Szomorúan kullogott a
farkas az erdőben, fülét-farkát leeresztette, s mind csak a földet nézte. Észre
sem vette, hogy szembejön a medve; csak akkor nézett fel ijedten, mikor a medve
köszönt:
- Jó reggelt, farkas
koma.
- Adjon isten, medve
koma - fogadta búsan a farkas.
- Hát neked mi bajod?
Olyan szomorú vagy, mint a háromnapos esős idő!
- Hagyd el, medve koma,
ne is kérdezd! Nem látod: fejem, nyakam, oldalam csupa vér!
- Az ám, farkas koma!
Talán bizony verekedtél valamelyik atyádfiával?
- Dehogy azzal; dehogy
azzal. Az emberrel akadtam össze, de meg is jártam. Cudarul megtépázott.
A medve nagyot kacagott.
- Szégyelld magad,
farkas koma! Hát még az ember is valami? No, nekem a fél fogamra sem volna
elég.
Mondta a farkas:
- Ne bízd el magad,
medve koma. Bizony mondom neked, hogy az ember a legerősebb állat a világon. Én
tudom, mert én próbáltam.
- Hogyhogy?
- Hát úgy, hogy bementem
a faluba, hátha akadna egy kis báránypecsenye. Az ám, csakhogy a kutya
észrevett, s ámbátor atyafiságban volnánk, elárult a gazdájának, az embernek.
Az ugatásra kijött a gazda, s valami fokossal vagy mivel úgy eldöngetett, hogy
alig tudtam elvánszorogni.
- Már én mégiscsak azt
mondom - erősködött a medve -, hogy fél fogamra sem elég az ember.
- Én meg azt mondom,
hogy az ember a legerősebb állat.
- Szeretném látni!
- Azt ugyan megláthatod!
Fogta erre a medve,
kitépett egy bokrot, s miszlikbe tépte-szaggatta.
- Nézd, farkas koma, így
tépném össze az embert.
- Meghiszem azt, komám,
csakhogy az ember nem hagyja magát, mint a bokor.
- Hiszen ne hagyja, úgy
is összeszaggatom.
- Nem hiszem, komám.
- Nem-e? Fogadjunk!
- Itt a kezem, nem
disznóláb!
- Itt a talpam, ez sem
disznóláb!
Fogadtak egy nyúlba, s
azzal meghúzódtak egy bokor mögé, úgy várták, hogy jön-e arrafelé ember.
Amint ott vártak,
várakoztak, leskelődtek, arra jött egy gyermek.
Kérdi a medve:
- Ember-e ez, farkas
koma?
- Nem.
- Hát mi?
- Ez még csak lesz ember.
Tovább vártak, várakoztak,
leskelődtek, s ím, arra jött egy öreg koldus.
- Hát ez ember-e?
- Nem.
- Mi hát, ha nem ember?
- Ez csak volt ember
- mondta a farkas.
Tovább vártak,
várakoztak, leskelődtek, s ím, egyszerre csak jő egy huszár a lován.
- Hát ez mi? Ez csak
ember?
- Ez már ember! -
mondotta a farkas.
A medvének sem kellett
több, kiugrott a bokor mögül, s útját állotta a huszárnak.
- Ejnye, aki áldója van!
- rikkantott a huszár. - Félre az utamból! Király katonája vagyok!
A medvének ugyan
mondhatta, nem állott az félre. Bizony, ha nem állott, a huszár előrántotta
kétcsövű pisztolyát a nyeregkápájából, s - piff puff! - kétszer a medvére lőtt.
Találta is mind a kétszer, de ez a medvének csak annyi volt, mintha vackorral
dobták volna meg, el se mozdult a helyéből, csak egy kicsit megrázta a
bundáját.
- Hiszen megállj -
rikkantott a huszár -, majd megberetvállak én!
Azzal kihúzta a kardját,
s rácsapott jó éles kardjával.
A medvének ez éppen elég
volt, szörnyű bőgéssel, ordítással megfutamodott, nem nézett árkot-bokrot,
futott az erdőn át, mintha szemét vették volna, s meg sem állott, míg a
barlangjáig nem ért.
Sok-sok idő telt el, míg
megint talpra állt, s kimozdult a barlangjából.
Amint ment, mendegélt,
hát először is kivel találkozik? Bezzeg hogy a farkassal.
- No, komám - mondta a
farkas -, megnyertem a fogadást!
- Megnyerted, koma, meg;
ne félj, amint erőre kapok, megadom a nyulat.
- No, ugye, hogy az
ember a legerősebb állat?
- Igazad van, farkas
koma, az ember a legerősebb állat. Azt már csakugyan nem hittem volna, hogy
csúffá tegyen. Mire észrevettem volna magamat, kétszer a szemem közé köpött. No
hiszen, ettől még nem ijedtem meg, de mikor kirántotta azt a fényes nyelvét, s
azzal elkezdett nyalogatni - már ennek fele sem volt tréfa. Szégyen a futás, de
hasznos, elszaladtam biz én!
