Egyszer
volt, hol nem volt, egy király, ki szélesen kiterjedő birodalmában nagy
boldogan töltötte napjait. Ez valakitől hallván hírét valamely aranymadárnak,
hogy több ritkaságai közt ez is feltaláltassék, megparancsolta a fővadászának,
hogy neki azt akár élve, akár halva hozza házához, ellenkező esetbe őtet látni
sem akarja. Kényteleníttetvén a király parancsolatjának engedelmeskedni a vadász,
feleségével útravalót bőven készíttetvén, búcsút vett háza népétől, s elvándorlott
hetedhét ország ellen, hogy talán valahol valami hírét fogja hallani az aranymadárnak.
Sok összevissza való őgyelgései után is egész útja hasztalan volt, mivel senki
sem tudott róla semmit, hogy hol lakna az aranymadár, s így félvén a király
szeme eleibe kerűlni, remetévé lett, s így a hűséges szolga magánosságba élte
le hátramaradt szomorú napjait.
Volt
azonban neki egy tátos fia, ki eljövetelekor még csak nyolc esztendős volt. Ez
minekutána felnevelkedett, s megtudta az atyja történetét, elszánta magát, hogy
ő fogja elhozni a király előtt annyira kedvelt aranymadarat. Nagy nehezen bocsátotta
ugyan őtet útnak az ő szomorú édesanyja, de ő érezvén a maga természet felett
való tulajdonságait, elindult hetedhét ország ellen. Járatlan útakon ment
mendegélt ő mindenütt, míg egyszer beért egy rengeteg erdőbe, hol a zivataros
idő ellen nem talált egyéb helyet hová bújhatott volna, mint egy kőszikla hasadékát;
de onnan is kiöblítette őtet a zuhanó zápor. Különös szerencséjére megpillant távolról
egy kis kunyhó ablakában lassan pislákoló mécset; arra veszi tehát útját a sűrűség
között, s nagynehezen csakugyan ráakad a kis kunyhóra, melyben egy ősz öreg
ember melegedett a tűz mellett. Köszöntvén az öreget, szállást kért tőle, aki
is jó szívvel fogadta őtet, s nekie egy kis pusztai vacsorát feltett, hogy egyék.
Vacsora végivel szól az öreg tudákos: fiam János, úgymond, jól tudom hol jársz,
s mit keresel; szerencséd hogy lakásomra akadtál; innen három napi járó földre
van egy ezüst erdő, melynek közepén egy tó mellett terül el egy roppant magas
fa, amelyen szokott tartózkodni az az aranymadár; menj el oda fiam János, s
amit az a madár fog teneked mondani, mind azt beteljesítsd; ne félj, boldog
leszel örökké. A tanácsot megfogadván, megindúl a vadász fia, és csakugyan
harmadnapra a rézerdőn keresztül menvén, meglátta az ezüsterdőt, ahová mikor elért,
vizsgálta mindenütt a nevezett fát, csakugyan rá is akadt végtére, s felnézvén
a fára megpillantja az aranymadarat, s térdre esvén segítségül hivott minden bűbájosokat,
hogy neki most kedvezzenek. Ekkor felszólal az aranymadárhoz: szállj le, szállj
le te gyönyörű madár az én karjaim közzé! szánj meg engemet, aki teérted ennyi
országokat bekóborlottam. Az aranymadár azonnal lerepült karjára, s megszólalván,
mondja neki: ha már te engemet csakugyan szeretsz, ámbár már félig megváltottál,
válts meg már egészen. Menj az aranyerdőbe, ahol egy vén asszony lakik, aki
engem elátkozott, szolgáld azt három nap, s ha azon három nap alatt semmit sem
eszel, sem iszol, és szűntelen imádkozol, úgy én az átok alól kiszabadúlok;
csakhogy arra kérlek, légy mindenkor ébren, hogy mikor én téged meglátogatlak,
beszélhessek veled. Ekkor az aranymadár kirepül karjai közzűl, s int neki, hogy
arra menjen amerre ő repül. Kevés idő múlva elért az aranyerdőbe a bűbájos
asszony lakhelyéhez, s tőle szállást kérvén, kinálta magát, hogy őtet vegye be
szolgálatjába. Az öreg asszony egyszerre elbeszélte neki, hogy ő régen várakozik
olyan emberre, aki őnála három napot s éjtszakát bőjtölve s imádkozások közt ki
tudna tölteni, s ha ő ezt megcselekszi, igen nagy jutalmat kap érte. Felvállalta
ezt a mi Jánosunk, s minekutána az öreg bűbájos, hogy senki be ne mehessen
kunyhójába, őrtállót is tett az ajtó eleibe, maga kiment most a kunyhóból. Térdre
esve könyörgött most János a szabadításért az alsó világ urának, hogy őtet fáradsága
jutalmául tegye szerencséssé. De estve hazajövén az öreg, bezárta az ajtót, s álomszellőt
fúván János szemére, őtet mély álomba meritette. Éjfélkor megrázkódik az
aranymadár, s vált belőle egy remek szépségű angyali teremtés, s ekkor felrúgván
egy csipkebokrot, szól hogy jőjön ki az alól hat szép fekete paripa, egy hintó,
kocsis, és inas: Előttem, úgymond, világosság, hátul setétség! repűlj velem a bűbájos
kunyhója eleibe, hadd beszélhessek az én szerelmesemmel. Egy pillantat alatt
ott termett a kunyhó előtt a királykisasszony, s amidőn be nem akarta bocsátani
az őrtálló, annak kezébe egy csomó aranyat adván belép, s hát elszomorodva látja,
hogy az ő Jánosa elaludt. Minden módokat elkövetett, hogy őtet felkölthesse, de
mind hiába; végre eltelvén az egy óra, kénytelen volt elmenni, azt hagyván meg
az őrtállónak, hogy adja tudtára Jánosnak az ő ottvoltát, s egyszersmind
hagyott neki egy gyűrűt, hogy azt adja által neki. Másnap felébredvén János,
hozzá fogott napi tisztéhez, s várta hogy eljő az aranymadár, de minden várakozása
hasztalan lett, az őrtálló pedig semmit se szólott a történt dolgokról. Második
éjtszaka hasonlókép elment a királykisasszony fejér paripákon, s ismét megnyomván
kezét az őrtállónak bement a kunyhóba, de ismét aluva találta, mivel már a bűbájos
szellő befogta szemei, azelőtt. Hasztalan igyekezett felébreszteni, s ismét
eltelvén az egy óra, eltávozott, s hagyott az őrtállónak az általadás végett
egy selyemkendőt; de amelyeket ez mind eltett magának. Harmadnap éjfélkor újra
eljött a királykisasszony veres paripákon, és szokás szerint a bemenetelt pénzen
megnyervén, Jánosát ismét aluva találta. Igyekezett ugyan őtet minden módon
felkölteni, de az lehetetlen volt; sűrű könnyeivel áztatta tehát az ő ruháját,
s ott mellette hagyott egy kardot, amelyre a volt írva: minthogy elaludtál,
engem meg nem nyerhetsz, hanemha felkeresel az atyám udvarába. Elvárlak tíz
esztendeig, igyekezz hogy minél hamarább megláthass. Felébredvén János,
egyszersmind kitölt a három nap, melyet a bűbájosnál tartozott szolgálni, s ez ekkor
nyilatkoztatta nekie, hogy az az aranymadár a veres királynak egy elátkozott leánya,
akit ő félig megváltott, minthogy már sok könyörgéseiért emberi ábrázatját
visszanyerte; hanem most keresse fel őtet, talán még feltalálja. Szolgálatja
jutalmául pedig adott nekie egy tátoslovat, és mind a gyűrűt, mind a kendőt az őrállótól
elvévén, kezéhez adta.
Útnak
indúlván már Jánosunk amerre igazították, elérte a fekete folyó vizet, hol ő,
mutatván a gyűrőt és kardot, mindjárt bátran általbocsáttatott. Szintén így
ment által a fejér és veres folyóvizeken, ahonnan nem messze egy pusztában álló
vendégfogadó tűnt szeme eleibe, s biztatván lovát csakhamar elérték az óhajtott
kocsmát. Leszállván most paripájáról, beköti az állásba, s bemenvén a fogadóshoz,
magának ebédet, lovának pedig jó abrakot parancsolt. Míg az ebéd elkészül, beszélget
a korcsmárossal, hogy nem tudja hány mérföld lehet a veres király lakhelye? aki
midőn megmondotta, hogy ide csak egy napi járó föld, ami Jánosunk igen nagyon
megörűlt. Tovább tudakozódott még a kocsmárostól, hogy mi újság lehet ottan? ez
elbeszéllette hogy a veres királynak van egy hasonlíthatatlan szépségű leánya,
kit, mióta haza kerűlt, igen sok princek és királyok kivántak volna elvenni
feleségűl; de ő készíttetett egy aranykoszorút, s azt mondta, hogy aki azt
leveszi az ő kastélyok tornyának csillagáról lóháton, ahoz fog menni feleségül.
Megörvendett ezen hírre János, s kiment mindjárt a lovához, s vitt nekie egy
itce jóféle bort. Hallván a ló urának beszédjét, megszólal, s mondja: ne félj,
csak egyél, igyál, egy óra múlva kezedben lesz az aranykoszorú. Végezvén az ebédet
János, lovát megnyergeli, s ráülvén egy pillantat alatt a királyi kastélynál
termett, s ott az udvaron kinn levő királyi familia szeme láttára lekapja az
aranykoszorút, s vele elrepült. Szállj le, vitéz, szólt a király, akárki légy,
mutasd meg magadat, mert te vagy érdemes leányom kezére. De ez erre nem
hallgatván, visszatért a fogadóba, s a maga szobájába bevitte az aranykoszorút.
De a király nyughatatlan lévén, mindjárt az udvari vitézeket utána küldötte,
hogy mindenütt keressék fel. Senki sem akadt nyomába; de a legífjabb királyfi épen
a kocsma felé találván menni, oda betért, és kérdezősködött, ha nem láttak-e
egy ilyen meg ilyen lovon ülő vitézt? A kocsmáros megmondotta, hogy épen nála
van a vendégszobába. Ekkor bement hozzá a királyfi, s meglátván az ágyon lévő
aranykoszorút, mindjárt megcsókolta őtet, s kérte hogy jőjön atyja udvarába. De
János erre azt felelte, hogy addig nem megyen, míg a királykisasszony atyjával
anyjával együtt hintón elibe nem megyen. Hallván ezen elhatározását, hirtelen
haza ugratott a királyfi, s megjelentette atyjának a vitéz kivánságát. Ezek
mindjárt hintóba fogatván, kimentek a vendégfogadóhoz, s ott a királykisasszony
rá esmervén az ő szerelmesét-e, elbeszélte atyjának, hogy mimódon váltotta ez őtet
ki az átok alól. Ekkor a király, hintóján nagy pompával bevitetvén, a király leányával
öszveesküdtette; s nagy fényes vendégséget szerezvén a menyekző inneplésére, a
szegény vadászfiu öszvekelt a király leányával, s háboruság nélkül boldog örömek
között talán még most is élnek, ha meg nem haltak.
