Hajdanában
volt a világon egy szegény és sok nyomorúságokkal küzdő ember, akinek voltak
tizenkét fiai. Ezen tizenkét fiai, amidőn azon időt elérték, hogy valami szolgálatra
alkalmatosak lennének, elmentek egy királyhoz szolgálatba, és mindenik szolgált
magának egy lovat. A legkissebbik fiú, aki magát bátyjai előtt legtunyábbnak és
restebbnek mutatta, de alattomba a legnagyobb okosságú és serénységű volt, egy
lovat, amely a király istállójába leghitványabb és restebb volt, magának elválasztott.
A király nem igen örömest adá neki mondván, hogy száma nélkül sok szép lovak
lennének istállójába, miért nem választana ő is mint a többi bátyjai, olyan szép
lovat? de ő minden módon megelégedvén a hitvány lóval, megköszönvén a királynak
nagy kegyelmét, haza felé indultak. Itta több testvérei nem is kívántak vele
menni, minthogy maga sem volt gavallér, a lova is rútúl nézett ki. Egyszer egy
nagy sáron kelletett általmenni: a hitvány ló bele maradt a sárba. A kis fiu kérte
tehát a bátyjait, hogy segítenék ki: de azok azt felelték: Ha jobban szeretéd a
hitvány lovat mint a jót, mostan úgy vegyed hasznát: vess magadra, mi veled nem
bajlódunk; azzal ottan hagyták. Alighogy testvérei elmenének, megrázkodott a ló,
egyszerre egy aranyszőrü paripa vált belőle, és így szólt a kis gazdájának: Ime
itten van a fülembe egy pár arany öltözet, vedd fel magadra; és azzal, szárnyas
ló formáját vevén magára, azt kérdezte, hogy milyen sebességgel menjen? úgy-e
mint a szél vagy mint a gondolat? amelyre úgy felel a lovagló Kelf (így
neveztetett): Úgy menj, hogy se magadba se pedig bennem semmi kár ne essék.
Azzal amint széllelnézett, már hazájába volt. A bátyjai még sok időre kerűltek
haza, amelyen igen elcsudálkoztak, hogy öcscsök odahaza volt.
Annakutánna
hogy bátyjai megjöttek, elindultak házasodni, oly feltétel alatt, hogy mind
addig meg nem házasodnának, míg olyan emberre nem találnának, akinek tizenkét
leányai volnának. Egykor sok utazásaik után egy a mezőségbe magába szántogató
ember megszólítja őket, hogy hová szándékoznának? Amelyre a szántóvetőnek így
szólának: hogyha hallott volna valahol olyan embert, akinek tizenkét leányai
volnának, férjhez menendők, megmondani ne sajnállaná! A szántó ember azt mondá
hogy ebben a legközelebb lévő városban lakna egy bűbájos asszony, annak tud
tizenkét eladó leányait, de többet sehol sem hallott. Bementek tehát a városba
lakó bűbájos asszonyhoz, ahol nagy szívességgel fogadtattak, s mind magok, mind
pedig lovaik jó kvártélyt kaptak. De egyszer amidőn az istállóba bement a
legkissebbik fiú Kelf; így szól hozzá lova: Kedves kis gazdám, vigyázzatok
magatokra, mert ezen az éjtszakán a bűbájos boszorkány mindenikünket meg fog ölni;
hanem én azt javaslom, hogy majd valami tizenegy óra tájban légy ébren, én
elmegyek az ablakra, és álmot lehellek mindenikre, akkor te a bátyáidat fektesd
a bűbájos asszony leányainak helyekre, leányokat pedig bátyáid ágyokra; minden
lovaitokat az asszony lovainak helyekre.
Ez
meglévén, éjjel tizenkét órakor a vén boszorkány felébredvén, egy nagy bárdot
fogva kezébe, minden leányainak és lovainak elvagdalta fejeket, azzal bement
ismét házába, s mint aki igen nagy hasznot cselekedett, lefeküdt ágyába, és a
Kelf tátosa ismét belehelvén az ablakon, újra elaludt a vén asszony. Ekkor Kelf
felköltötte bátyjait, hogy minél hamarább siessenek ki a vén asszony határából,
mert különben meg kelletik halniok, ha fel fog ébredni. Elsiettek minél hamarább,
Kelf pedig megvárta a vén asszony felébredését, aki, mikor megtudta hogy leányait
ölte meg, nagy méreggel felugra egy még életbe lévő tátosára, kergette Kelfet;
de aminthogy a Kelf lova gyorsabb volt mint a vén asszonyé, utól nem érhette,
hanem így kiáltott hozzá: Várd el, kutya, majd reá jősz máskor. Ekkor a Kelf
lova így szólt: Mostan sehová se nézz, hanem egyenesen. Azzal megindúlván mint
a sebes szélvész, egykor csak elkiáltja magát Kelf: Megállj lovam; melyre ez
azt kérdezte: Hát mit láttál? Felelt Kelf: Egy aranyhajszálat. A tátos ismét így
szólott: Ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj; no de csak
vedd fel. Annakutánna azon mód szerint talált ő még egy aranylópatkót, és
aranykacsatollat; mind felszedte őket. Annakutánna nem ment ő haza, hanem egy
királynál beállott szolgálni.
Itten
Kelf a leghűségesebb és tisztább lovász volt mindenek felett. Ő a tisztogatáshoz
soha gyertyát nem kért, még is lovai mindenkor a legtisztábbak voltak: ezért a
többi kocsisok nagyon gyűlölték, hogy mi lenne annak az oka hogy gyertyát sem kér,
és még is olyan tiszták a lovai? Egykor meglesték: hát látják, hogy egy aranylópatkó
világánál tisztogat. A királyt a többi cselédek odahívták, és midőn maga is a
király személyesen látta volna, bement Kelfhez, akitől megkérdezte, hogy hol
vette volna ezen lópatkót? melyre Kelf így szólott: Ezen lópatkót, aranyhajszálat
és aranykacsatollat találtam az úton. Ezeket a király elvette Kelftől, és
bevitte. Másnap reggel behívatta a király Kelfet, így szólván neki: Hallod-e:
azt parancsolom neked, hogyha azon leányt, aminek a hajából való ezen hajszál,
nekem ide nem hozod, úgy tudd meg, hogy halál a fejeden. Ekkor nagyon szomorúan
kimegyen az istállóba, egész napját sírással búsongással töltötte. Hát csak
megszólal a tátos: Kedves Kelfem, miért vagy olyan bús és szomorú, és miért siránkozol?
nekem semmi bajodat nem mondod? Könnyes szemeit Kelf felemelvén így szól: Halál
a fejemen ha azon leányt, akinek a hajából való azon hajszál, a királynak meg
nem hozom. A tátos mond: Jól tudtam, azért mondtam hogy ha felveszed, úgy is
baj, ha nem veszed, még nagyobb baj. No de légy jó reménységbe; kérj mind
nekem, mind magadnak útravalót.
Megnyervén
az útravalót, elindulának mint a villámlás. Az úton így szóla a tátos az ő gazdájához
Kelfhez: Mostan oda kelletik mennünk, ahol a bűbájos vén asszony kergetett bennünket:
az ő házába van azon aranyhajú leány egy bölcsőbe, a maga ágya mellett rengeti
szüntelen; hanem arra kérlek, hogy mikor én belehellem az álmat a vén asszonyra
az ablakon, sebesen menj be, és ragadd meg minden bölcsőstül, de hozzá ne nyúlj,
mert különben életedet veszted. Úgy is cselekedett Kelf; megragadta minden bölcsőstül;
de minthogy a bölcsőbe lévő aranyhajú leány nagyon szép és kellemetes formájú
volt, Kelf meg nem állhatta hogy meg ne csókolja, amidőn az ablakon keresztűlvitte:
mindjárt felserkent a vén asszony, és a maga tátosára hágván, kevésbe múlt hogy
Kelfet el nem fogta, nagy fenyegetésekkel ijesztvén a jövendő oda meneteltől.
Nagy
örömmel vette a király a gyöngy teremtés megjövetelét. Akinek a király ajánlván
szívét lelkét, holtig való szerelmét: de erre így szóla a leány: Nem leszek
addig birtokodba, míg azon aranykacsát, amelynek a tollából való ezen toll, ide
nem hozatod. Ezt is Kelfre bízta a király. Egy száz öles mélységű kútba volt a
kacsa; ide leeresztette Kelfet lova; de minthogy egyszerre meg nem kaphatta a
kacsát, elkiáltá magát, és a vén asszony megragadta Kelfet. Itt a vén asszony
megköttetvén Kelfet, befűtetett egy vas kemencét hétszer jobban mint máskor. De
minthogy a szolgáló maga maradt, mondotta Kelfnek, hogyan üljön azon targoncába,
amivel be akarta a kemencébe taszítani. Kelf mindig úgy ült, hogy be ne tudja
taszítani; a leány hiába magyarázta, Kelf nem akarta érteni, mondván a leánynak,
hogy mutassa meg, hogy miként kellessen ülni: akkor a leány mutatás végett bele
ugrik a targoncába, Kelf pedig serény volt, betaszitotta a kemencébe, maga
pedig a kacsát megfogván, hazament. Ekkor a király a szép leányt késztette házassági
élet elfogadására, de a leány azt mondotta, hogy addig nem, míg azon ménest,
amibe azon ménló van, aminek a lábáról való ezen patkó, ide nem hajtatod. Ezt
is Kelfre bízta a király, akinek lova így szóla, hogy kérjen bőven zabot, egy ásót,
és egy bialbőrt; ezeket megkapván, mentek ők egy nagy tenger mellé, ahol egy
szigetbe megmutatta a ló a ménest; annakutánna egy gödröt ásatott Kelffel, abba
bele feküdt maga Kelf és a tátos is abba volt betakarván a bialbőrrel.
Megtanitotta a tátos Kelfet, hogy mikor ő vívni fog, a veres lángot locsolja, úgy
a tátos meg fog mentődni. Ezután elnyeríté magát a Kelf lova. A szigetbeli ménló
mindjárt meghallotta, és félig a tengerbe bejött; de minthogy a Kelf lova a gödörbe
bújt, nem látta, visszament; második nyeritésre általjött, kereste, mindenütt
nyerített; ekkor a Kelf lova kiugrott a gödörből, és addig viaskodtak, hogy a
Kelf lova meggyőzte; annakutánna az egész ménes magába általjött, és haza hajták.
A király készteté ismét az aranyhajú leányt az házassági életre; de a leány azt
mondta, hogy addig nem, míg maga azon lovaknak tejébe meg nem fürdik, amit
azoktól fognak fejni. Ekkor a Kelf lova megrugdosván sorba mindenik lovat,
magoktól leadták a tejet; a tej úgy forrott, mintha a legnagyobb tűz lett volna
alatta. A fürdést is Kelfre bízta a király, aki lovát kivivén, ez reá
lehellett, és csak lágymeleg lett a tej; Kelf pedig hétszer szebb volt mint
annakelőtte. De a leány azt kivánta, hogy a király személyesen megfürödjék.
Kivitette tehát a király is a Kelf lovát, de amint ez reá lehellett a forró
tejre, még sokkal jobban forrott, amibe a bele lehellés után beereszkedvén,
mindjárt szörnyű halált szenvedett a király. Ekkor az aranyhajú leány így szóla
Kelfhez: No kincsem, én a tiéd, te pedig az enyim vagy, éljünk számos boldog
esztendőket. Így lett a szegény Kelfből király, aki élt és uralkodott vég nélkül
való időkig.
