A szegény mezeiegér megunta a mezőn lakást.
„Hej - sóhajtozott magában -, mennyivel jobb dolga van a
házi egérnek. Eső, szél, hideg nem sanyargatja, nem is éhezik, mindig kap
valami morzsalékot, hulladékot a szobában.”
Addig-addig sóhajtozott, kesergett, hogy egyszer rászánta
magát a nagy utazásra, s meg sem állott, míg a faluba nem ért; ottan betért egy
házhoz, s nagy hirtelen beszaladt a padka alá. A házi egér éppen szundikált a
jó melegségben.
- Adjon isten jó napot, házi egér!
- Adj’ isten, mezeiegér! Hát te minek jöttél ide?
- Annak, hogy adj szállást. Keserves az élet a mezőn, sokat
kell ázni-fázni, sanyarogni.
- Elhiszem neked, mezeiegér, de ne hidd, hogy olyan jó
dolgom van. Sokat éhezem én is.
- Mégiscsak úri dolgod van az enyémhez képest - mondta a
mezeiegér. - Ha istent ismersz, szoríts egy kis helyet nekem.
- Nem lehet, lelkem atyámfia, bizony nem lehet. Hanem eredj
fel a padkára, ott lakik a herceg, talán az ad szállást.
Felmegy a mezeiegér a padkára, s hát csakugyan ott volt a
herceg, mármint - a macska. A hasával a tűznek volt fordulva, s úgy aludt, mint
a bunda.
Leszól a mezeiegér a házi egérhez:
- Nem merem megszólítani, alszik a herceg.
- Ne is szólítsd, hanem dugd a farkincádat az orrába, s
mindjárt felébred.
No, a boldogtalan mezeiegér megfogadta a házi egér tanácsát,
a farkincáját bedugta a herceg orrába. De bezzeg felébredt a herceg, s ahogy
meglátta az egeret, egyet mordult, s - hamm! - be kapta.
A házi egér nagyot kacagott a padka alatt.
- Úgy kell neked, te oktondi! Minek jöttél ide, ha nem tudsz
bánni a herceggel?!
Híre ment ennek a szomorú esetnek a mezeiegerek
országában, s azóta egy mezeiegér se jön be a házba, tovább sanyarognak a
mezőn...
