Egyszer volt, hol nem volt, volt egy öreg gazdaember. Annak
az öreg gazdaembernek a kertjében volt egy körtefa, s azon a körtefán szép nagy
körték termettek. A szomszédjának keskeny udvara volt, az istálló jó hátul
volt, éppen a körtefa iránt.
Annak a szomszéd embernek volt egy olyan nyolcévesforma
huncut fia. Annak a gyereknek mindig valami komiszságon járt az esze. Legjobban
szúrta a szemét, hogy mennyi körte van az öregember körtefáján. Egyszer, amikor
átlesett a kerítésen a gyerek, látta, hogy az öregember ott fekszik a körtefa
alatt hanyatt, a kalapja a szemére van téve, s a pálcája, amivel sétálgatott,
mellette.
Csábította a körte nagyon a gyereket, nem nyughatott.
Gondolkozott, töprenkedett, hogyan juthasson ő oda, hogy azokból a körtékből
egyék. Végül is kitalálta. Elment, megkereste a kenderkötelet, amelyikkel az
apja kötötte le a szénát a szekéren, s a csűrgerendára felkötötte a kötelet,
úgy csinált hintát magának.
A hinta olyan hosszú volt, s az udvar olyan keskeny volt,
hogy ha ő felült a hintára, és hajtotta magát, akkor a hinta éppen odaért a
körtefához. Ahányszor odaérkezett, leszakított egy körtét, s amíg visszament,
beletette a zsebébe. Megint hajtotta, mikor odaért, leszakított egyet,
visszament, betette a zsebébe. Két jó nagy zsebe volt. Addig mind hajtotta a
gyerek a hintát, amíg megtöltötte a zsebét körtékkel.
Na de a kötél vásott volt, s a gyerek is megnehezedett a sok
körtétől. Mikor legközelebb meghajtotta magát, s éppen odaérkezett a
körtefához, hát elszakadt a kötél, s - zsuppsz! - a gyerek leesett. Éppen rá az
öregemberre.
Az öregember felszökött, s látta, hogy a gyereknek tele a
zsebe körtével. Fogta a pálcáját, s jól rávert a gyerek fenekére.
A gyerek így elszabadult az öregember kezéből, kifutott az
utcára. Hát az utcán éppen vásár volt. Megállott a hídon, tapogatta a fenekét,
s ezt gondolta:
„Hát megnövök én még, s akkor visszaadom annak a kapzsi
öregnek, amit kaptam.” S ki tudja, még miket gondolt.
Ahogy ott tűnődik a gyerek, hát éppen arra járogatott egy
ember léggömbökkel. Sok léggömb volt összekötve, úgy vitte őket az ember, s
árulgatta.
Közben odaérkezett a kocsma elé az ember, ott volt egy
karfa. Gondolta, megköti a léggömböket a karfához, s bemegy, hogy igyék egy
deci pálinkát. A gyerek látta, hogy az ember megkötötte a léggömböket, s azt is
látta, hogy bement a fogadóba. Hamar odafutott, s eloldta a léggömböket.
Az ember, mikor a szájához tette a kocsmában a decist, hogy
megigya a pálinkát, hát csak a felét tudta meginni, mert akkor látta, hogy egy
gyerek eloldja a léggömböket. Úgy a kezében a decissel futott ki, nem itta meg
egészen a pálinkát, mert tudta, hogy olyan erősek a léggömbök, hogy a gyereket,
ha eloldja őket, elrepítik.
Mire odaérkezett az ember, hát a gyerek már a levegőben
volt, mert eloldotta a léggömböket. Utána kapott az ember, de nem érte el a
gyerek lábát. Elvitték a léggömbök a huncutját.
A szegény gyerek megijedve tartotta, tartotta egy darabig a
léggömböket, de hamar elfáradt a keze, s eleresztette. Szerencséjére egy
asszony a hídon egy nagy kosár tojást árult, s éppen arra a kosár tojásra esett
a gyerek. Az összes tojás pocsékká ment, de neki magának nem történt semmi
baja. Megfogta az asszony, jól megdöngölte a gyereket, s addig nem eresztette
el, amíg oda nem jött az apja s az anyja, s meg kellett hogy fizessék a
tojásokat. Jött a léggömbös ember, az is tartotta a tenyerét, meg kellett hogy
fizessék a léggömböket is.
Hát a szülei megszidták a gyereket alaposan, de magukban
örültek, hogy se keze, se lába nem törött, semmi nagyobb baja nem történt.
Kifizették az asszonynak a tojásokat s az embernek a léggömböket, az öregnek a
körtéket, aztán éldegéltek tovább, s máig is élnek, ha meg nem haltak.