A VÉNUS MADARA

            A régi világ lefolyásiba volt egy igen nagyon elöregedett király, aki már mintegy lassu lépésekkel láttatott közelíteni koporsójához. Ezen király a természet fő urától oly különös testbeli állatással vala alkotva, hogy az egyik szeme mindenkor mosolygott, a másik pedig szűntelen sírt. Az urodalmába lévő mindenféle okosságú és bölcseségű emberek ezen csudán szörnyüképpen tünődtek és nyughatatlankodtak, nem tudván kitalálni, vagy csak gyanítani is a dolog valóságos okát. De senkinek sem ada ezen dolog nagyobb gondolkodásra és tűnődésre való okot, mint az ő igen jeles három fiainak. Ezek szüntelen tudakozták egymás között, hogy: ugyan mi lenne annak oka, hogy felséges atyánk szeme, egyike szűntelen mosolyog, a másik pedig örökké sír. Egyik egyet, másik másat monda, de egy sem tudta bizonyosan megmondani okát. Meghatározták tehát egymás között, hogy a reájok jövő reggel ennek oka megtudása végett be fognak menni atyjokat megtudakozni.

            Másnap reggel tehát legelsőbben is bement a születés rendje szerint a legnagyobik fia. Aki amint bement, mindjárt így szólítá meg atyja: No, kedves szerető fiam, mi ok indított tégedet arra, hogy engemet ily szokatlan időbe korán megkeressz? Ezen szavaira a királynak így szóla a fia: Felséges atyám, kétségünk és tünődésünk rengeteg csoportja késztetett elődbe jönnöm, hogy megtudhassam, mind én, mind a tégedet híven szerető fiaid, hogy mi legyen annak oka, hogy neked az egyik szemed szüntelen mosolyog, a másik pedig örökké sir? Kérlek szerelmes atyám, mondd meg az okát. A király ekkor vidor ábrázatját egyszerre a legkomorabb tekintetre változtatta, s mindjárt egy mellette lévő nyilakkal teljes tegezhez kapott, ebből kivont egy nyilat, és egyenesen fiára lőtte. De elhibázván lövését az ajtóba állott meg a nyíl. Ekkor megréműlvén a fia, hirtelen kiszaladott, nehogy még nagyobb szerencsétlenség kövesse. A két kissebbik testvérek nagy buzgóan várták bátyjok szerencsés megjövetelét. Akit mihelyt megláttak, egyszerre a legnagyobb serénységgel siettek eleibe járása szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelének megtudása végett. De csak megnémúltak, midőn semmi feleletet bátyjoktól nem hallottak mondván, hogy atyjok, középső fiának kivánja minden titkát kijelenteni.

            Égvén a középső fiu minél hamarább való megtudása eránt a dolognak, siet legnagyobb gyorsasággal atyjához: amint bement és kérdését előterjesztette, hogy minek a megtudása végett ment legyen: hasonlóképpen bánt az öreg király második fiával is. Aki amint kijött, csak annyit monda, hogy: kedves öcsém, mint legkedvesebb és legmeghittebb fiának neked kivánná megmondani a dolog mivoltát atyánk. Ekkor a legkissebbik fiu nagy bugón szalada atyja rezidenciájába: aki amint bement, mindjárt így szóla: Nagy és különös szerencsémnek tartom, hogy engemet választál három fiaid között titkaid megtudására. Légy is szerelmes atyám oly nemes indulattal, hogy ne tagadd meg tőlem titkaidat, hacsak lehet: ha életemet kelletik is feláldoznom éretted, kész vagyok, csak tudjak valamit rajtad segélleni. A király fiához nagy tüzessen szaladott egy kivont tőrrel, de elmellőzvén a szúrást, a falat találta; fia meg nem réműlt, bátran állott, sőt így szólott: Kedves atyám, előtted állok, szabad vagy életemmel, úgy bánjál velem, amint neked tetszik. De hidd meg, addig előled ki nem megyek, mig meg nem mondod szemeid különös voltok változásait. Amelyre a király mondá: no szerelmes fiam, látom, hogy te vagy erántam a legnagyobb szívű és hűségű, és tebenned helyheztetem minden reménységemet; bátyáidba semmi bizodalmam nincsen, mivel csupa félelemből állanak. Kedves fiam, az én egyik szemem mosolygásainak oka: hogy gyönyörű és kellemes három fiaim vagynak, akiket legfőbb örömömnek tartok, noha mostan úgy tapasztaltam, hogy kettejébe semmi örömöt nem fogok nyerni. A másik szemem szűntelen való sírását okozza, még törzsökös királyi familiámtól reám maradott Vénus madarának siratása, amelyet tőlem valami rabló ellopa; ettől függ pedig az én életemnek vidor állapotja, mert ha eztet még egyszer visszaszerezhetném, minden kincseimmel királyságomat annak adnám, aki ezt nekem meghozná, mivel akkor még egyszer olyan ífju lennék mint a huszonnégy esztendős ífju legény. Ekkor a királyfi megkéri édesatyját, hogy legyen erántok annyi szerettel és hűséggel, hogy nékiek úti költséget rendeltetni ne terheltessék, mivel ők, hacsak a felső és alsó világba fog lenni azon madár, bizonyosan meg fogják hozni. Az atyja megköszönte szíves igyekezetét, sok szerencsét kivánt mind a hármaknak hogyha a bátyjai is meg fognának benne egyezni.

            Az egyesség tökélletességre ment. Megindúltak tehát mind a hárman egy úton, és útaztak ők számos mérföldekig együtt. Egyszer elérnek egy rengeteg és nagy sűrű erdő aljára, a hol az út kétfelé ment, egyik ment egyenesen a nagy erdőségbe, a másik ága pedig az erdő mellett mene el. Itt tanácskozának, hogy mitévők lennének e két út felől, hogy ki melyik úton menne? A kissebbik királyfi látja, hogy bátyjainak éppen semmi kedvek nincsen befelé menni: én elmenek magamba, tí pedig, bátyáim, menjetek együtt ahová akartok. De még minekelötte megindúlnának, az útfélen vala egy nagy élőfa, a két út elágazásának közepébe. Ekkor a kissebbik királyfi kiveszi zsebbeli késit, és belé szúrja a nagy fába ezt mondván: Kedves bátyáim! ha valamelyikünk ezen úton hamarább megfordúl, ezen kést ezen fából kihúzni ne sajnálja: hogyha a kihúzás alkalmatosságával a fából vér fog folyni, úgy meg lehettek felőle győződve, hogy bizonyosan valamelyikünk e földi életből egy más világba hívattatott által: hogyha pedig víz fog belőle folyni, jelenten fogja mindnyájunknak egészséges állapotba való lételét. Ezek után egymást forró atyafiságos ölelgetések között öszve meg öszvecsókolták, és sok szerencse kívánása után útnak indúltak, a kissebbik királyfi befele az erdőbe, ketteje pedig mellette.

            A kis királyfi nagy és terhes utazásai után, eljuta az erdőbe egy kisded kunyhóhoz, a mibe bemenvén, szerencse és jó estve kivánásával idvezlé a benne lakó szörnyű formájú bűbájos vén asszonyt, fogadván őtet anyjának. Melyre a vén asszony: Ugyan felséges királyfi, mi hozott tégedet e messze és idegen földre, holott itten még madarat sem lehetne azon föld tájékáról találni, embert pedig még annyival inkább nem? Erre a királyfi így szólt: Jószívű öreg anyám, légy erántam annyi szívvel és szeretettel, hogy ha tudsz valamit a Vénus madaráról hogy hol lehet, nyilatkoztasd, ki. Szivességed jutalom nélkül nem fog maradni; Felséges királyfi, valóban hidd el nekem, hogy semmit sem tudok felőle, hanem van nekem még egy néném, még ide valami 50 mérföld, nálamnál száz esztendővel vénebb; ha csak e nem fog felőle tudni, én semmit sem tudok. Ide is elverekedett szerencsésen a mi királyfiúnk, ahol a vén sibillát megköszöntvén, ez kérdi útja oda való menetelét a királyfitól; aki midőn megmondotta, mindjárt így szóla: Jaj kedves királyfi, én tudom hogy hol van azon madár, de minek is mondom, haszna semmi sem lesz benne, sőt még életedet fogod ottan veszteni, mivel igen nagyon erős helyen vagyon; annál fogva jobb ha szándékodról leteszel, és szerencsésen visszamégy hazádba, mert ha akármi nagy erővel birnál is, ottan meg kelletik halnod. A királyfi így szól: Szerelmes öreg anyám, nekem az élet annyi mint semmi, sőt dicsőségnek tartom azt, ha gyenge csecsemőkoromtól fogva mindenkor híven ápolgató édes atyámért feláldozhatom; akkor tudom, hogy atyámnak is bennem helyheztetett bizodalma meg fog valóságosodni, hogy nem csak szóval emlegettem, hogy hív szívvel viseltettem eránta, és buzgó voltam életem feláldozásával is megpecsételni az eránta való hív szeretetet. Melyre a sibilla: Jó királyfi, látom és tapasztalom atyád eránt való hívségedet és szeretetedet; megmondom hát, hogy miképpen cselekedjél hogy se magadnak károdra ne légy, atyádnak is örömét és kivánságát beteljesítsed. Ide már nem messze van, napkeletre, egy kimondhatatlanságú nagy gazdagsággal bíró elöregedett király: ennek a várába van a te familiád madara. Ezt ha meg akarod fogni, amidőn be fogsz bocsáttatni azon szobába, ahol a madár egy óráig való éneklését szokta követni, tehát vágj először, minekelőtte bemennél, egy bokor töviset, aztat magad mellé rakosgasd ahol fogsz ülni, hogy ha el fogsz aludni bájoló hangjától a madárnak, a székről a tövis közzé bukván, minthogy ingedet is le kelletik vetni, fel fogsz ébredni, és megfoghatod a madarat: de különben nem, sőt életedet elveszted. Itt a királyfi megköszönvén nagy szívességét a vén sibillának mind a szállás, mind pedig a hasznos tanácsadásért, azzal útnak indúla. Kevés napok lefolyásai után beért ő a régen kivánt és óhajtott királyi rezidenciába, ahol az öreg király egy széken könyökle. A királyfi módja szerént idvezlé a vén királyt. A király így szóla hozzá: Mi járatba vagy, vagy mit akarsz? Mely szavaira a királyfi említé, hogy őtet atyja familiájának díszes madaráért küldötte volna, hogy ha méltóztatnék olyan kegyes lenni, hogy ismét régi birtokosának visszaengedné. Az öreg király: Fiam, nem bánom úgy, hogyha meg tudod fogni, vigyed; különben három napok engedése után, melyeket a megfogásra adok, hogyha munkád sikeretlen fog lenni: nézzed azon kétszáz kilencvenkilenc karóba húzott embereknek fejeiket, a tiéd fogja a summát közöttök háromszázra szaporítani. Ezek után kimene a királyfi, tusakodván a dolog szerencsésen való megnyerése felől. Bement első nap a próbaházba, de minden haszon nélkül töltötte ottan idejét, elnyomattatván a Vénus madara bájoló hangjától. Második nap is hasonló szerencséje vala. Utólsó napjára viradóra egész éjjel nyughatatlanságba és álmatlanságba tőltötte idejét, félvén a következendő szerencsétlen esettől, hogyha tudniillik nem tudja megfogni a madarat, úgy kénytelen lesz életét a reá kimondott szentencia szerént végezni. Egyszer eszébe jön neki, hogy talán, amint a vén sibilla javaslotta nekie, hogy tövisbokrot vigyen be magával, és ingét vesse le, és úgy üljön a tövissel környülvett székre, talán nem lenne rosz. Úgy cselekedett: lett is haszna, mivel a madár megfogására csakugyan szerencsésen eljuta. Mihelyt a madarat megfogta, a vén király azon minutumba életét végezte.

            Ekkor három gyönyörű természet adományai, a király leányai, egyszerre idvezlésére és köszöntésére előállának az ífju királyfinak, ajánlván hármok közül szabad tetszése szerint való választást, azzal együtt a királyi birodalmat. De ő nemes szívvel és indulattal bírván, mind a három leányait a királynak elválasztá ily feltétel alatt, hogy ők is hárman volnának testvérek, és így mindeniknek jutna egy feleség, és amelyiknek majd kedve lenne a megholt király birodalmába jönni uralkodni, hát a lenne ottan a király: addig gondviselőre bízván az országot. Annakutánna magokhoz szedének kincsből és egyéb szükséges holmikból annyit, amennyit elegendőnek lenni itéltek, azzal útnak indúltak. Szerencsésen el is jutának azon pontra ahol a három királyfiak egymástól az erdőszélen elváltak: itt ismét úgy öszvetalálkoztak, mintha öszvesúgtak volna. Nagy örömmel fogadta a testvérbátyjait, akiknek kimutatta idejek és rendjek szerént a jövendőbeli hitves társakat, akik nem a legnagyobb szívvel nézték öcscsöket, minthogy fogadása szerént ő hozta meg az atyjoknak fő örömét szerző Vénus madarát. Útaztak ők egy darab ideig színmutató testvéri barátságba; de egykor azt mondja a nagyobbik testvér a középsőnek: Hallod-e, nekünk még jobb volna haza sem meni, mivelhogy minden pénzeinket a bordélyházakba egyáltaljába elköltöttük, rongyosak is vagyunk, és még feleségről is öcsénk gondoskodott helyettünk: meglásd eddig is kevés becset ada rajtunk atyánk, mostan még annyit sem. Öcsénk fog lenni az örökös, vagy öljük meg inkább, különben haza sem megyek. Mondá a közepső a nagyobbnak: Kár volna megölnünk, inkább vessük ezen kútba, hadd haljon meg magába. Ezzel leszedvén róla minden ruhát, meztelen bevették egy kútba, a melybe szerencsére semmi víz nem volt, itt maradt a szegény királyfi nagy sírás és zokogás között: hasztalan reménykedvén kőszivű bátyjai előtt. Azok pedig nagy vígsággal folytatták útjokat a három királyleányok társaságába, akiket keményen megeskettek, hogy egy szó nem sok, de annyit se merészeljenek előhozni, különben halál leszen a jutalma nem hallgatásoknak.

            Mindnyájan szerencsésen haza érkeztek, az egész udvar örömünnepet tarta, mindnyájan vígan valának, csak a kissebbik királyfi cserbe maradt hitvese szomorú, aki szüntelen szeretője után búsonga. Az öreg király is száma nélkül emlegeté legkedvesebb fiát. Megegyezett a király hogy fiai elvehetik a hozott királyleányokat; készültek a pompás és felséges menyekzőhöz, remélvén hogy a míg halad, addig kissebbik fia is megérkeznék. De hagyjuk őket a menyegzőhöz készülni, nézzük a kissebbik királyfi mit csinál a kútba? Amint ő ottan sír és tünődik magába, arra megyen egy csoport rabló; egy közülök nagyon megszomjúhozott, vízkeresés végett a kúthoz mene, a melybe egyebetmint egy meztelen embert nem lát; ez kéri a rablót hogy segéljen rajta: e szolítja a többit, de azt felelték, mi hasznunk ha kihúzzuk! semmit tőle el nem vehetünk. No de mégis vegyük ki, és mindenik üssön rajta egyet. Így szegény ártatlan királyfit megvervén ereszték útjára. Ekkor a szenvedések között lévő királyfi kezeit öszvekócsolván, szemeit az ég fele veté, és így szóla: Óh! mostoha sors! minek engedted meg hogy lételemmel csak épen a nyomorúltaknak számát szaporítsam? Minek is tanultam meg mely jó legyen szemeimmel néznem a napot, jobb lett volna ha örökös setétség zárolta volna. Minek ragadott szívem barátimhoz, ha egy örökös elválást kelletik mostan szenvednem? Nyílj meg föld, vagy szakadjatok reám, hadd veszszek el, mert ez élet reám nézve kész itélet. Míg így ment a sivatag pusztán, talált ő a varráshoz megkivántató eszközöket, ollót, cérnát, és imitt-amott egy-egy ruhadarabot. Így gondolkodik magába: Ugyan felvegyem-e? veszem-e én ennek valami hasznát? No de csak felszedé a rongydarabokat, és azokból készíte magának olyas ruhát, amivel mezitelenségét legalább eltakará; annakutánna eljuta egy korcsmába, ahol ő magát szabómesterembernek adta ki; a korcsmáros maga is a volt, és igy szóla: Soha jobb időbe nem jöhetett volna hozzám segítő: három leányaim férjhez mentek; azoknak ruhát kell mindeniknek varrnom: más az hogy királyfiak mostan házasodnak meg, és azoknak a feleségei számára is ime itten vannak a munkák. Kinek van mostan nagyobb aggódása és búsulása, mint a szegény királyfinak, aki soha még egy öltést se tett, csak éppen mostan, amidőn a szükség reá készteté, adtak neki enni, és innya; de búsulásába se enni, se innya nem merészlett, félvén a dolog igen veszedelmes kimenetelétől. A korcsmárosból való szabó kiadja a leányai számára való matériákat, azzal kimutatnak egy különös szobát is. Estve bemegyen, lefekszik; de aludni sem mer, sőt úgy gondolkodik magába: hogy reggelre el fog szökni, különben a gyalázattól megmenekedni másképpen nem fog. Egyszer felveti szemeit, hát látja, hogy mindenféle szabósághoz megkivántató eszközök magokban dolgoznak; ezen ő nagyon elcsudálkozék, és ismét elaludt. Mikor felébredett reggel, minden ruhák a fogason készen állának. Ezen a mester igen nagyon csudálkozott, és a királyleányok ruháit is így varratta. Mikor megtudta hogy bátyjainak lakodalma másnap fogna tartatni, ő is bement a maga koldusruhájában a rezidencia kapuja eleibe bámulni, semmi fizetést nem vévén mesterétől, sőt igérte, hogy szívességét, amiért befogadta, rövid idő múlva vissza fogja fizetni. Itt a nagy lakodalom tartatott, az egész birodalmából a királynak ott lévén boldog boldogtalan. De még is annak a híával volt az öreg király, hogy fia meg nem érkezett, és hogy a Vénus madara is szüntelen búsongott, és nem éneklett. Egyszer a rongyos királyfi, amint a rezidencia kapuja előtt kéregetne a ki és bemenő emberektől, egy kapus jól reá űt hogy miért nem menne be? ottan kapna elegendő ételt: melyre ő azt felelé: Hogy menne oda egy nyomorult szegény a nagy rangúak közzé? Erővel behajták tehát a többi koldusok közzé enni, ahová amint bement: egyszerre az ajtó nyitva lévén, reá szállott a Vénus madara, és felségesen éneklett, mindjárt bevitték a koldust, akire egyszerre a bátyjai és szeretője reá esmertek. Abba a minutumba megífjodott az öreg király is, és őtet királyi öltözetben felöltöztetvén a birodalmat atyja is szabad tetszésére bízta, hogy úgy bánjon velek amint neki tetszenék. Akiknek minden jelenvalók halált itélének. De ő így szólott: No ti háládatlan és kőkemény szívet viselő bátyáim, akik nekem jóért gonoszszal fizettetek, én most megbüntethetnélek benneteket halállal is; de érezzétek, hogy öcséteknek igaz atyafiságos szíve van, aki bármely gyalázatnak és szenvedésnek voltam is kitétetve, mindazonáltal megfelejtkezem gonosz cselekedeteitekről, remélvén hogy ennekutánna elkövetett hibáitokat dupla szeretettel és hűséggel fogjátok bebizonyitani és megpecsételni. Így mindnyájan öszveesküvének, és számos boldog esztendőket szemléltek víg örömök között.