Volt
egyszer egy király, s ennek volt két fia. A két testvér igen szerette egymást.
Midőn megnőttek, el akartak menni más országban is próbálni, hanem szüléik nem
akarták ereszteni. De lehetetlen volt megtartóztatni őket, s azért sok summa pénzzel
elindultak.
Mennek
már sok napokig, érnek más országokba, melyeknek hírét sem hallák, s egy nagy városba
jutnak; épen vásár volt benne. Mondja bátyjának az öcscse: bátyám, nézd,
micsoda szép virágbokrétákat árulnak; vegyünk kettőt, s egyikre zöld pántlikát,
a másikra pedig vöröst. Egy bicskát is vettek, s azzal tovább mennek. Egy hónapi
bujdosás után egy útra érnek, mely kétfelé vitt, az egyik jobbra, a másik
balra; a jobbról való út be volt húzva fekete gyászszal, a másik pedig fel volt
ékesítve, hogy csak vígságot mutatott. Hol az út kétfelé vált, egy nagy nyárfa állott;
ott a két testvér törvényt tesz. Mond a kisebbik: bátyám itt el kell válnunk,
mert itt kétfelé visz az út; egyik jobbra, másik balra; egyik szomorúságot
jelent, a másik pedig örömet. Felel az idősb: öcsém, én nem bánom, akármelyiket
választod magadnak, nekem mindegy. A kisebbik is mondá: bátyám, én sem bánom. –
No, öcsém, mivel idősb vagyok, tehát én megyek ezen a fekete posztóval bevont
uton, te pedig menj e szép uton. – Nem bánom; hanem, bátyám, tudod-e mit
cselekedjünk? Szúrjuk e fába ezt a kést, a mellett kössük a pántlikára mind a
te rózsádat, mind az enyémet; és ha visszafordulunk, ha az én rózsám el lesz
hervadva, tehát tudd meg, hogy végem van; ha pedig én jövök ide hamarább, ha rózsád
el lesz hervadva, tudni fogom, hogy oda vagy, ha pedig még fris leend, várni
foglak az általunk megrendelt idő után még két hétig; s ha akkorra nem jöszsz
meg, le fogom venni a rózsámat s visszamegyek királyatyámhoz. – A bátyja
mindezt jóváhagyta s elváltak egymástól, kiki a maga utján menvén.
Hagyjuk
most itt őket. Miután azon városban a kést és a két rózsát megvették, a mint
bujdostak, előltaláltak egy szegény embert, két oroszlánnal, két medvével és két
farkassal, s kérték, adná el: nekik. Mondja a szegény ember: miért ne, háromszáz
aranyért. Leolvasták mindjárt az aranyokat, s az állatokat elvitték magokkal.
Ott, hol az út kétfelé ment, az állatokat is eloszták egymás között,
egyik-egyik kapott egy oroszlánt, egy medvét s egy farkast. Így megy kiki a
maga vadaival. Mennek mendegélnek, az idősb elért egy királyi várost, mely egész
gyászban volt, szomorkodtak mindnyájan, mert volt ott egy külsőországi bajnok;
az pedig egy király fia volt, kinek országa határos vala azon király országával,
kinek városa gyászban vala. E gyász oka az volt, hogy ez a királyfi kérette
volna a király leányát Rózsikát feleségének, a leány pedig teljességgel nem
szenvedhette s azt mondta, hogy készebb lesz meghalni, mintsem hozzá menni. Ezért
a királyfi, kinek atyja nagytekintetű fejdelem volt, először háborút üzent, de
jobbnak találta, hogy kár volna oly sok embernek elveszni, hanem inkább
bajnokokat fog kivánni, kikkel viaskodhassék, hogy legalább a királyt
megfoszsza jó vitézeitől; de legkivált a király két fiára fente fogát, jól tudván,
hogy ezek sem akarják hogy húgok hozzá menjen. Már a királynak személyes bajvivásra
bajnokokat kellett küldeni, kiknek ő sok ajándékokat igért és még mellette leányát
is, hogyha princesznéjének a királyfin győzedelmeskedő bajnok személye tetszeni
fog. Sokan föláldozták életöket, de mind szerencsétlenül járt, úgy annyira,
hogy a király bajnokai és még a két fia is, kik szerencsét próbáltak, mind
elvesztek. – Ebben a városban tehát az idősb királyfi a maga három állatával
egy nagy korcsmába ment, s ott mindjárt jó ebédet parancsolt mind magának mind
pedig az állatoknak. Minden úgy történt amint kívánta. Itten kérdi a korcsmárost:
miért volna ez a város oly szomorú? Elbeszélte, hogy a király egyetlen egy leányát
Rózsikát el akarja venni egy szomszéd királyfi feleségűl, de nem akar hozzá
menni; ez a királyfi igen nagy vitéz, tehát hogy a királyunk leányát meg nem
kaphatja, bajnokokat kiván, akik közül egy vele mindennap megvívna. Sok ajándékot
igért a király annak aki meggyőzné, és még leányát is hogyha tetszeni fog a leánynak;
de már sokan meghaltak azon királyfi kardja által, magát a két királyfit is megölte;
most már senki sem találkozik, aki merészlene vele kimenni, így hát maga az öreg
király akarja holnapi nap a szerencsét megpróbálni és a két fiáért boszút állani.
– Mond a korcsmárosnak: én szeretnék vele megpróbálkozni. – Felel a korcsmáros,
mivel nem ismerte, hogy ő is királyfi volna: még az úr gyönge és kardja rövid,
annak pedig hosszú kardja van. – Felel a királyfi: hát hány órakor fog a bajvívás
történni? – Holnap reggel nyolc órakor, akkor együtt lesznek az ország nagyjai és
a város népe, s nézni fogják a dolog kimenetelét.
Itten
a királyfi az ő három állatával a piacon jókor megjelent, hogy magának elől
helyt vehessen; összejön a sok nép, látták hogy ez idegen volna ezzel az állatokkal,
nem tudhatta senki, ki lehetne, mert az arcát befödözte a leeresztett sisak.
Eljön tehát a király, gyászban lova, maga, s utána hoznak több lovat, hogy ha
egyik agyon szuratnék, lenne mindjárt helyébe más. Sajnálja az egész ország;
annak a szomszéd királynak a fia ott hányakodik és csúfolja az öreget, hogy még
ő is akar valamit próbálni. Itt megszólítja az öreg királyt a bújdosó királyfi:
én, idegen, kit fölséged nem ismer, fogok e hánykodóval szembe szállani. – Hátra
megy a király. Volt pedig a királynak ott egy deres lova, arra ült a bujdosó
királyfi; a hánykodó királyfi pedig kezde csúfolódni, hogy oly merész, hogy még
páncélt sem ölt magára. Felel a bujdosó királyfi: így is meg fogok én neked
felelni. – No ha oly nagyon bízol magadhoz, vedd le arcodról a sisaknak azt a részét,
mely betakarja. – Hogy abba teljesedjék kivánságod, megcselekszem. Levonta az
arcáról; itten látja az egész nép, mely fiatal szép legény volna, nem reménylék,
hogy még győzedelmes lehetne, és sajnálák előre ezt a szép fiatal legényt; nem
tudta senki hogy királyfi volna. Erre a zsibongásra, ámbár igen szomorkodott, a
királyleány mégis kivánta látni a bajnokot, ki atyjáért és érte vívni fog; látja
hogy mely derék és mely szép, s oda lett a szeretet miatt; már most nem csak azért
fájt a szive, hogy mennyin elvesztek érte, hanem hogy ez a szép ífju is veszni
fog.
Itten
elkezdik a viaskodást, mind a két rész erősen tartja magát, egyszer a királyfi
egy kis szúrást kap a combjába, ekkor neki mérgelődvén, úgy általdöfé, hogy
mindjárt szőrnyűt halt. Amint leesett a lováról, az állatok mindjárt széjjelszaggatták.
Hallatszott az örömkiáltás: éljen! éljen a jövendőbeli király, a királykisasszony
férje! Meghallják a palotában is, hogy nagy lárma volna a nép közt, kijön a király
a leányával a piacra, hol viaskodtak, hát látják, hogy a szomszéd király fia már
darabokban hever a földön. Itten nagy örömmel fogadta a király és leánya Rózsika,
s a nép csak ezt kiáltozá: éljen a jövendőbeli király, a princesznének férje! Végre
beértek a palotába, itt megebédeltek. Mielőtt még a király leánya szándékát kérdezték
volna, már is az ebédnél az egész tanács férjének rendelte a királyfit, maga a
királyleány is ugyanazon szándékban volt. Összeadták őket s megvolt a nagy
lakodalom.
Élnek
már ők együtt. Egyszer az öreg király, amint ebéd után beszélgetnének, mondá:
de szeretnék nyúlhúst enni. Azon országban pedig nagyon nehéz volt nyulat
kapni, mivel igen kevés volt. Itten a fiatal király kedvét akarván keresni az
ipájának, elment hogy majd nyulat lő; elment egy nagy erdőbe, addig jár, hogy
egyszer beestveledett, s meg kellett ott hálnia. Tüzet csinál, a vadak pedig a
tűz körül feküdtek; hát hallja hogy a fán valaki reszketve jajgat: ó de fázom! –
No jer le, ha fázol, mond a király; jer le. – Nem merek, felel a vén asszony,
ki a fán volt. – Miért nem mersz? – Félek az állatoktól; hanem üsd meg vadaidat
e vesszővel amit lehajítok. Megfogadta szavát, megüti mind a hármat, és kővévált
mind a három. Itten leugrik a vén asszony, kikapja a vesszőt és megcsapja a királyt,
s kővé vált ő is. – Már oda haza várják a királyt, és nem jön, nem tudták hová
lett; sírt a felesége, maga az öreg király fölöttébb búsúlt hogy vejét
elvesztette.
Hagyjuk
az erdőben a kővévált királyt, menjünk a másikhoz, az öcscséhez. Már az öcscse
visszafordult, elért azon helyre, hol fel volt akasztva a bokréta, hát látja,
hogy a bátyjáé nem csak hogy meghervadt, de még meg is száradott. Fölteszi magában,
hogy föl fogja keresni legalább a sírját bátyjának. Elindult tehát azon az úton,
mely akkor fekete posztóval volt behúzva; megy, mendegél, eléri a várost, s
azon korcsmába száll meg, hol legelőször a bátyja. Itten mihelyt belép, mondja
a korcsmáros: isten hozta felségedet; ugyan régen várja már az egész város, a
királyné igen szomorkodik. Itten mentegeti magát, hogy ő nem az, akit gondol,
de a korcsmárossal el nem hitetheté, mivelhogy olyan volt mint a bátyja, és
hogy neki is megvolt a három vadja. A korcsmáros tehát elment s bejelenté az
udvarba, hogy a fiatal király megjött; itten örűltek mindnyájan, az öreg király
mindjárt leányával együtt hintón eleibe indúlt. A korcsmáros előbb haza-érkezett,
s mondá: jön már a király felséged feleségével együtt. Itten mit volt mit
tennie, eleikbe ment; a királyné, a bátyja felesége, mivelhogy épen egyformák
voltak, mindjárt megölelte s kérdé: hová lett oly sokáig? – Feleli: én nem
vagyok az, akit felséged gondol; hanem az az én bátyám, én pedig az öcscse
vagyok. Itten az öreg király bevette a hintóba, és a palotába mentek, s monda
az öreg király, hogy mivel nem tudja hová lett a bátyja és utána nagyon
szomorkodik, tehát maradna udvaránál, legalább fájdalma nem lenne oly súlyos.
Nem akarták sehová ereszteni, de ő megmondá, hogy tovább maradnia nem lehet,
hanem elmegy a bátyját keresni. El is ment, s jár kel mindenfelé az országban;
itt ugyanazon időben eltéved, hol a bátyja elestveledett; őreá is az idő reá sötétedett,
tehát meg akart ott hálni, s tüzet rak magának. Akkor is odament a vén asszony,
és reszketve jajgat: ó de fázom! – Feleli az ífju király öcscse: jer ha fázol a
tűzhöz, itt melegedhetel kedvedre. – De félek attól a vadaktól. – Ne félj, nem
bántanak azok téged. – Hiába csak félek én tőle, hanem ha megvágná e vesszővel
a mit lehajitok, ugy lemennék, mert nem lenne oly hamis. De a királyfi meg nem üte
vele, hanem csak a földet mellettek; tehát a vén asszony mindjárt leugrott,
akkor kapja a kővévált király öcscse, megfogatta az oroszlánnal: no te, vén ördög,
most kezem közt vagy, hová tetted a bátyámat? – Én nem tudok róla semmit. –
Neki küldi a farkast s maratja vele, ugy annyira, hogy kénytelen volt
kivallani, hogy az a mellette való kő volna az ő bátyja, hanem itt a zsebembe
van egy kis bögre, abba van zsír, kend meg azzal az orra alját, s megint az az
ember lesz a ki ennekelőtte volt. – Megkente és mindjárt fölugrott. Isten
hozott, öcsém, hogy jöttél ide? de hogy ily nagyon elaludtam. – Felel az öcscse:
el ám bátyám, mert oly kő voltál mint az állataid. Akkor megüti az állatokat is
a vesszővel, és mind föléledtek s mindjárt megismerték egymást. – Itt a királyfi
csak maratta tovább a vén asszonyt a farkassal, hogy vallaná ki, hol volna még
több ember, kiket kővé változtatott; annyira kínoztatá, hogy a legutolsóig mind
kivallotta, és ment a számuk mintegy hat ezerre. Miután már többet nem
vallhatott, akkor parancsolá az állatoknak, hogy szaggatnák széllyel; szét is
szaggatták. Már most mind a ketten mennek, kiki a maga három állatával, azon városba,
hol az idősbik felesége volt; mikor megérkeztek, mely nagy örömben volt az egész
nép, az kimagyarázhatatlan. Örűlt az öreg király, és a királyné, hogy ismét
megkaphatta a férjét; ismét előbeszélték, hogyan jártak, és hogyan jött ő az öcscse
által ismét életre. Az öreg király általadta a vejének az országot, és az idősb
ott maradt királynak, a kisebbik pedig haza ment, és az atyja halála után az is
megkapta az országot, és sok ideig szerencsésen országlottak.
