Volt
egy kereskedő a világon, akinek nem volt egynél több gyermeke, akit is neveztek
Károlynak; – és Amsterdam városába laktak, ahol lakott maga a király is. Amidőn
már kitanúlta volt oskoláit ez a Károly, kérdezte apja: micsoda mesterségre
adja magát? és ő azt felelte: minthogy ő is már a kereskedést jóformán érti;
szeretné maga is azt folytatni. Minthogy pedig az atyjának tizenkét boltja
volt, tehát egyik boltjába csakugyan beadta őtet, hogy még jobban bele tanúljon
a kereskedésbe; és minthogy más tudományokra is anélkül jó esze volt, ezt is
hamarjába kitanúlta volt: ekkor aztán az atyja általadta neki valamennyi tizenkét
boltját. Amidőn már a portékák boltjaiból kifogytak, mondotta az atyja: eridj már
most portékákat vásárolni; és mondotta nekie: elfogsz menni Törökországba, és
ottan vásárolj mindeneket; megrakott nekie tizenkét társzekeret pénzzel, és
elindúltak. Amidőn már szárazon továbbá nem mehettek, kénytelenítettek vizen
hajón menni; és amidőn már tengeren mentek volna, egyszer kiszállottak a szárazra,
ismét egy roppant városba, még pedig szombati nap; ők az ottan való szokást nem
tudták ugyan, hogy akik szombaton oda jönnek, vasárnap a városból ki nem
mehetnek; azon kocsmáros azonban, ahol be voltak szállva, megmondotta
mindezeket nekie, és egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás hogy vasárnap
minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megyen hallgatni. Ezekre Károly
megparancsolta cselédjeinek, hogy vasárnap hat órakor valamennyien menjenek
templomba, ő pedig maga kilenc órakor fog menni. Amidőn cselédjei elmentek volt
már templomba, és az ajtón bementek, ottan volt egy holttest, akit minden
embernek meg kellett köpni, és reá ütni. Az ottan fölállított őrállók mondották
tehát: üssenek reá, és köpjék meg, amelyet meg is cselekedtek. Amidőn már
visszatértek a templomból, haza érkezvén mondották az uroknak: soha ily gyalázatot
nem láttunk amilyen itt szokásban vagyon: egy holttesttel mely csúfot tesznek!
ha ki bemegy és azt meg nem köpi, tehát befogják. Itten a Károly is elment a
templomba; de ő se meg nem köpte, annál inkább reá nem ütött a holttestre; az őr
tehát megszólította őtet, hogy ha nem cselekszi, mindjárt megfogják és árestomba
teszik; és a Károly azt felelte: mindaddig nem cselekszem, míg csak meg nem
tudom, mely okból teszik azt a szégyent a holtemberen. Ezt azonnal megmondották
a város bírájának, hogy itten vagyon egy ember, aki ezen itt szokásba bevett köpést
tenni nem akarja mindaddig, míg csak meg nem mondjuk, mely okból teszik azon szégyent
rajta. A város előljárói tehát a sok adósságokkal és könyvekkel oda mentek hozzája,
és azt mondják a Károly kereskedőnek: hogyha te ezt megakarod tudni, sok pénzt
készíts elő. Uram, nem bánom, ha minden vagyonomat odadom is, de én ezen gyalázatos
szokást nem cselekszem, mivel életében, annál inkább holta után nekem ez az árva
nem vétett semmit is. Itten a bíró Károlynak azt mondja: hozasd el a pénzedet,
hadd lássuk, elég lesz-e az adósság-kifizetésre. Ezzel mindjárt írt egy kis
levelet, és elküldötte a kocsmába, hogy hat társzekér pénzt hozzanak ide. Amidőn
már megérkezett a pénz, s a bíró megvizsgálta volna számát, mondja: hallod-e,
ez mind kevés; Károly tehát azonnal parancsolta, hogy azon másik hat társzekeret
is hozzák el. Amidőn már elérkezett azon megparancsolt pénz is, látták a bírák
hogy bizonyosan elég lesz: itten mondják Károlynak: Látod-e, te ember, mert te
megakartad tudni, mely okból vagyon ezen szégyen rajta, teneked ezért most meg
kell fizetned adósságait. Az éltében igen nagy gazdag ember volt, és kevély, és
senkivel jót nem tett, és aki reá is szorúlt azt nem hogy segítette volna,
hanem kinevette őtet. Egyszer az isten ezen cselekedetiért megbüntette őtet, és
megszegényedett úgyannyira, hogy semmie sem lett, és ezen adósságokat tette; ezért
vagyon tehát ezen szégyen rajta. Amidőn már elbeszéllették nekie az okát, mindjárt
összehivatták akiknek adóssa volt életében, és minden kocsin két ember olvasta
a mondott summákat, hogy kinek mennyit adjanak, de ez mind kevés volt; hanem a
tizenkét társzekeret lovastul egyetembe eladta, és abból kielégítette
valamennyiöket, úgyannyira, hogy amidőn a temetését is kifizette volna, és
eltemettetett, épen csak egy polturája maradt volt.
Amidőn
így Károly már haza akart menni, egy öreg koldus jött eleibe, s azt mondja
nekie: uram, nekem is tartozik egy polturával; ő hát azt is odaadta nekie; cselédjeit
ott hagyta, és maga búbánattal hazája felé ment nagy szegénységgel úgyannyira,
hogy már csak koldulással jöhetett haza, minthogy máskep nem élhetett. Az édesszüléi
is igen nagyon várták már, mert a portékára nagy szükség volt. Amidőn már közelgetett
városa felé, épen akkor az atyja ki tanált sétálni, és összeakadt a fiával; na
fiú mindjárt megesmerte az édes atyját, és megszólítja: édes atyám, hol jár
itten? Erre mondja az atyja: te vagy Károly fiam? Igen is. No tehát örülök,
hogy vagy te? Én ugyan nem jól vagyok, mivel nagy hajótörést kellett
szenvednem; a tengeren a zsiványok ránk ütöttek, és mivelhogy fegyverünk nem
volt, nem védelmezhettük magunkat, hajóinkat összelövöldözték; engemet a
szerencse egy deszkára rá vetett, és azon a deszkán a sziget egyik részére
kivetett, és három holnapig ott voltam, és várnom kelletett míg más hajó arra
nem jött. – Károlynak atyja, amidőn ezen kigondolt hazugsággal teljes panaszát
megértette, sajnálta őtet; én mivelhogy már itten kibeszéllették magokat, az
anyjához mentek, és ennek is mindeneket elbeszéllettek. Mondja az anyja: semmi
az, csak hogy te magad itthon vagy. A fia megintlen mondja szüléinek: minthogy
a portéka, igen szükséges, elmegyek én mostanában; erre az atyja megrakott
tizenkét gályát pénzzel, és mondja nekie: menj már mostanában Angliába; minden
rendeléseket megtettek, és elindúltak Anglia felé. Ott nem vásárolhattak, hanem
tovább kellett nekiek menni; és annyira mentek, hogy Angliába a királyi városhoz
közelgettek; de a város emberei azt gondolták hogy ellenség jönne, mindjárt rá ágyúztak,
hogy majd öszszetörték hajóikat. Itten, amidőn már gondolkozott Károly, mit
tegyen, vissza menjen-e vagy előbbre: mindenkép rosszúl van: egyszer azt tanálja
mondani azon káplárnak, aki a hajón főgondviselő volt: mitévő legyünk? Erre az feleli:
ez legkevesebb; de hogy mindegyik tudja mint teszen a katonaság, azért hattam.
Erre kitett egy fejér zászlót, és úgy a városból követet küldöttek hozzá, és Károly
nekiek elbeszélli, hogy ő kereskedő, és vásárolni akarna itten. Erre a követ
visszament, s elbeszéllette a város eleinek; ezek után a tenger kapuit
megnyitották, és úgy a város alá szálltak.
Ennekutána
Károly elmegyen a város commendánsához azon kérésivel, hogy tizenöt napig
engedtessék meg nekie itten maradni és bevásárolni: amelyet meg is engedtek.
Azalatt kiment Károly a káplárjával a városba. Amidőn már mindeneket megnézett,
a város szélire is kiment a királyi rezidenciát meglátni. Ott tehát három fejér
személyt lát kikötve egy kőoszlopnál; és itt is látja mely csúfságokat tesznek
rajta; hogy ők ketten megköpni nem akarták, megfogták és felvitték a királyhoz.
Hallod-e, mondja a király, látod-e, már kilencvenkilenc fej van ottan
felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. A Károly itt is csak
azt mondta: felséges király, addig azt nem cselekszem, míg csak az okát meg nem
tudom, mivel énnekem soha semmit se vétettek. Akkor azt mondta nekie a király:
ha te azt meg akarod tudni, tehát, ha vagyon sok pénzed, megtudhatod, és életed
is megmaradhat. Erre a Károly azt feleli: felséges király! tizenkét gályám teli
vagyon pénzzel. Erre a király azt feleli: hogyha vagyon annyi pénzed, hogy az én
óriásom be ne birja, úgy tehát megmaradhat pénzed is életed is; de ha be bírja
hozni, akkor mind pénzedet, mind életedet elveszted. Károly itten elküldötte a
káplárját a gályára, hogy mondja meg a többieknek: a pénzt mind aranyra váltsák
fel. Károlyt azalatt a király el nem eresztette, hanem itten elbeszéllette
nekie mi okból hogy szenvednek ezen kikötött leányok; az óriásnak pedig huszonnégy
bivalbőrből egy zsacskót varratott. No már mostanában elmondom, Károly,
hallgasd. Az egyik princeszné, a Franciaországnak leánya; a kettő pedig szobaleány;
az apja, amidőn vele háborút tartottam volna, engemet elfogott, és erős helyre
tétetett; de minthogy ezen erős óriáson: találkozott, így tehát őtet meggyőztem,
és minthogy atyján bosszúmat nem tölthettem, azért tehát ezen leányán kellett e
szégyent elkövetnem.
Amidőn
már a pénzeket felváltották volna, az aranyakat ismét berakták a Károly hajóiba.
Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, aki a zsacskót hóna alatt
vitte, oda mentek. Amint már odaértek, az óriás csak rakta a zsacskóba az
aranyakat, és valami tíz gályából már bele rakta volt, de látta hogy bizony belé
nem fér; akkor az óriás felvette a zsacskót, és megrázta, azután a
tizenegyediknek aranyait is bele rakta, de ismét látván hogy már több bele nem
férhet, lábával is csömöszölte, és úgy a tizenkettediknek a felét is
be-berakta; – de egészen már nem rakhatta, mivel tele volt, s így felkapta az óriás
a zsacskót, és a király előlment, Károly pedig hátul. Amidőn már Károly látta,
hogy az óriás elfárad, minthogy az inai igen reszketnek, akkor fohászkodik az
egekhez, hogy el ne hagyja őtet itten, és ne engedje hogy ezen mérges király
bosszút állhasson rajta; a pogány király pedig örűlt magában; de amidőn a
rezidencia grádicsain nagy erőssen vitte az óriás a zsákot tele aranynyal, az
utolsóra midőn fellépni akart volna, visszaesett, és kimúlt a világból. A
zsacskó is kilyukadt, amelyen az aranyok egész a kapu ajtajáig lefolytak. Erre
azt mondja a király: no Károly, vesztél volna országodba pénzeddel, princesznéddel
egyetemben, csak az én erős óriásom élne! Erre mindjárt takarították Károly sok
cselédjei a gályába pénzöket, és minthogy azt parancsolta nekik a király hogy
siessenek, mert ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek országából, mind
felakasztatja őket, bezzeg siettek, csak hogy mentül hamarébb berakhassák; Károly
pedig káplárjával együtt azalatt az idő alatt a princesznét és a két szobaleányt
föleresztették a kikötő-oszloptól, és magokkal a hajóra vitték; melyekkel, amidőn
már berakták a pénzt, nagy hamarjában elindúltak. A király újra parancsolta
nekiek, hogy úgy evedzzenek, hogy huszonnégy óra alatt országából kimehessenek,
különben úgy fognak járni valamint mondotta; ők pedig szerencsésen ki is
mentek; így tehát bosszúját a király rajtok nem tölthette.
Hát
egyszer találnak egy kis várost, ahol megállottak tizenöt napra, és Károly
minden cselédjeinek azt mondotta: vegyetek pénzt a mennyire szükségetek vagyon,
és vacsoráljatok magatoknak, mert oly derekasan igyekeztetek. Azalatt a fejér
személyek ruhát csináltattak magoknak és régenti szép színöket visszanyerték,
kivált a princeszné, ki felette szép volt, Károly pedig a városban csináltatott
két gyűrőt, egyet magának, másikat pedig William princesznének. No már tizenöt
napok elfolyása után elutaztak Amsterdám városa felé, ahonnan volt. Amidőn már
közelgettek, a cselédjeinek azt parancsolta, hogy három ágyút süssenek el, hogy
tudhassa az atyja az ő eljövetelét. A városba nem tudták mire vélni ezen lövést;
a király tehát megijedt, és minthogy katonasága nem volt épen otthon, kiüttetett
egy fejér zászlót, hogy szabadon bejőjön a városba. Amidőn már bementek a városba,
látta a király hogy ez nem ellenség volna; kivált amidőn azon szép hozott
princesznét meglátta, és hogy az aranyakat is látta hogyan hordják háza felé,
azt gondolta hogy ez valami nagy vitéz, azért is nagy lövésekkel tisztelte. Az
atyja nem bánta hogy portékát nem hozott, sőt megörűlt, hogy oly külső országbeli
szép pénzeket hozott; kiváltképen pedig mikor Károly azt mondotta az atyjának,
hogy ezen megszabadított princesznét feleségűl fogja venni. Ezen főkép a
princeszné örvendezett, s azt mondotta nekie, úgymint Károlynak: hallod-e, el kellene
már minekünk az én atyám országába menni; hanem minekelőtte elmennénk, lásd, íme
ezen fakó lovat én festettem: menj el, és akarhol találsz efélét, hozd haza. El
is ment itten a Károly fel s alá az országba, de sehol sem látott olyanformát.
Egyszer, amidőn már visszajönne, lát egy öreg embert egy kocsival, és azt két
befogott lovak ki nem tudták húzni a sárból. Azzal leszáll Károly a maga lováról,
és befogta a kocsiába, s így kihúzta azt. Azon idő alatt azon szegény embernek
a hátramaradt csikaja elérkezett; Károly ezt meglátta, gondolja magába: efélét
még nem láttam; ezzel kiveszi a lefestett lovat, és egész hasonlatossága
megvolt, és azon embernek száz aranyat adott érette anyjostól együtt; de
minthogy az ember sajnálta csikaját, és ezt észrevette Károly, ugyanazért adott
nekie még kétszáz aranyakat; azután hazament a vett csikóval, és megmutatta a
princesznének, aki is ugyanaztat mondotta, hogy a csikó épen olyan mint az én
atyámé volt. Hanem – mondja a princeszné – édes Károlyom, add jó cselédnek keze
alá, s hadd pihenje ki magát; azután el fogsz, menni Párisba az én atyámhoz, és
adok magaddal egy levelet, amelyben meg lesz írva hogy ki szabadított meg és
hol, és az is meg lesz írva, hogy jőjön ő ide hozzám: különben ha én megyek elébb
oda, szerencsés nem leszek.
Amidőn
már a csikó valami fél esztendeig nyugodott, elindúlt Károly, és egy dereglyén
a vizen ment egész Franciaországig, de lovacskáját is magával elvitte, és a királyi
ruhát. A szárazra ottan kiment, kikötötte dereglyéjét, és felöltözködött királyi
ruhájába, avval felült a lovára: aki ezt meglátta, mind azt mondották, hogy ő
lenne a párisi király. Amidőn beért a városba; s már a rezidencia alatt leszállott
volna, a lovat meg sem kötötte, csak úgy hagyta, hogy lejövetelekor annál hamarébb
elindúlhasson, mivel nem akarta magát megismertetni. Felment tehát a királyhoz,
és általadja neki a levelet, és köszön nekie, amelyet nagy örömmutatással
viszonozott a király; Károly pedig ezzel lejött, és elnyargalt. Amidőn a király
felnyitotta a levelet, mindjárt olvasta az elein, hegy ez az ífju az, ki engem
azon szégyentől megszabadított; hanem jőjön érettem, és keressen meg: itt
vagyok Amsterdám városába. Amidőn már megértették a levelet, azonnal utána küldött
a király, a Károly után, és minthogy még tengerre nem szállhatott, magokkal
elvitték a király eleibe, s ez azt mondotta nekie: mint mertél a házamtól oly
hamar elindúlni? minthogy oly nagy érdemet tettél, és azt megjutalmaznom
tartozom. Én mostanába el nem mehetek oda, hanem hat gyalog regementet adok egy
generálissal, és úgy hozzátok fel leányomat. Itten mindjárt gályára ültek, és
amint közelgettek már Amsterdám városához, kéri Károly a commandírozó generálist,
hogy parancsolja a vele jött katonáknak, lőjenek el három ágyúkat, amelyet el
is lőttek. Itten a király ismét azt gondolta hogy a Károly megint nyert volna
valamely országot; ő pedig újonnan az atyjához jön, s amint már a szárazra kiszálltak
valamennyire, a William princeszné elejekbe jött, és azt mondotta nekie: édes Károlyom,
most már nem voltál szerencsés, mivel az atyám nem jöhetett el. Itten a generális
a kereskedő házába bekvártélyoztatott, a többi katonaságok pedig a városba, és
míg itt voltak, mindég ingyen éltek, semmit nem fizettek ételökért; de minthogy
a princesznének nem volt már maradása, egyszer csak rábeszéllette Károlyt, és
elindúltak Franciaországba az atyjához; a király pedig legnagyobb pompával városából
kikisértette, és szüléinek azt mondotta elmenetele előtt hogy majd eljönnek
meglátogatni.
A
princeszné, Károly és a generális egy gályán mentek. A többi között, amidőn a
tengeren mennének, belé szeret a generális a princesznébe, és gondolja magába:
ha én Károlyt el nem veszejtem, úgy tehát el nem érhetem kívánságomat. Így amidőn
már jó messze voltak Amsterdám városától, egyszerre tanáltak egy szigetre, ahol
szép sétáló hely volt; a Károly itten kiment sétálni, ezt meglátta a generális,
azonnal parancsolta legényeinek, hogy onnan tovább menjenek, minthogy sok vadállatok
vagynak itten, és még valami kárt tehetnek a gályán; azt pedig senki sem vette észre,
mint aki akkor strázsán állt, de azt a generális megesküdtette, és megajándékozta
hogy csak senkinek se szóljon, és ha hazánkba érünk azonnal feljebb viszlek. Úgy
onnan elindúltak, anélkül hogy Károly észre vette volna; a leány pedig az útnak
alkalmatossága alatt elaludt; amidőn már felkelt, és kereste Károlyt, és kérdezte
a többieket hogy hol volna, senki róla legkissebbet sem szólhatott: abban a
gondolkozásban volt a princeszné, hogy a tengerbe ugrott volna; de feltette magába
hogy ő Károlyról soha megfelejtkezni nem fog. Amidőn már haza értek volna, a
királynak kérdése legelőször is a Károlynak hollétele volt; de a generális azt
felelte: nem tudom; a leánytól amidőn kérdezte, a sem tudott felőle semmit.
Amint a többi közt jó ideig otthon lett volna, szomorkodik szerette Károlya után,
minthogy ő szabadította meg anélkül is azon szégyentől; a generális egykor kérette
őtet, de ő azt felelte: ő nem megy férjhez, mivel Károlyát várja; az atyjának
pedig mondotta: hogy adjon neki egy esztendőt, egy hónapot és egy napot; hogy
utána várakozhasson, és a város végire csináltatott egy kocsmát Károly nevire,
hogy akárki jön, mindeneket kívánsága szerént és ingyen adjanak nekie, és a
princeszné mindennap oda kiment, és a maga szobájába siratta őtet, és a gyűrőit
csókolta, akin a Károly neve rajta volt.
Károly
már egy esztendeje hogy ottan azon a magányos szigeten csak gyükerekkel élt, és
soha senkit arra menni nem látott; hanem egyszer csak lát egy öreg embert jönni,
akinek is int, hogy jönne feléje. Amidőn oda ment volt, az öreg azt mondja: Károly,
szállj be csónakomba. Erre szinte megváltozott Károly, és kérdi tőle: hogy
tudod jó öreg, hogy engem úgy neveznek? ki vagy? Engemet jól esmersz, csak a
nevemet megmondjam. Ezzel általvitte őtet az öreg, és Károlynak három aranyat
adott, és mondotta nekie: Én vagyok azon ember, a kit Törökországba magad költségén
a templomajtó mellett felállított halott testben megszabadítottál: én neked köszönhetem
ezt, azért már most eridj Paris városába; a szeretőd még sem ment férjhez,
hanem a város végin csináltatott nevedre egy kocsmát, s ottan ingyen minden
ember akármit akar kaphat, aki csak nevedet tudja említeni. A princeszné
mindennap kijár: így tehát eridj oda, szerencsés leszel. Ezzel elbucsúztak egymástól,
Károly köszönte az öregnek jó akaratját, és elindúlt Páris felé.
Mikor
már Párisba beért, míg pénziben tartott, addig beszállott a kocsmába, és kért
magának egy különös szobát; amidőn már harmadnapja hogy ottan a maga pénzin éldegél,
épen akkor eresztette el obsittal katonáit a francia király. A többi közt egy
arra ment, és egyik kezébe az obsit, a másikba pedig négy krajcár; és itten káromkodik:
ilyenadta teremtette! huszonnégy esztendeje hogy már szolgálom királyomat, és
csak négy krajcárral fizetett ki. Ezt a Károly meglátta, s felhítta magához, és
kérdi tőle: mi bajod? az mindeneket elbeszélt nekie; erre mondja nekie Károly:
miért nem kér kend tőle többet? kértem én, de többet nem adott. No várjon kend,
adja ide mundúrját, és elmegyek én a kend személyébe, és addig maradjon itten.
S elment katona ruhába a kocsmába, és mondotta nekiek: adjatok enni s inni, pénzt
is, mivel nagy szükségem vagyon reá, a Károly nevére. – A kocsmáros kérdi:
mennyi kell? feleli: három tucat arany, adjon. Amelyet megis kapott, s úgy
visszament kvártélyára, s az öreg obsitosnak azt mondotta: lássa kend, itten
kaptam három tucatot; de várjon kend holnapig, még egyszer el fogok menni; talántán
jól el fog sülni a puska.
Azon
a napon kiment a princeszné a kocsmába, és kérdi tőlök volt-e itten valaki, aki
Károlyról említést tett volna? Igen is volt egy obsitos katona, akinek kívánságát
és kérését be is teljesítettük. Másnap ismét elmegyen oda, és újonnan Károly
nevére enni, inni és hat tucat aranyat kér, és azt is megadták nekie; mondja hát
Károly az öreg katonának: no lássa kend, a király megint adott hat tucatot, de
várjon kend még egy napig, mivel engemet biztattak. A princeszné ismét amidőn
kiment a kocsmába, kérdezte: nem kért-e valaki Károly nevire valamit? felelik
megintlen: a katona itt volt, és annak megadtuk amit kért. A princeszné sírt rítt,
és kérte istenét hogy, ha még életben volna, hozná eleibe, mivel már az idő vége
felé jár, s így férjhez kell mennem. Harmadik nap is elment oda Károly
katonaruhába, és kér ismét Károly nevére enni és inni, és tizenkét tucat
aranyat, máskülönben azon aranyos pohárból kívánkozott inni, amelyből a
princeszné szokott ivogatni. Eleintén ugyan nem akartak nekie belőle hagyni, de
minthogy a katona azt felelte: senki kérését meg nem vethetik ha Károly nevére
kérnek, így tehát tele töltötték borral, és félig kiitta, a gyűrőit pedig bele
tette, és így szólt: mondjátok meg a princesznének, hogy a Károly nevére kérem,
igya meg ezen bort. Amidőn elment a katona, nézik nem él-e valamely huncutsággal?
hát amint nézik, a pohárba látják az arany gyűrőt, örűlnek hogy meg nem itta
mind, már mostanába, ha megitta volna, elvitte volna magával a gyűrőt is,
melyet tegnap, amidőn ivott belőle a princeszné, tehát benne hagyott. Már most
Károly a katonai ruhába haza ment kvártélyába, és általadja az öreg valóságos
katonának azt, és mondja nekie: no öreg, itt van, kifizették kendet, többet nem
kap, menjen isten hírével. Erre azt mondja az öreg katona: ha már ezt nekem
kidolgozta, legyen fele magáé; de ezt megköszönte Károly, és el nem vette, és
mondotta nekie: van énnekem amiből megéljek; és így elment a katona, ő pedig
felöltözködött a maga ruhájába.
A
princeszné amidőn megintlen a kocsmába menne kérdezősködni: nem volt-e itten
valaki Károly nevére kérni, mondják: volt megintlen az öreg katona; de a felséges
princeszné poharából kívánkozott inni; amelyet oda is adtunk, de azt mondotta,
hogy a Károly nevére kéreti, igya meg ezen fél pohár bort; jó hogy egészen meg
sem is itta, felséged gyűrője benne volt. Erre azt mondja a princeszné: micsoda
gyűrő? az enyim a kezemen vagyon; de ez is olyan épen, mutassátok. Hát akkor látja
hogy a Károlynak adott gyűrője az; ezen igen nagyon megörűlt, és megitta
hagyott borát, és tudakozta tőlök: micsoda katona volt az? Huszonnégy esztendős
szolga volt, és elment haza, és hogy többé már nem is fog jönni.
Ezzel
a princeszné elmén haza atyjához, és mondja nekie hogy Károly életben vagyon még;
hanem az eleresztett katonákat húzassa be, hogy megnézhesse őket. Amelyek nem
is sokára megérkeztek. Amidőn már együtt voltak, mind rendre nézegette őket; de
egyik se volt közűlük; erre azt mondja a princeszné: halljátok-e, öregek, nem
volt-e valamelyitek ruhája máson? Itten fél az öreg katona megmondani, de
minthogy másodszor is kérdezte, és emberségire fogadta, hogy semmi bántása nem
lesz: csak mondják meg; erre az öreg katona azt kiáltja: felséges princeszné, én
nem bánom akár micsoda bántásom lenne is, én ruhámat egyszer odadtam egy fiatal
úrnak, aki itten a város szélin a kocsmába vagyon. És mit adott neked? Azt sem
tudom hogy honnan hozta, annyi meg annyi aranyokat adott. Ezen embert már most
jól megajándékozta a princeszné, s a többit is, hogy visszafáradoztak, és úgy
elmentek ezzel mindjárt. A király befogat a hintóba négy lovat, és nagy pompával
oda mentek egy óbesterrel; de amidőn a kocsmárost megkérdezték, hogy volna-e
itten egy vidéki, megmutatta, de már akkor becsukta magát. Mondják nekie, hogy
nyitná fel az ajtót, és zörgetnek, erre azt mondja: menjetek, tolvaj nem
vagyok, sem rosz ember, tehát hagyjatok békét. Nem, nem, a király küldött érette.
De minthogy semmit nem vehettek rajta, visszamentek megjelenteni, hogy mint
vagyon a dolog. A princeszné azonnal maga elment egy főkulcscsal. Amidőn oda ért,
kinyitotta azzal, és mihent beért a szobába, Károly kirántotta a kardját, és
egynehányat reá vert, és mondja nekie: ha ki nem mégy, mindjárt keresztül szúrlak.
Erre azt feleli a princeszné: édes Károlyom, nem bánom, én szívesen meghalok
kezed által, úgy is te szabadítottál meg. Ezen szavaira felemelte őtet Károly, és
megcsókolta őtet, és mondja: ne gondold te azt, kedvesem, hogy azért vertelek
volna, talán méregből, de csak hogy mely szeretettel légy erántam,
tapasztaljam. Ezzel haza mentek, és elbeszélte a generális cselekedetit;
azonnal életét elvétette a király, és így nagy lakodalmat tartottak,
mulatoztak, örűltek a megszabadított leányon, valamint a Károly visszakerülésin
is; így azután elmentek Károly szüléihez is mindnyájan, és ezek kereskedést többé
nem folytattak, hanem velök együtt Párisba lakni mentek, és ottan éltek nagy
megegyezéssel több jó esztendőket, míg meg nem haltak. Így van tehát az irígyeknek
a dolgok mint generális urunknak járt ki: vegyen kiki magának példát.
