Egy
rongyos faluban volt egy szegény ember és felesége; és már eltöltöttek sok
esztendőt és semmi magzatok nem volt; az öregség is elérte már, kérték tehát az
istent, adna nekik valami magzatot, a ki gyámolójok lenne vénségökben.
Meghallgatta az isten könyörgésöket, s az asszony teherbe esik; eljön az idő, és
meggyermekezik, s a világra hoz két magzatot, egy férfi gyermeket s egy leányt.
Mind a kettőnek aranyhaja volt, s olyan szép vala, hogy azon szépségnek az egész
világon még párja nem volt. Itt mit tevő legyen az öreg atyja a két gyermeknek?
mivelhogy szegény volt; gondolkozott, kit hína el keresztkomájának; sokakat eljárt,
de senki sem akart neki elmenni, hanem inkább csufolták, hogy az a gyalázatos vén
asszony még öregségére teherbe esett. Ezt igen nagy fájdalommal hallá az öreg
ember, és szomorúságában már nem tudta hová fordúljon; íme útjába akad egy
gazdag kereskedő, ki látván e szegény embert oly búsnak, kérdezi tőle: mit
szomorkodik öreg apám? ez pedig felele: hogy ne szomorkodnám, mivel feleségem két
magzatot szült a világra és nincs senki, a ki akarná őket a megkeresztelőre is
vinni. A kereskedő felele erre: tudod-e öreg, én szivemből el fogok menni feleségemmel
együtt keresztkómádnak, mert gyermekem nekem semmi sincs; de hol lakol? – Én,
felele a szegény ember, a falu végén lakom, egy rongyos házban; meg fogja
ismerni édes jóakaró uram, egy eperfa van a ház előtt, és a kamra oldala ki van
dőlve, a ház oldala pedig úgy van megtámogatva, s egy tarka kutyám van, melyet
Cerberusnak hínak, az mindig az eperfa alatt fekszik; így tehát könnyen meg
fogja lakásomat találni. – Elment ezután az öreg ember sietve, és mondá az ő
feleségének, hogy már akadott komára. A kereskedő más nap reggel meg is jelent
feleségestől; látván a két kisdedet, elcsodálkozott, hogy micsoda ritka szépség
legyen ez a világon, és bárcsak neki lenne egy magzata, és meg lenne elégedve.
Elvitték tehát keresztelni a gyermeket, a fiút nevezték Rudolfnak, a leányt
pedig Juliskának. Nevekedtek naponként szegény atyjok munkás keresménye által,
s már tíz esztendősök valának. A kereskedőnek semmi gyermeke mivelhogy nem volt
s nem is lett, tehát ő azt a két gyermeket örökből felfogta, s mivelhogy igen
nagy gazdagsága volt, tehát már többé nem akart vele bajlódni, egyiknek adta
egyik boltját, a másiknak a másikát, s oly föltétellel, hogy a mit nyernek, azt
a magok hasznára fordíthassák, csak a tőkepénz meg ne csorbuljon. A két növendék
örült az ily szerencsének; folytatták tehát a kereskedést, s kevés idő alatt már
600 forint profitot csináltak. Egyszer lön oly szomorú idő, hogy sem vásárlók,
sem pedig más munka elő nem adhatta magát, tehát hogy vígabban múljék az óra,
mond a fiú a húgának: menj és hozz egy tucet kártyát, hogy mulathassuk s
gyakoroljuk magunkat a játékban; jó mindent tudni. A leány nem akará megszegni
kivánságát, tüstént elment s nem sokára visszatért a kártyával. Már a kártya
itt van, mond Rudolf, hanem most kezdjünk a játékhoz azon pénzben, mit a magunk
részére szereztünk, de úgy, hogy akármelyikünk nyeri el a pénzt, ismét visszaadja.
Mondja a leányka: nem bánom, reáállok. Kezdenek tehát a kártyához, s kevés idő
alatt elveszti a maga részét Rudolf; erre tehát monda húgának: már én, kedves húgom,
nem játszhatom, mert elvesztettem mind, hanem add vissza. Tehát a húga, a föltételt
szentűl megtartván, visszaadta; újat kezdenek játszani, és a leány elveszti
mind, s elnyeri a bátyja. Itten mondja a húga a bátyjának, hogy mind
elvesztette, adja vissza, mert már nincs mire játszani; felele Rudolf: talán
elment az eszem, hogy visszaadjam, és hogy híába töltsem az időt; biz én nem
adom. Erre megszomorodott a kis leány s mondja bátyjának, hogy oly föltétellel
kezdették el a játékot, hogy akarmelyik nyeri a pénzt, azt visszaadni tartozik;
de Rudolf erre semmit sem hajtott, hanem elég az, hogy ő elnyerte. Itten a húga
a tőkepénzből vesz három forintot, s megint a játékba fognak, Rudolf lesz
szerencsétlen s a leányka szerencsés, mert mind a maga pénzét, mind pedig a bátyjáét
elnyerte. Itten Rudolf mondá, adná vissza a tőle elnyert pénzt; felelé a húga:
te sem adtad vissza, én sem fogom. Erre megharagudt Rudolf, és mondá, hogy el
fogja őt átkozni, hogy sem föld, sem ég be nem veszi. Mivelhogy ezen ijesztő
szavakkal, látta Rudolf hogy semmire sem mehet, tehát átkozni kezdte valóban; s
egyszerre a föld megnyilván, húgát elnyelé, s lement egészen a halak királyáig,
a ki is neki pártját fogta.
Ezalatt
gondviselő atyjok, ki látogatásokra ment volt a boltba, kérdi: hol Juliska?
Mondá a bátyja, hogy a piacra ment volna. Ennek akkor ugyan hitelt adott az öreg
kereskedő, de mivel éjtszakára sem jött haza, tehát gyanúság esett a fiúra,
hogy hová lett a húga. Mi volt tehát Rudolfnak a sok faggatás után mit tenni,
megvallá, hogy ő játszott volna a húgával pénzre oly föltétellel, hogy a ki
elnyeri, tartozik ismét visszaadni; ő elnyerte először az én pénzemet s megint
visszaadta, újra kezdettük a játékot, s én nyertem el az ő pénzét mind, és többé
vissza nem adtam, hanem meg akartam tartani; húgom tehát a tőkepénzből vett három
forintot, s azzal mind a pénzt, a mit tőle nyertem, mind pedig azt, mit eddig a
boltban szerzettem a portékából, a kártyán tőlem elnyerte; én hát visszakértem,
de ő nem akarta adni, mivelhogy én sem adtam neki vissza, tehát eltette pénzemet
s én elátkoztam, hogy sem ég, sem föld be ne vegye; erre megnyilott a föld, s
nem tudom hová lett. Felele az öreg boltos: no te átkozott, hogyan tehetted ezt
a testvérhúgoddal? mivel te elátkoztad őt, én is elátkozlak, hogy sem ég, sem föld
be ne vegyen, és addig mindig jőj menj, mig húgodat vissza nem hozod.
Ekkor
megnyilott a föld, és Rudolf elsülyedt, s lement egészen alsó Indiába. Mén, mén,
mendegél, sehol semmit nem talál, csak a nagy pusztaságot; elfáradott már, s
nem tudta hová vegye útját; íme lát egyszer egy szép palotát előtte, megkettőzteti
lépéseit, s elérkezett a palotához. Kapui be voltak zárva, tehát sehol be nem
mehetett, hanem csak a kapunak a rostélyán kukucskál be; ott ben az udvarban lát
járkálni egy öreg embert, s később az öreg ember is meglátta őt; csudálta az öreg
az ő szépségét, s kérdezé, hol vette itt magát és mit keresne? Mondá ő: öreg apám,
én szolgálatot keresek. – Te szép gyermek, én az udvarnál semmi szolgálatot nem
tudok, hanem hogyha maga a király, ki e palotában lakik, ad neked valami szolgálatot,
én örülni fogok rajta s megjelentem mindjárt a királynak. Fölmegy az öreg ember
a királyhoz, s mondá neki: felséges király, itt van kívül a palotán egy
aranyhajú szép gyermek a más világról, a ki szolgálatot jött keresni; én itt az
udvarban semmi helyet nem tudok, a mely üresen volna, hacsak felséged nem
rendel számára valami szolgálatot Erre mondá a király: küldd fel, öreg, azt az
aranyhajú fiút hozzám. – Mikor fölment hozzá, kérdezte tőle, hogy bánt-e lóval
valaha vagy sem? – Hogy ne bántam volna, mivel a mellett nevelkedtem. Mindjárt
felöltöztették fulajtár ruhába.
Itt
néhány esztendeig fulajtárkodik, annyira, hogy már igen nagyon megnőtt a
gyermek, s lóra nehéz volt; azon idő alatt szerencséjére volt egy igáskocsis két
lóval, ki a szakácsasszonyoknak a konyhára vizet, fát mit hordott; az öreg
kocsis meghalt, itten a két ló úgy leesett lábáról, hogy az istállóból ki sem bírt
menni. Itt a király felhivatja a fiút: hallod-e fiú, már fulajtárnak nagy vagy,
már fulejtárnak nagy vagy, már most lészsz igáskocsis avval a két lóval; hízlald
annyira, hogy szolgálhass a mit parancsolnak a szakácsasszonyok; így majd ha jól
viseled magadat, többet adok a kezed alá. – Itten a fiú minél hamarább felhízlalta
a lovakat, annyira, hogy az udvarba kihordozá inni a kútra; a király meglátta,
hogy a lovak veszik magokat, mindjárt felhivatta a gyermeket: hallod-e fiú, éjtszakára
kivihetnéd e lovakat a Verestenger partjára, talán még hamarébb javulnának attól
a zöld mezőtől. – Itt a fiú estve öszveköté a két lovat s kivezette a tenger
partjára; ott legelteté kötőfékszáron egész tíz óráig, akkor tekint a tengerre,
látja hogy kétfelé nyílik a közepe s jön a Világ szép asszonya. Bújna a fiú, de
nem tud hová; mindjárt reákiált a Világ szép asszonya: hallod-e, ne is búj már,
jere hozzám, igyál, egyél s beszélgess velem. Úgy lett. Akkor lefeküdtek s
elaludtak. Itten a Világ szép asszonya még hamarébb felérzett reggel mint a fiú,
s megrúgta a talpát: hallod-e, kelj föl s hozd el a két lovadat. Oda viszi; itt
a Világ szép asszonya keszkenőjével megtörölgette a lovakat, s oly két réz szőrű
paripa lett belőlök, hogy gyönyörű volt reá nézni is. Akkor a Világ szép
asszonya csak elfordúlt tőle, öszvecsapott a tenger vele és oda van. Itt a fiú
a két lovat öszvekötte s felült a tetejébe, megy haza felé; itt a többi kocsis meglátta,
mindjárt felmentek a királyhoz s panaszt tettek: felséges király, nem jó
gyermeket fogadtunk. Mondja a király: miért? – Azért, felséges király, hogy oly
két rézszőrű paripát lopott az éjjel, hogy ha annak gazdája találkozik, még
felségednek udvarán legnagyobb gyalázat eshetik miatta. – Lehetetlen. – Nincs különben.
Itt
a fiú beköti a két lovat az istállóba; a király mindjárt felhivatja: hallod-e
fiú, hol vetted ezt a két lovat? hogy merted ezt a lopott jószágot hozni az én
udvaromba, holott ha annak gazdája találkozik, még micsoda szégyent vallhatok
miatta. – Felséges király, a lótól ne féljen, mert nem loptam; hanem én a lónak
a szénát vágva, s az abrakot rostálva szoktam adni, a vizet pedig fonttal mérni,
az abraknak az árát nem szoktam a zsebembe rakni mint a többi kocsisok; ha nem
hiszi a felséges király, jőjön le, nézze meg a lovakat, rajta a maga bélyege, –
Akkor a király lemegy, látja, igaz hogy az ő bélyege rajta van, itt a fiút
megajándékozza egy tucet aranynyal. Megörült a fiú, hogy már van elég pénze; az
nap hon maradt lovaival; második estve is következik, megint kivitte a két
lovat arra a helyre, hová az első estve, megint ott legelteti kötőfékszáron egész
tizenegy óráig; akkor tekint a Verestengerre, látja, hogy kétfelé nyílik a közepe,
jön a Világ szép asszonya, bújnék a fiú, de nem tud hová. Hallod-e, ne is búj már,
csak jere hozzám, jobb lesz, igyál, egyél, beszélgess velem. Akkor a fiú oda
ment és múlattak ketten. Aztán lefeküdtek. Itt a fiú felérzett, megtapogatta;
akkor a Világ szép asszonya úgy pofon csapta, mindjárt szikrázott a szeme a fiúnak:
hallod-e, ne bánts, még idő van erre, utóvégre is a tiéd lesz ez. Akkor a fiú
megszégyenlé magát, itt újra elaludt. Reggel még hamarébb fölkelt a Világ szép
asszonya, mint a fiú, megint megrugja a talpát: hallod-e, kelj föl, hozd el a két
lovadat. Akkor a fiú oda viszi, s a Világ szép asszonya a keszkenőjével megtörölgeti
a két lovat, olyan két ezüstszőrű paripa lett belőle, szintúgy tündöklött.
Akkor a Világ szép asszonya csak elfordúlt tőle, összecsapódott a Verestenger,
s oda van a Világ szép asszonya, s a fiú csak maga maradt. Öszvekötte a két ezüstszőrű
paripát, felült a tetejébe, viszi haza felé. Meglátta a többi kocsis, mindjárt
felmentek a királyhoz: felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Kérdi a király:
miért? – Azért mert oly két ezüstszőrű paripát lopott, hogy ha annak gazdája
találkozik, még felségednek az élete is elvesz miatta. – Lehetetlen? – Nincs különben.
Itten a fiú az istállóba bekötte a lovat; a király mindjárt felhivatja:
hallod-e, fiú, hol vetted azt a lovat? hogy mered az udvaromra hozni azt a
lopott jószágot, holott ha gazdája találkozik, még az életem is elvesz miatta? –
Felséges király, a lótól ne féljen, mert nem loptam, hanem a szénát vágva, az
abrakot rostálva szoktam adni; a vizet pedig fonttal mérni, az abraknak az árát
nem szoktam a zsebembe rakni, mint a többi kocsis; ha nem hiszi felséged, jőjön
le, rajta a maga bélyege. Akkor a király lement, hát látta hogy rajta az ő bélyege,
akkor a fiút megint megajándékozta egy tucet aranynyal; itt a fiú megint megörült,
hogy pénze elég van.
Akkor
a fiú otthon van harmadik nap is, harmadik estve is következik, megint kiviszi
arra a helyre a tenger partjára azt a két lovat, megint ott legelteti tizenkét óráig
kötőfékszáron, akkor tekint megint a Verestenger közepére, látja hogy kétfelé
nyílik, jön a Világ szép asszonya, megint reákiált: hallod-e, fiú, ne is búj,
csak jere hozzám, jobb lesz igyál, egyél és beszélgess velem. Akkor a fiú hozzá
megy, isznak, esznek és mulatnak. Hallod-e fiú, ha azt akarod, hogy tiéd
legyek, te az enyém, semmiféle embernek ne dicsekedjél velem soha, hogy nekem
ilyen meg ilyen szeretőm van, mert ha rólam csak legkisebbet szólsz is
valakinek, sohasem leszek a tiéd Akkor lefeküdtek és elaludtak. Reggel még
hamarébb felkölt a Világ szép asszonya mintsem a fiú; megrúgja a talpát a fiúnak:
kelj fel, eredj, hozd el a két lovadat. Oda viszi a lovat, megtörölgeti a
keszkenőjével a Világ szép asszonya, olyan két aranyszőrű paripa lett belőle,
hogy fényessége mindjárt elvette a fiú szeme fényét. Akkor csak elfordúlt tőle
a Világ szép asszonya, öszvecsapódott vele a Verestenger, s oda van. A fiú meg öszvekötötte
a két aranyszőrű paripát, felült a tetejébe s megyen haza felé. Még közel sincs
a városhoz, mikor a ló fényessége az egész városnak elvette szemefényét. Itt a
többi kocsis akkor is meglátta, mindjárt fölmennek a királyhoz: felséges király,
nem jó gyermeket fogadtunk. A király kérdi: miért? – Azért, felséges király,
hogy oly két aranyszőrű paripát lopott az éjjel valahol, hogy még felségednek,
ha annak gazdája találkoznék, az élete is elvesz miatta. – Lehetetlen? – Nincs
különben. – A fiú bevitte az istállóba a lovat; akkor a király csak arra hagyta
hogy gondolta magában: annak a fiúnak bizonyosan valami mesterségének kell
lenni. Már most nem hozatta fel maga elébe, hanem csak abba hagyta, hogy talán
még hamarébb kitanúlja így a mesterségét, hanem vallatja.
Itt
a királynak volt egy öreg parádés kocsisa, a ki szolgálta már ötven esztendeig
annakelőtte; felhivatja mind azt, mind a fiút maga eleibe. Hallod-e, már te
eleget szolgáltál, azért se reám, se a gyermekre ne neheztelj; mert ez napságtól
fogva ez lesz az én parádés, kocsisom, te pedig fogsz lenni azzal a két lóval
igás kocsis, és szolgálsz a szakácsasszonyok körül a mi szükséges. Itt a fiú
lett mindjárt a királynak parádés kocsisa, úgy megszerette a király. Az öreg
kocsis igen nagyon megharagudott a fiúra: kutya ilyen adta fatyja, most jött
ide, s már kitúr a helyemből. Itt a fiúnak oly jó dolga volt, hogy csak mikor a
király parádéra ment, csak akkor ült a ló farához. Hanem a többi kocsisokkal ebédelt
s vacsorált mindig; de mivelhogy haragudott reá az a vén kocsis hogy a helyéből
kitúrta, egyszer azt találta mondani a többi kocsisoknak: majd meglássátok,
hogy még e fiú király lesz s itt elveszi a princesznét. A fiú meghallotta ezt,
s így felel neki: de ördög vigye princesznéteket, nem kell nekem, mert az én
szeretőmnek az alfele partja is szebb mint a tiéteknek az orcája. Itt az a
haragos kocsis mindjárt felment a királyhoz: felséges király, így van a dolog:
azt találták mondani a többi kocsisok egymás közt, hogy majd meglássátok, még
az a fiú király lesz itt, s elveszi a princesznét: a fiú azt felelte: de ördög
vigye a princesznéteket, nem kell nekem, mert az én szeretőmnek az alfele
partja is szebb mint a tiéteknek az orcája. – Azon a király igen nagyon
megharagudt, mindjárt felhivatta a fiút maga eleibe. Hallod-e fiú, mit mondtál
az estve a többi kocsisoknak? – Mit? felséges király, hiszen én nem is beszéltem
velek. – Már ne is tagadd, csak mondd meg, jobb lesz. Mit volt mit tennie, muszáj
volt megvallani. Itt a király a fiút mindjárt a siralomházba tetette, hogy
holnap nyolc órakor felakasztatja; akkor az éjjel meg is csinálták neki az
akasztófát. Mikor már reggel az idő következett, a fiú kivánkozott a király
eleibe, adjon neki még annyi gráciát, hogy csak egyszer beszélhessen vele. Erre
a király mindjárt felhívatá maga eleibe: gráciát, fiam, mit akarsz? – Már látom,
felséges király, meg kell halnom, csak annyi gráciát adj nekem, hogy legalább
oda csináltass akasztófát, hová azon két lóval jártam, a tenger partjára. Itt a
király még is adott annyi gráciát neki, hogy arra a helyre csináltatott neki
akasztófát, hová azon két lóval járt. Mikor a nyolc óra már elmúlt, kísérték
kifelé a fiút, két hóhér karonfogva vezeti; akkor a fiú azt mondja a két hóhérnak:
ha engem úgy fel tudtok kötni, hogy se le ne essem, se meg ne fúljak, hogy
mikor ott hagytok, leszabadúlhassak, hát megajándékozlak kettőtöket egy véka
aranynyal. Ennek a két hóhér igen nagyon megörült, s mikor oda értek, úgy kötték
fel, hogy sem le nem esett, sem meg nem fúlt, hogy mikor ott hagyták, hogy már
vége van, leszabadúlt szépen a fiú a fáról. Ott sír a fa alatt, földbe is bújna
csak lehetne, s tekint megint a Verestengernek közepére, látja hogy kétfelé nyílik
megint, jön a Világ szép asszonya. Megint reá kiált: hallod-e, fiú, ne is búj már,
csak jere ide jobb lesz, lám megmondám hogy így jársz, hogy ne dicsekedjél
velem semmiféle embernek, mert mind én, mind te elkárhozunk, hanem azt te meg
nem állhattad; most kicsinybe múlt hogy megmaradt az életed; én eddig mindig
szabadon jártam a merre akartam, hanem most haza kell mennem a magam városába;
az mind addig lesz fekete gyászszal behúzva, valamig veled nem beszélek ott; az
pedig, tudod, soha sem lesz, mert jóllehet oda kerülsz még valaha, de mégsem
ismerjük meg egymást sohasem, ha egy tálból eszel, egy pohárból iszol is velem.
Akkor csak elfordúlt tőle a Világ szép asszonya, és összecsapódott vele a
Verestenger, és oda van.
Azonban
a fiú bújdosásnak adta magát; megy mendegél, annyira, hogy egyszer az úton
annyi hangyát talál, hogy még csak meg sem tudott közöttök mozdúlni. Csak megáll
közte: uram én istenem, mit csináljak velek? egyet sem akarok belőlök agyonütni,
sem agyon tapadni. Akkor a hangyák királya csak megszólal hozzá: hallod-e, fiú,
látom hogy jó szívvel vagy hozzám és népemhez, látom hogy sem agyonütni, sem
agyon taposni nem akarsz közülök egyet is, ne is bántsd, mert még jótét helyébe
jót várhatsz; ha valaha megszorúlsz, csak azt mondd: hangyák királya, add nekem
az erődet, én is oda adom az enyémet neked, oly hangya lészsz mint most én
vagyok, akárhová elbújhatsz; és ha ember akarsz lenni, csak azt mondd: hangyák
királya add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet, s oly ember lészsz
mint valál. Itt a fiú igen nagyon megörült, hogy ily jó mesterséget kapott,
avval útnak indúlt, s ott hagyá a hangyákat, hogy már ő azzal a mesterséggel akár
merre elmehet. Annyira megy, mendegél, hogy egyszer megint talál annyi sast,
hogy meg sem tud mozdúlni közte, csak megáll közötte. Ugyan mit csináljak én
ezekkel? sem agyonütni, sem agyon tapodni nem akarok ebből egyet is. Itt a
sasok királya egyszer csak megszólal hozzája: hallod-e fiú, látom hogy jó szívvel
vagy népemhez és magamhoz, sem egyet agyon nem akarsz tapodni, sem agyon ütni,
ne is bántsd, mert még jótét helyébe jót várj; ha valaha megszorúlsz, csak azt
mondd: sasok királya, add ide az erődet, én is oda adom az enyémet, s olyan sas
lészsz mint én vagyok, akár mindig szállva járhatsz; a hol ember akarsz lenni,
oly ember lészsz mint valál. Itten a fiú annak igen nagyon megörült, hogy már jó
két mesterséget kapott, már nem fél, akár merre megyen a világba. Azzal ott
hagyá azokat is, megy mendegél útjában annyira, hogy talál egy csárdát, a kiben
lakott egy öreg ember maga, tán már ért kétszáz esztendőt; s beköszönt hozzája:
jó estvét, öreg atyám uram. – Jól jártál, fiú, hogy atyádnak szólítottál, mert
ha ezer lelked lett volna is, itt kellett volna elveszned; hanem mondd meg,
micsoda járatban vagy? – Én bizony abban vagyok, keresem a halak királyát; hogy
ha valaha hírét hallotta volna, valami újságot mondani felőle. – Ó fiú, már én éltem
kétszáz esztendőt, de a halak királyának soha hírét sem hallottam, nem hogy
tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiában is mégy, maradj itt nálam, úgy
sincs semmi cselédem, holtig ellehetsz velem. Felel a fiú: de ha veszni indúltam,
ha elveszek is, még sem maradok. Itt az öreg ember azt mondja neki: hallod-e fiú,
én jót akarok neked, károdat nem kivánom, mert itt s itt van száz juhász, annak
száz kutyája, olyanok mint egy borjú, te egyéb felé nem mehetsz, ha ezer lelked
lesz is, el kell veszned. – Már mindegy, akár ott veszek, akár itt; s azzal
csak útnak indúl a fiú s ott hagyja az öreg embert. Egyszer meglátja a juhászok
közt a tüzet, csak úgy csillámlik közöttök, és a kutyákat. – Uram én istenem,
mit csináljak most? ha így emberképben oda megyek, úgy széllyel szaggatnak a
kutyák, hogy a szél sem kap egy cseppet el a poromból, így is el kell vesznem;
ha hangya leszek, úgy valamelyik reám tapod, úgy is el kell vesznem; ha sas
leszek, valamelyik juhász meglát s agyon lő, úgy is el kell vesznem. De akármit
ad az isten, már mindegy; sasok királya, add nekem az erődet, én is oda adom az
enyémet neked. Mindjárt lett belőle sas; azzal csak fölkerekedik, szépen oda
leereszkedik a juhászok háta megé, semmiféle állat észre sem vevé; akkor mondá:
sasok királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet: s lett oly
ember, mint annakelőtte volt. Csak akkor vette észre az öreg számadó, a ki már
háromszáz esztendőt ért, mikor oda köszönt hozzá: jó estvét öreg atyám. –
Hozott a szerencse, fiú; ezer volt a szerencséd, hogy ezek a kutyák észre nem
vettek; ugyan hogy jöttél ide, vagy micsoda járatban vagy, mondd meg. – Én biz öreg
atyám, keresem a halak királyát, ha valaha hírét hallotta volna vagy tudna felőle
valamit mondani nekem. – Ó fiú; már éltem háromszáz esztendőt, de annak soha hírét
sem hallottam, nemhogy tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiába is
keresed, már tovább nem mehetsz, maradj meg itt, légy tanyás; egyéb dolgod nem
lesz, itt leszesz mindig a tanyánál. – Mond a fiú: nem bánom, meg is maradok.
Itt pedig az a száz juhász volt a Világ szép asszonyának juhászai, és a kit ők őrzöttek
százan egy falka juhot, egyéb hasznát nem vette, minden reggel fejtek egy zsétár
tejet tőle, és abban a tejben mosdott minden reggel a Világ szép asszonya, és
az csak olyan volt, mintha a vízben mosdott volna mindig, mind addig, valamíg a
fiúra reá nem kerűlt a sor. Amint egyszer reá is kerűlt, hogy neki kellett a
tejet bevinni, mikor megmosdott benne a Világ szép asszonya, úgy meggyengűlt
minden teste, mintha másánt született volna a világra. Akkor a fiú csak kiment vissza
a tanyára; beszélt a Világ szép asszonyával, de nem gondolta egyik is, hogy még
valaha úgy találkoznak. Másik nap reggel más viszi be a tejet; a Világ szép
asszonya megmosdik annak előtte, a ki neki bevitte, hogy ugyan oly tej-e az, a
milyet neki tegnap hoztak, hanem az csak olyan volt, mint a milyent azelőtt
vittek? – Hallod-e, barátom, mondd meg annak a fiúnak, a ki tegnap hozta a
tejet, hogy hozzon nekem még holnap azon tejből, kiből tegnap hozott, igen
nehezen várom. Harmadik reggel megint beviszi a tejet a fiú, ott előtte
megmosdik a Világ szép asszonya benne, akkor megint úgy megujúlt a teste,
mintha másánt született volna. – Hallod-e fiú, ne menj el az udvaromtól, mindig
ideben lakjál velem. De a fiúnak nem kellett az, mondá hogy nem maradhat ben,
mert ő tanyás, ki kell mennie a tanyára. Akkor megajándékozta a Világ szép
asszonya ezer forinttal, s azzal kiballagott a tanyára, s mondja az öreg számadónak:
ugyan öreg atyám, van-e itt csárda közelében? – Minek az, fiú? – Annak, hogy
most van pénzem elég, szeretnék a parasztok között múlatni és táncolni. – Minek
mennél te oda, mikor itt mindenféle van, múlathatsz és táncolhatsz eleget. –
Nem úgy szeretném én, csak a parasztok közt kivánnék mulatni. Mondja a számadó:
ne menj, mert itt hamis emberek vannak, valahol agyon ütnek. – Dehogy bántanak,
ha én nem bántok senkit. – No ha úgy van, csak eredj. Estve a fiú ott hagyta a
tanyát, pedig nem oda ment ám ő mulatni, hanem máskép el nem mehetett a tanyáról
éjtszaka, hanem bement egyenesen a városba, a Világ szép asszonyának kapujára;
de be nem mehetett, mert már akkor becsukták a vas kaput. Itt gondolkozik,
hogyan menjen be, egyszer azt mondja: hangyák királya, add nekem az erődet, én
is oda adom az enyémet neked. Mindjárt lett belőle hangya, akkor szépen bebújt
a kapu alatt, fölment a garádicson, egyenesen a szoba ajtajára, hol a Világ szép
asszonya feküdt a legkedvesebb szobaleányával, s ott bemászott a kulcslyukon a
szobába, s egyenesen föl az ágyra és a Világ szép asszonyának ölére, s azt jól
megcsípte. Elsivalkodta magát a szobaleányára: semmirekellő mindjárt
agyonverlek, megmondottam, hogy nem jól vetted meg az estve azt az ágyat.
Gyertyát gyújtottak, újra megvették az ágyat, lerázták a hangyát, semmit sem
találtak, gazzal megint lefeküdtek. De még jól el sem aludtak, mikor már a
hangya megint felmászott, még jobban megcsípte mint előbben; akkor megint
elsivalkodja magát: megmondottam, hogy nem jól vetted meg az ágyat, vagy hangya
vagy bolha van ben. Újra gyertyát gyújtának, az ágyat újra megvették, lerázták
a hangyát és semmit sem találtak. Harmadszor megint lefeküdtek, még jól el sem
aludtak, mikor a hangya megint felmászott, még jobban megcsípte, mint előbbször;
akkor a Világ szép asszonya oda kapott s a hangyát leszorítá a markába, s
mondja megint a szobaleányának, hallod-e te, vagy hangya, vagy bolha van itt, már
itt van a markomban. És mindjárt gyertyát gyújtottak megint, megnyitja a markát,
hát látja, hogy egy nagy hangya van benne; mondja a szobaleányának: eredj hozd
el az ablakból azt a palaczkot; és a hangyát beléereszték s a száját erősen
bedugták s kitették az ablakba. Bezzeg most akadt ám meg a hangya: ha hangya
maradok, itt kell elveszni, ha emberré változom, úgy is megtudják hogy én
voltam. Már egészen megviradt az idő. Már akármit ád az isten, így hangya képében
kár volna itt elvesznem; hangyák királya, add vissza az erőmet, én is
visszaadom a tiédet. Erre oly juhász legény kerekedik ki a palackból, hogy a
Világ szép asszonya a mint reá veté szemét, majd elolvadt szerelmében. Szívemnek
szép szerelme, én a tiéd, te az enyém, ne menj sehova, maradj ideben nálam. De
a fiúnak nem kellett egyéb, csak hogy megszabadúlhatott a palackból, szónak sem
állt, csak kimegy egyenest a tanyára, s mondja az öreg számadónak: megelégedtem
a szolgálattal, visszamegyek a honnan jöttem. – Hallod-e fiam, ha kedved nincs,
ha magam fia volnál sem tarthatnálak erővel, azért csak eredj isten hirével.
Akkor
elindúlt visszafelé; annyira ment, hogy egyszer oda ért a tenger partjára, hol
a Világ szép asszonya kijárt hozzá; látja, hogy a tengerben oly garádics változik
a habból előtte, mintha csak kőből raknák eleibe. Itten gondolja a fiú magában:
bármit ad az isten, én lemegyek rajta. Elindúlt, és mind addig ment, valamig le
nem ért az alsó Indiába; akkor öszvecsapódott a Verestenger és ő odaalá maradt.
Oda
alá már annyira járt kelt, hogy éhen szomjan majd elveszett, sehol semmit sem
talált. Ekkor talál egy kis szép gyümölcsöskertet, a kiben volt mindenféle
arany gyümölcs és minden fa alatt egy-egy arany nyoszolya; itt, gondolá magában,
mivel már éhen volt nagyon: nem bánom, akármit csinálnak velem; s fölment egy
arany körtvefára, jól lakott arany körtvével, akkor lejött és ott sétált az
arany nyoszolyák között. Az pedig volt a halak királyának az udvara, hanem
szerencséjére nem volt hon a király, oda volt az országát járni. Egyszer látja
a fiú, hogy a halak királynéja jön le a kastélyból a kis kertbe; mihelyt meglátta,
mindjárt térdre esett a fiú, és úgy panaszolja dolgát a királynénak: felséges
királyné, mi tűrés tagadás, nem bánom akármit csinálnak velem, hanem én jól
laktam az aranygyümölcsből, mert az éhségemet nem állhatám. Mondja a királyné:
arra való az, fiam; ha jó laktál, ne félj, nem lesz semmi bajod. S megfogta a
fiú karját s fölvezette a szobájába, meg ott újra ennie innia adott; a fiú hogy
jól lakott, lefeküdt, egész nyolc óráig estve aludt. Akkor haza jött a halak
királya; mihelyt bement az ajtón, azt mondja a feleségének: idegen szagot érzek
a házamnál. Mi volna? nincs itt semmi sem. – Már ne is tagadd: csak hozd elő,
jobb lesz. – Mi tűrés tagadás, egy idegen országi gyermek akadt ide, enni s
inni adtam neki, most pedig aluszik. – Mondja a király: hozz nekünk is, vacsoráljunk.
Akkor oda ülnek az asztalhoz, s mondja a király: hallod-e, fiú, kelj föl, jer
hozzánk s vacsorálj velünk. Feleli a fiú: köszönöm, felséges király, már én
beelégedtem vele, volt elég. – No csak jere, a mennyi kell, egyél igyál. Akkor
a fiú fölkelt s oda ült az asztalhoz, itt ett velek, a mennyi kellett neki,
mikor jól lakott, lefeküdt arra a a helyre, a hol elébb feküdt. Itten a király
feleségestől egyűtt hozzá fogtak a kártyához pénzre játszani; mondja a király:
fiú, jer velünk játszani. – Dehogy megyek, felséges király, mikor most is az elől
bujdosok. De itt arra semmit sem adnak, s másodszor is mondja neki a király:
hallod-e fiú, jer velünk játszani. – Dehogy megyek, felséges király, mikor most
is az elől bújdosok. Arra nem ad a király semmit sem, harmadszor is mondja
neki: hallod-e fiú; jer velünk játszani – Dehogy megyek, felséges király, most
is az elől bújdosok. Akkor a király tudakozta tőle: mi dolog lehet az, hogy az
elől bújdosol? – Ez, felséges király: volt nekünk egy öreg boltos keresztapánk,
kinek volt két boltja, és volt nekem olyan húgom mint magam, földig ért neki az
arany haja. És az az öreg boltos elvitt minket a maga házához, egyik boltot
adta egyikünknek, másikát másikunknak, hogy a mit nyerünk legyen a miénk, csak
a tőke maradjon meg. Annyira kereskedtünk mi ott, volt már hatszáz forint
keresetünk; akkor mi is a húgommal úgy öszveültünk játszani, mint felséges király
feleségestől, hanem oly fogadást tevénk, a melyikünk elnyeri a másikét hamarébb,
visszaadjuk egymásnak. Igaz, hogy a húgom elsőben elnyerte az enyémet, s én nem
játszhattam, visszaadá nekem, és másodszor hozzá fogtunk, akkor én nyertem el a
húgomtól, ő is kérte vissza, de én nem adtam neki, hanem azt mondám, hogy én
nem adom vissza akár hol veszem, nem azért játszom, hogy hiába törném az eszem,
vagy hogy szemem hiába rontanám. Akkor a húgom visszament, és a tőkepénzből fölvett
három forintot, hozzá fogtunk harmadszor is, akkor a húgom mind a magáét, mind
pedig az enyémet elnyerte; akkor én is kértem, adja vissza, de húgom azt felelé:
tudod mit fogadtunk, én visszaadtam neked egyszer és te nem adád; én sem azért
rontom az eszem és szemem, hogy visszaadjam, nem bánom akárhol veszed. Mondám én:
hallod-e, édes húgom, ha vissza nem adod, úgy elátkozlak, hogy se az ég, se a föld,
se én, se senki ne tudjon felőled semmit, úgy elveszesz erről a világról. Akkor
a föld csak megnyílik a leány alatt, és oda van, s én most is őt keresem.
Itt
a halak királynéja mindjárt öszvecsapta a kezét, elszaladt a más udvarba, hol a
király öcscse, s ennél a legénynek a húga lakott. Felséges princeszné, itt van
a maga bátyja, úgymond. Erre a leány mindjárt térdre esett, s meg sem birt mozdúlni,
hanem a királyné haza ment, a fiút karon fogva oda vitték a húgához. Itt hogy
megismerték egymást, úgy siránkoztak, hogy majd megszakadt a szivök. Ott vannak
ők egy kevés ideig. Egyszer a fiú azt mondja a húgának: hallod-e édes húgom,
mondd meg az uradnak, jőjön el, nézze meg a mi országunkat is, mert ha nem jön,
úgy is elviszlek. Az urának kedve volt reá, s mondá: szívesen elmegy. Akkor
mindjárt társzekeret pakoltak ezüsttel aranynyal, úgy elindúltak haza felé hárman,
annyira, hogy mikor haza értek, már oly öreg volt az atyja és anyja és az öreg
boltos feleségestől együtt, hogy a házból ki sem birtak menni. Itten mikor az
atyja házához mentek, beköszönt a fiú: jó estvét öreg atyám uram. – Hozta a
szerencse a felséges királyfit, hogy volnék én magának apja? – Ugyan, öreg atyám,
nem adhatna az éjtszaka hármunknak szállást? – Szívesen adnék, de az én házam
nem arra való, hogy egy királyfi meghálhasson benne. – Héj, öreg atyám, meghálunk
mi a pitvarban is. Be is szálltak hárman a pitvarba, ott viradtak fel. Itt
reggel bemegy öreg atyjához a fiú: ugyan öreg atyám, mit kiván a szállásadásért?
– Felele az öreg: mit kivánnék a felséges királyfitól? nem kivánok semmit. –
De, öreg atyám, nem akarom azt hiába hagyni. S azzal hat társzekér aranyat és
ezüstöt leraktak pitvarába.
Második
estve elmentek az öreg boltoshoz. Jó estvét, öreg boltos atyám. Hozta a
szerencse a felséges királyfit. – Adhat-e szállást az éjtszakára? – Szívesen,
királyfi, mert nekem is jól esett néha napján, mikor kereskedtem. Itt már a
boltos jó vacsorát, ágyat is jót adott nekik, ott viradtak fel akkor éjtszaka hárman.
Itt reggel kérdi a fiú a boltostól, mit kiván a szállásadásért? – Mit kivánnék
a felséges királyfitól? nem kivánok semmit. – De nem veszem én hiában. Úgy két
társzekér aranyat s ezüstöt leraktak a boltos házába, és maradt magoknak négy társzekérrel.
Azzal kiindúlnak a városból s elmennek egy darabot, az úristen koldusruhában
elejekbe kerül az út mellé, melyre mentek, ott kéregetett mint a koldus
szokott, ők csak marokkal hányták a pénzt, hogy az öreg föl sem győzte szedni a
mit neki hánytak. Másodszor ismét elejekbe kerül, akkor is annyit leszórtak,
hogy az öreg fel nem győzte szedni, s azzal elhagyák. Harmadszor megint
elejekbe kerül, akkor is annyit leszórtak, hogy fel nem győzte szedni. S így szól
hozzá: ugyan, felséges királyfi, mit kivánnak az úristentől? ha valamit tudnék
segíteni. – Mond a fiú: nem kivánnék az istentől egyebet, mint van nekem egy öreg
atyám és öreg anyám és egy öreg boltos feleségestől együtt, csak azok mind a négyen
oly fiatalok lennének mikorra oda érünk, mint mi. Erre csak elveszett előlök a
koldus és ők visszafordúltak. Mire haza értek, olyan fiatal lett a négy öreg
mint ők hárman voltak. Akkor beszélt meg mindent az atyjának és anyjának, hogy
hol járt azóta, hogy nem akarta magát mindjárt kimutatni.
Így
ezek után a leány újra a halak királyának öcscsével megesküdt, és magzatokat
neveltek és éltek örömök között.
