Egykor
volt egy katona, ez pedig szolgált sok ideig; tehát most már raportozott, hogy
adnának neki obsitot; de nem hogy obsitot kapott volna, hanem kapott a sok
raportírozásért jó ötveneket. Már most gondolkozik, mitevő legyen? tehát azt
tette föl magában, hogy elszökik. Megy már, mint szegény katonaszökevény, s egy
erdőbe ér. Az úristen pedig parancsolá Péternek, menne eleibe azon katonának,
van neki három krajcára, ugyan fog-e adni. Itten eleibe kerül Péter s mondja: édes
úr, a mivel megáldá az isten, segítsen. – Szegény legény vagyok, mond a katona,
se egen se földön nincs több három krajcáromnál, ezt is oda adom. Ezzel elment
Péter, kérdi az úristen: no hát adott-e valamit? Ide adta mind a három krajcárját
a mennyi volt. – No, Péter, most kerülj megint eleibe, s kérdezd, ugyan mit kivánna
az istentől. Mond a katona: Szegény koldus én, nem egyebet, mint egy szép fejér
kenyeret, a ki mindig fris volna és soha el nem fogyna, és kulacsot, tele jó
veres borral, hogy akár mennyit innám, még se fogyna ki belőle soha, hanem
mindig tele volna, és egy sonkát, mely hasonlókép ne fogyna. Ezzel elment Péter,
kérdi az úristen: no, Péter, kérte-e a katona a lelki üdvösségét? – Dehogy kérte,
dehogy kérte; nem kért egyebet mint egy fris szép fejér kenyeret, mely soha el
ne fogyjon, hasonlókép egy oly sonkát s olyan kulacsot tele veres borral, mely
mindig tele lenne, ha akármennyit innék is belőle.
Megy
a katona az erdőben, hát lát maga előtt egy szép fejér kenyeret, néz kétfelé,
nem látja-e valaki, azzal csapja a hóna alá, és megy tovább; itten megint talál
egy zsíros tarisznyát, s abban egy sonkát, ezt is a köpenyeg alá kanyarítja;
ismét megy tovább, talál egy kulacsot tele borral; hasonlóképen ezt is vitte
magával. – Ismét mondja az úristen: menj még Péter, azon katona eleibe, s kérdezd:
ugyan mit kivánna még az istentől; talán majd fogja kérni a lelki üdvösségét.
Elment Péter; látja a katona, hogy jő utána valaki és kiabál, hogy várná meg;
feleli a katona: nem várlak, mert én nem láttam sem kenyeredet, sem kulacsodat,
sem sonkádat. Semmi módon nem akarta várni, eleget mondá Péter, hogy ő nem
keres sem kenyeret, sem sonkát, sem kulacsot tele borral; de mégis beérte.
Mikor utolérte, mondá Péter: ugyan, katona uram, mit kivánna az istentől? Nem
egyebet biz én, hanem egy olyan pipát, melyből a dohány soha ki ne fogyna és
mindig égne, és egy oly zsákot, hogy ha mondanám valakinek: búj belé, tehát
mindjárt belé kellene bújni, s egy olyan furkót, hogy ha mondanám: üsd furkó!
tehát ütné mindaddig, míg nekem tetszenék. – Visszatért Péter, kérdezi az
isten: no hát, kérte-e a lelki üdvösségét? – Legkisebbet sem hozott elé a felől,
hanem akarna egy pipát, mely mindig égne, s egy oly zsákot hogy ha valakinek
mondaná: búj belé! tehát akárki lenne, belé kellene bújnia, s egy oly furkót,
hogy ha mondaná: üsd furkó! ütné míg az ő kedve tartaná.
Megy
a katona az útján, megtalálja a pipát, s már akkor is égett, és egy zsákot furkóval.
Megy mendegél, mint szökött katona, elér egy várost s belément; ottan hozat magának
egy itce bort, megiszsza, s látja, hogy napvilágnál már nem messzire mehet,
mivel már estve felé van az idő: mondja tehát a korcsmárosnak, adna szállást éjtszakára;
de a korcsmáros megmondá rövideden, hogy neki helye nincs, hanem ha tetszik
menjen a palotába, hol, mig élt, a király lakott, mert mióta megholt, senki sem
lakhatja a palotát. Feleli a katona: magam is az ilyféle helyet szeretem. Mindjárt
bejelenti a város kapitányának a korcsmáros, hogy nála volna egy ember, ki a
palotába akarna szállásolni; azonnal parancsolák, hogy enni s inni valót készítsenek
be neki. Még napvilágnál behordtak enni s inni valót eleget azon szobába, hol
ebédelni szokott a király, életében. A katona elment tehát a palotába, evett és
ivott a mennyi szemének szájának tetszett, s mivelhogy estve volt, gyertyát gyújtott.
Eljött már tizenegy óra, hallja a nagy lármát a konyhában, látja, hogy bejön
egy inas, és látja hogy ott volna a katona. Takarodjál innen, kiált hetykén reá,
és pedig minél hamarább, mert különben életeddel lakolsz. – Búj a zsákba! Itten
mindjárt bebújt az inas, s a katona mondá: üsd, furkó! s a furkó ugyancsak páholja
ám. Mikor gondolta hogy eléggé megverte, mond: elég! de a zsákból azért ki nem
bocsátá. A szakács már nem tudta, hová lett az inas, tehát meg akarta látni,
hol maradt oly sokáig. Bemegy a szobába, hát látja, hogy a katona csak maga
ivogat, mondja neki: takarodjál innen, mert mindjárt szétszaggatlak. – Búj a zsákba,
kiált a katona, s ugyan kezdé döngetni a szakácsot is a furkóval, az inas pedig
behúzta magát a zsáknak a csúcsába.
Egyszer
itt jő a király a sok ördögökkel, s mindjárt parancsolja, hogy kotródjék minél
hamarább. Látják, hogy meg sem moccan, mondja hát egy a többi közül: mit könyörgünk
neki? szaggassuk széllyel. – Be a zsákba mind! üsd, furkó! kiált a katona, s a
furkó úgy elzsákolja őket, hogy utoljára maga Plútó is könyörgött, hogy kérjen
tőle amit akar. – No, ilyen teremtette, ha megadod a mit kérek, úgy
kieresztelek. – Kiereszti: no mást nem kérek, hanem egy pár lelket; veletek
megyek egyenesen pokolba s magammal hozom el.
Megy
velek együtt a pokol felé, elérik, bemennek, hát látja, micsoda rosz trakta
volna ottan, egy nagy kádban látja hogy olajban mint főzik ott a lelkeket; belévágja
a zsákját, s kilencvenkilenc lélek kapaszkodott reá. Megy már velek kifelé;
mihelyt három mérföldnyire hagyá a poklot, mindjárt bárányokká váltak a lelkek.
Itten juhász lett a szökött katonából.
Őrzi
már a lelkeit, kik juhokká váltak; egykor mondá az úristen Péternek: menj el a
katonához, s kérd tőle azt a kilencvenkilenc lelket, melyet juhokul őriz, de
magát meg ne vedd. – Elmegy Péter, előtalálja a katonát, s mészárosnak adta ki
magát s kérdezi tőle: eladók-e a juhok, juhász. – Eladók. – Hogyan adod? –
Magammal együtt három pénzért. – Nekem kendre, juhász, nincs szükségem, hanem
csak a juhokra, mert juhászom van. – Feleli a katonából lett juhász: máskép nem
adom a Elment tehát Péter az úristenhez, megbeszélte: nem adja máskép, hacsak őt
is meg nem veszem. – Menj vissza és mondd neki, hogy hagyja odáig hajtatni a
juhokat, hová te akarod. Visszament tehát Péter és mondá: no, juhász, én
megveszem veled együtt, hanem hagyd odáig hajtanom, hová nekem kell. Rá áll a
juhász; elérik tehát a mennyország kapuját, beolvassa a juhokat Péter; mikor már
négy vagy öt lélek lett volna hátra még, mondá Péter, csakhogy a katona
kirekedhessen: nézd, még egy amott a bokrok közt maradt. Hátra néz a juhász,
mire visszatekint, hát már csak az utolsó volt kivül, annak hirtelen megkapja a
gyapját s az berántá a kapun. Itten Péter eléggé akarta valami módon kitudni a
mennyországból, de gorombáskodni még sem mert vele, félvén, hogy a zsákba bújtatja;
végre, nem tudván mit csináljon vele, megy az úristenhez s megjelenti, hogy a
katona bejött a mennyországba; már most mit tevők leszünk, vele? Feleli az úristen:
porrá változtatom testét, s eresztek egy nagy szelet reá, hogy innen kihordja.
Porrá változtatá tehát a katona testét s egy nagy szél által mind elhordatá. Már
most, hogy valami hasznát vegyék, silbakra állíták, hogy vigyázzon és senkit Péter
híre nélkül be ne ereszszen. Ő tehát már a mennyország kapujánál volt mint őr;
mikor jöttek a kapura, kérdé: ki vagy? – Feleli: lélek. – Kérdi: mi voltál?
voltál-e katona? Ha azt felelte: nem voltam: várakozzál úgymond, mindjárt hívom
Pétert; ha pedig mondá, hogy katona volt, úgy magától beereszté. Észrevette Péter,
hogy felesen jöttek be katonák a mennyországba, megfosztá tisztségétől, s a
katona lelke állomás nélkül maradt, mert látták, hogy semmire sem lehet vele
menni.
A
királyi palotában nem volt többé semmi lárma, lakhattak csendességben. Eleget várták
a katonát a városbeliek, de semmi hírt nem hallottak felőle. Mivel azután nem látták
többé, sem őt, sem pedig a királyt, a ki ezelőtt két évvel megholt, hogy kisértene;
tehát mindenki azt gondolá, hogy arra várakoztak az ördögök, hogy ezt a katonát
kaparíthassák körmük közé.
