzet egészen
eloltotta; midőn már a hienának szemit és nyelvét elvágta, tehát oda tekint a tűzre,
és ime elaluva találta azt. Megfélemedett ezen, hogy ő a bátyjainak ételt nem készíthet,
és majd szégyenbe marad; felmegy tehát egy nagy magas fára, ha távulról valahol
tüzet láthatna? Midőn már szétnézett a fáról, tehát lát távulról egy nagy világosságot,
melyet jól megjegyzett, és midőn lejött a fáról, ment a világosság felé, hogy tüzet
hoz. Hát midőn már a világosság fele közelített volna, lát távulról a tűz
mellett rettenetes nagy óriásokat. Nem bátorkodott hozzájok közelíteni, hanem
felmászott egy nagy fára, és nézi hogy az óriások egy nagy ökröt sütöttek, és
egy tíz akós hordót egymásra köszöngetvén ürítettek. Midőn így ettek, fogja a
királyfi a puskáját, és céloz, és úgy lőtte ki az egyik kezéből a húst, hogy többé
meg sem találta; a másiknak megint, mikor ivott volna, viszont lelőtte a szája
elől a poharat; melyet ezek látván, félni kezdettek, és mondja az óriások előljárója
fent szóval: hallod-e, akárki légy, jőj el, és mutasd magadat, ne félj, mert
semmi bántásod nem lesz. Ekkor lejött a királyfi a fáról, és megyen az óriások
felé; midőn az óriások meglátták, magok közzé ültették, s étellel s itallal kínálták
őtet. Midőn már jól laktak volt, mondják, az ífjunak: jőjön velek; és mivel, úgymond,
oly igen jó puskás vagy; tehát itt ebbe az erdőbe vagyon egy vár, és annak a
kapujának a tetein vagyon egy kakas, melyet hogyha lelősz, tehát jól megajándékozunk,
mert nem tudunk abba a várba bemenni, mivel ha meglát a kakas bennünket, szét
vernek. Reáállott az ífju, és követi az óriásokat, és midőn már a várnak bástyáihoz
értek, fogja az ífju a puskáját, és szerencsésen lelőtte a kakast. Ekkor az őrök,
semmit nem gyanítván, aludtak, az óriások pedig a falat általlyukasztván, a királyfit
előre beküldötték, hogy vizsgálja meg a várnak minden részeit hogy és mint van,
és hozna hírt, hogy lehetne-e bátorsággal menni a rablásra. Adtak pedig nekie
egy gyertyát a kezibe, mondván: hogyha te akárhova ezzel a gyertyával mégy, tehát
ott mind alusznak. Elvevé az ífju a gyertyát, és a legnagyobb bátorsággal járja
a várnak minden részeit; midőn már a rezidenciához ért, melybe volt a királynak
lakóhelye, itt is mind bejárta, és csudálva szemlélte a sok drágaságokat,
milyeket az atyja házában nem látott soha. Végre midőn már a királykisasszonynak
szobájába ért volna, bámulva nézi azt a gyönyörű tündérséget, leginkább pedig
hamiskodott magába, midőn eszébe jött, hogy az óriások ezért a gyönyörű szépségért
iparkodtak idejönni; de elvégezte magában, hogy akárhogy, de meg fogja ótalmazni
minden szerencsétlenségtől. Ezután hozzálátván a kisasszonyhoz, és egy forró csókot
nyomván ajakára, levette a maga gyűrőjét, és a kisasszonynak ujjába tette, és a
kisasszonyét viszont magához vette; végre pedig a maga leirott képét a
kisasszonynak a mellire függesztette, és kivette a bugyillárisát és egynehány
rend írást írt, hogy egy idegen királyfi itt volt, és tégedet megszabadított a
haláltól, melyet reggel bővebben meg fogsz látni és hallani; már most élj békével:
esztendő ilyenkor meg fogsz látni. Ezek után visszament a királyfi, és midőn már
a lyukra ért, ahol bejött a várba, és hírt ad az óriásoknak hogy jönnének a
lyukon befelé, mert minden békével nyugszik, itt az óriások egyenként másztak a
lyukon befelé, és a királyfi mindegyiknek elvette a fejét, és elvágta
mindegyiknek a nyelvét. Ezt megcselekedvén, azután ki akart maga bújni a
lyukon; de im jön neki szemközt egy rettenetes sárkány, melynek négy feje volt;
ezt látván az ífju, kirántja a kardját, levágta szerencsésen a sárkányt, és
nyelvének hegyeit elvagdalta; azután maga iparkodik kifelé, hogy még a bátyjaihoz
érhessen reggelre. Midőn tehát az erdőbe ment, lát egy hófejérségű, leányt,
amely egy gombolyag cérnát tartott a kezibe, és azt lefele gombolította. Meglátja
a királyfi, és kérdi tőle, hogy mit mível a leányzó? Mond az, hogy ő volna a
hajnal, mert; a földön amerre járok, és ezt a cérnát tekergetem, tehát azon a
helyeken megvilágosodik. Mondja nekie a királyfi, hogy meg ne virasztaná még az
időt, mert nekem, úgy mond, még reggelig messze kell mennem. Mondja neki a leányzó:
azt nem cselekedhetem, mivel nekem nagy a parancsolatom, és azt végbe kell
vinnem. Melyet hallván az ífju, kirántotta a nadrágszíját és a leányzót egy fához
csatolta vele, maga pedig elsietett. Elérkezvén pedig a nagy tűzhöz, ahol az óriások
elébb vígan mulatoztak, veszen ott magának sült húst és bort, és egy jó darab üszköt,
és avval szerencsésen a bátyjaihoz ér, és tüzet gerjesztvén a bátyjait felköltötte
hogy ennének. Ezek pedig csudálkoztak, hogy oly sokáig meg nem virad, mert egészen
három napig meg nem viradt, mivel a királyfi a hajnalt megkötötte. Végre midőn
már megviradt, felkerekedvén ők is, és egymásnak semmit nem szólván, mi történt
rajtok, haza fele ballagtak.
Nézzük
már most, vajon mi történt ott az erdei várban. Volt abban egy megélemedett
generális, ki reggel felé kisétált. Látja hogy a bástya alatt feküsznek a nagy
rettentő óriások, és egy nagy bálvány sárkány; melyet magának használni akarván,
mindjárt megvérezte a testét, és szalad a királyi udvarba, és lármát indít,
hogy keljenek fel, mert hogyha ő nem lett volna, tehát az egész udvar elveszett
volna. Réműlve hallgatta a király a megtörtént dolgot, és nagy köszönettel
fogadta a generálissától, és mondá neki: hogy bátor akármit kér tőle, tehát meg
fogja adni neki. Ez pedig a királynak leányát kérte magának feleségül. Midőn
azt meghallotta a kisasszony, nagyon elszomorodott, és kérte az atyját, hogy
engedné őtet még egy esztendeig leánypártájába, azután szívesen cselekszem
uramatyám parancsolatját; a király megígérvén ezt kedves gyermekinek, a generálist
kérte hogy addig várakozna, míg leányának kedve leszen a férjhezmenetelre, azaz
egy esztendeig. A generális is várakozván esztendeig, midőn már az esztendő
eltelt volna, tehát kéri az ígért jutalmat, melyet a király teljesíteni akarván,
nagy lakodalmat hirdetett, és a szomszéd királyokat a menyekző ünnepére összehívta.
A többek között megjelentek azok a három ífjak is, melyek között volt a
dolognak titka.
Midőn
már a sok főrendek mind együtt voltak, tehát nagy pompával megesküdtették a
kisasszonyt az öreg generálissal; a kisasszony nagy szomorúan várta az ő igazi
megszabadítóját, de sehonnan sem érkezett az. Midőn már a nagy fényességű
asztalhoz mind leültek, tehát a király nagy fent szóval kezdette a generálist,
mint élete megszabadítóját dicsérni, melyet a kisasszony nagyon szomorúan
hallgatott. A királyfi, akit feljebb említettünk, épen szemközt ült a
kisasszonynyal, kire a kisasszony nagyon figyelmezett, mivel a képe az ífjunak
nagyon hasonlított az ereklyéhez, melyet a múlt esztendőben nála hagyott; végre
megsajdította a maga gyűrőjét is a királyífjunak az ujjába, melyen eltelt örömmel,
és nagy figyelemmel volt az ífju szavaira. Midőn már az ételből megelégedtek,
tehát mindegyik vendéget kérte a menyasszony, hogy az életeknek folytáról
mindenik valamit beszélne; melyet elkezdvén, sorba mind elbeszéllették ki mit
próbált, és rajta mi történt legyen. Végre pedig ezekre a három ífjakra kerűl a
sor. Ezek közzűl is az öregebbik beszélli életének sorát, és végre atyjának halálát,
hogyan strázsálta annak a sírhalmát, hogy lőtte meg azon nagy medvét. Azután a
másik kezdett beszélleni; midőn már ez is elvégezte, tehát elkezdi a legkissebb
életének folyását, hogy és mint lőtte meg a nagy hienát az atyja sírhalmán,
azután hogy aludt el a tüze a nagy záportól, hogy keresett végre tüzet az óriásnál,
egy várkapuról mint lőtte le a kakast, mint ment a várba be, és hogy ölte meg végre
a tizenkét óriásokat. Ezt hallván a vén generális: nem hallgathatom, úgymond, már
tovább hazug csevegéseidet, hanem hallgass. Mond erre az ífju: én nem hazudok,
mert ím itt vannak nálam az óriásoknak nyelvei és fülhegyei. Ezen még jobban
megharagszik a generális, és mondja viszont, hogy hallgatna; de a kisasszony bátorítván
hogy csak tovább beszélje a dolgot, ezek után mindent előlbeszéllett, a sárkány
felől, és hogy ölte meg, ezek után hogy kötötte meg a hajnalt, és hogy nem lett
világos három napokig. Végre a kisasszony mondja, hogy a várba nem látott-e még
valamit? Mond az ífju: Ó igen is láttam egy hasonlíthatatlan képet, melytől gyűrőt
is elhoztam, és a magamét nekie az ujjára húztam, és nyakába akasztottam saját
képemet, egynehány rend írást is hagyván nála. Ekkor lehúzta az ujjából a gyűrőt,
és odadta az öreg királynak. A király megesmeri a gyűrőbe saját leányának a nevét;
ekkor mondá a király: leányom, nem kétségeskedem hogy a dologból te is valamit
ne tudnál, mert a dolog téged érdekel. Mondja a kisasszony, hogy igen is, és előlvette
a leírott képet, melyet mindeddig a mellébe viselt. Ezt látván a király, nem
tudja mitevő legyen; a generális megmutatta, mert kegyelemért esedezett; de őneki
azért a gonoszságáért életével kellett fizetni. Ekkor az öröm megkettőztetett, és
a kisasszony nagy örömmel összeesküdt a szép ífjuval, és bátyjainak és a más
vendégeknek legnagyobb örvendezései közt lakták el a nagy örömnapot. Végre a
király általadta nekie birodalmát, ő pedig békességbe és örömbe élt az ő szép
feleségével, míg csak életeknek el nem jött végső vége.
