Az
egyszeri cigány elszegődött dolgozni a maga kenyerére. De nagyon lapos tarisznyával
ment ki a mezőre. Nem is nagyon ártott a dolognak.
Mikor
eljött a dél, a gazda tüzet rakott a bogrács alá, szalonnát aprított bele, s
hozzáfogott a főzéshez, a cigány meg csak nézte, nyelte a nyálát. Egyszer csak
észrevette a gazda tarisznyáját a szekéren, kicsent egy darab szalonnát belőle.
Meglátja
a gazda, rákiált:
-
Hé, more, az áldóját! Hiszen te a magad kenyerére szegődtél!
-
Az ám - mondja a cigány -, de nem a magam szalonnájára!
A
gazda hagyta, hadd lakjon jól. Hanem aztán megkérdezte tőle:
-
Hát aztán hogy is hívnak téged?
-
Engem úgy hívnak, hogy: ha jóllaktál, hazafelé! Gazduramat hogy hívják?
-
Engem meg úgy, hogy: utána az esztekével![1]
A
cigány megcsóválta a fejét.
-
Jaj, nagyon összeillik a nevünk!
Nem
is mert megszökni.
A
másik cigány meg elment a templomba.
Úgy
gondolta, hogy ő bizony nem húzódik hátra az oszlopok mögé, hanem középre ül,
mert látni akar mindent. Így aztán beült nagy begyesen a bíró székébe.
Amint
a bíró is benyitja a templomajtót, látja, hogy ott ül a cigány az ő helyén. Mit
csináljon most? Bemenjen, és ott egyezkedjen vele?
Nem
ment be, hanem az ajtónyílásból intett az ujjával neki, hogy menjen ki.
A
cigány észrevette, de csak intett a fejével, hogy nem megy.
Mit
volt mit tenni, kinn maradt a bíró, de mikor a cigány előkerült, felelősségre
vonta:
-
Nem tudod te, hogy mikor én így intek az ujjammal, az azt jelenti, hogy gyere
ki?
-
Hát bíró uram nem tudja, hogy amikor én így intek a fejemmel, az azt jelenti,
hogy nem megyek?
