SZEGFŰHAJU JÁNOS

            Volt a világon egy király, kinek neve Theodorus vala; ennek országában volt egy özvegyasszony, ki az ura halála után teherben maradt. Mivel igen szegény volt, így gondolkozék: nem akad nekem még bábaasszonyom sem, mert miből fizethetem ki? Ezen gondolkozásai között elérkezett egészen a tengerszélig; itt van egy fertelmes varangyékos béka, kitől igen megrettent. Észrevette a béka az asszony félelmét, feleli neki: ne félj, szegény asszony; s akkor egy szép menyecskévé változik. Most, ugymond, fedezd fel nekem gondolkodásodat. – Monda a szegény asszony: közelget a gyermekszülésem, és nem tudom hogyan kaphatnék egy bábaasszonyt, mivel módom nincs hogy pénzért magamhoz hivassam. – Felele a békából lett asszony: ne félj, vezess házadhoz, s én leszek a te bábaasszonyod. – Elmennek tehát a szegény asszony lakására, azonnal kevés idő vártatva meg is születik a gyermek, a bábaasszony feltisztítja, és mivel keresztanya más nem volt, tehát mind a bábaságot, mind pedig a keresztanya-hivatalt ő vitte véghez. Ezeknek mikor vége lett, a gyermeket oda hagyja az anyjánál, és visszament a menyecske a tenger partjára, és ott ujonnan békává vált, s bement az ő tengerben volt országába. Ott mindenféle jó eledeleket készitett a szegény asszonynak s másnap elvitte hozzá, s ismét eltávozott. Már most mindig azon gondolkozott, hogyan csalhatná el anyjától a kis gyermeket; elmegy tehát egy-két nap múlva sokféle eledelekkel és italokkal a szegény asszonyhoz, és a beszélgetés között mondá: jó asszony, valamit kivánnék tőled, ha megtennéd; a te hasznodra lesz, csak igérd meg, hogy megteszed a mit kérek. – Sokat gondolkozott a szegény asszony, és mondá: mindent kész vagyok megtenni. Erre mond a másik: add nekem a kis gyermekedet. – Ez igen igen keservesen esett az anyjának, de mégis megtette kivánságára. Elvitte tehát a menyecske a kis gyermeket a tengerhez, a tengert megvágta az aranyvesszővel, és bemegy az országába: ott mindjárt összeaprítja a gyermeket, és behányja egy kádba, és ott hagyja három napig, mely idő alatt a Rézországban járt iskolába. Három nap múlva ismét veszi a kenetet, s megkenegeti a gyermek tagjait; a gyermek magához jött. Édes gondviselő anyám, minek bántottál? Ó mely szép helyeken jártam, és mely szép tudományokat tanultam. – Hagyj békét lesz még módod más tudományokat és szépségeket látni.

            Egykor a gyermek anyja gondolkozott, hogyan van az ő fia, igen szerette volna meglátni; elmegy tehát a tenger partjára, a hol összeakadt a békával; mikor oda érkezett, mindjárt észrevette az a béka, hogy a gyermek anyja odakün volna a tenger szélén, kapja tehát az aranyvesszőt és megüti a tengert, és a tenger kétfelé szalad, és grádicsok lettek egészen a békából lett menyecske országáig. Itten bevezette az asszonyt, az látta az ő édes gyermekét, igen örűlt; minden drága étkekkel a gyermek anyját tractálta. Ezek után híja a gyermekét hogy menne haza, de az semmi módon nem ajánlta reá magát; ott hagyta tehát a gyermeket, és ajánlta az ő keresztanyjának, hogy jó gondot viselne reá, hogy semmi baja se legyen. Ezek után a béka kikisérte a gyermek anyját, és a tenger összeszaladt, azzal ismét összevágja a gyermeket, s beveti a kádba, és ekkor elküldi az Ezüstországba járni iskolába. Mikor három négy nap elmúlt, veszi az aranyvesszőt s megüti a testének darabjait, azonnal fölébred, és monda a gyermek: Ó kedves keresztanyám, mért bántott engem? mely szép helyeken jártam és mely szép tudományokat tanultam. – Feleli a keresztanyja: hagyj békét, fiam, lesz még mindazokban módod. Akkor megfogja a gyermek kezét, és monda: jer, egyél és igyál. Elmennek az ebédlőszobába; mikor oda értek volna, a keresztanya észbevette, hogy a gyermek édesanyja a tenger partján járna; monda tehát a gyermeknek: tánultál-e már, fiam, valamit? – Hogy ne tanultam volna. – Tehát nem veszesz semmit észre? – Dehogy nem, jól tudom, hogy az anyám a tenger szélén van. – Menj el tehát, vezesd be országunkba. – Még én azt a saját tudományom erejével végbe nem vihetem, hanem adja nekem a mesterséget, és ugy megteszem. – Oda adja hát neki az aranyvesszőt, és megvágja vele a tengert, és azonnal legszebb, út lett a rezidenciáig. Az édesanyja igen nagy örömmel látta, hogy érette jött ki; bevezeti tehát édes anyját, és ott vendégeskednek. Mikor már mindennek vége lett, akkor elbúcsúztak egymástól, és a gyermek kikisérte az édesanyját. Mikor visszatért, újra őtet összevágta a keresztanyja, és beveté a kádba. Akkor a gyermek elment járni iskolát az Aranyországba; ott volt három- négy napig, akkor keresztanyja; ujra megüti tagjait az aranyvesszővel, és azonnal fölébred a gyermek, s újra nagyon sajnálta, hogy tovább nem folytathatá iskoláit az Aranyországban, de a keresztanyja biztatá, hogy még idővel szebbeket fog látni.

            Újra eljön a tenger szélére a gyermek anyja, a gyermek mindjárt észrevette, hogy anyja a tenger szélén járna, mondá tehát a keresztanyjának: nekem úgy tetszik, mintha édesanyám a tenger széle mellett föl s alá járna. – Mondá a keresztanyja: menj és vezesd be. – Veszi a gyermek az aranyvesszőt, és a tenger vizét megvágja; azonnal a legkellemesb út lett egészen a rezidenciáig. Igen szivesen fogadta a szegény asszonyt a gyermek keresztanyja is pompásan vendégelte. Mikor mindennek vége szakadt, akkor mondá a gyermeknek: kisérd ki édesanyádat; és megigérték neki, hogy kevés idő múlva meg fogják látogatni. A gyermek kikisérte tehát az édes anyját; mikor visszatért ujonnan kapja a keresztanyja, összevágja és beveti kádba. És a gyermek elment akkor a Gyémántországba iskolát tanulni. Mikor már három négy napig ott töltötte volna iskoláit akkor veszi a keresztanyja az aranyvesszőt, és a gyermek összedarabolt tagjait megüti, azonnal ismét fölébred, és feleli, hogy minek háborgatja és minek veszi el azon szép országból, hol ő annyi szépségeket látott; de a keresztanyja ismét biztatja, hogy még szebbeket és hasznosabbakat is tapasztaland, csak csendes szívvel legyen; Ezek után megy a gyermek az ebédlőszobába, és evett ivott a keresztanyjával.

            Monda egyszer a gyermek: nehezen esik az nekem, hogy az édesanyám oly szegénységgel él. – Feleli a keresztanyja: majd jobbra fordúl állapota nem sokára; ne, fogd e zsacskó aranyt, és menj el anyádhoz. – Kérdi a gyermek: hát, keresztanyám, nem jön? – Felelé: én is elmegyek, hanem te vedd magadhoz ezt a zsacskó pénzt, és menj el előre, és mondd anyádnak, vegyen a zsacskóból a mennyi szükséges lesz egy rezidenciájának csináltatására, s küldd el azonnal a város előljáróihoz, hogy engednének helyt, hol egy rezidenciát lehetne építeni.

            Elment tehát a gyermek anyja a város fő élőljáróihoz, kérni, hogy építhessen itt rezidenciát. Ezt a város előljárói meg nem engedék; hanem küldék a királyhoz, kérne attól szabadságot. Elmegy tehát a szegény asszony, és bemegy a királyhoz, előlbeszéli kérését hogy mit akarna, ezt meg ezt; kérdi a király: ki parancsolta s kinek a kivánsága annak a rezidenciának épitése? Feleli a szegény asszony: az én fiamnak. – Mondá a király: küldd el, szegény asszony, a fiadat hozzám. – Haza megy az asszony; már tudta a fia, miként járt, mielőtt megszólította volna, tehát mosolygott. Ezen igen megszomorodott a jó szívű anya, ezt észrevette a fiu s mondá: miért szomorodott meg, édes szülém? – Hogyan ne, fiam, mikor te kinevetsz. – Ó nem, isten mentsen meg, hanem nevetem a király gondolatát; hát mit szólt? – Nem egyebet, fiam, hanem hogy mennél el magad hozzá. – Ezt hallván az ífju, azonnal kezd öltözni és csinosan elindult; a merre ment, orcájának fényessége tündöklött mint a nap. Mikort elért volna a király rezidenciájához, mivelhogy igen sok nép követte, tehát az őrök valami princnek vélték; tehát gverauz volt mindenfelől. Kitekint a király az ablakon, mert ép akkor a leánya szobájában volt, s monda leányának: nézd, leányom, mely csudálatos szépséggel bír az a királyfi vagy vezér, az egész rezidencia fénylik az ő szépségétől. Eleibe ment tehát a király és királyleány a szegény asszony fiának, és nagy becsülettel fogadák, bevezetik karonfogva a parádés szobába, és ott mondá az ífju a királynak: megjelentem felséged parancsolatára; én kérettem anyám által a felséges királytól szabadságot egy rezidencia épitésére. – A király: szivesen, úgy mond, építtessen tetszése szerént.

            A királyleány a szegény asszony fiátt oly annyira megszerette, hogy férjének kivánta titkon magában.

            Ezek után lekisérte a király és királyleány a fiút, és ő elment haza felé; mindjárt parancsolatot ada ki, hogy az épitéshez szükséges mesteremberek jelenjenek meg nála.

            Jön a fiú keresztanyja, az előbeszéli neki minden esetét, hogy és miként járt a királynál, és ezek után bemennek a szegény asszony héjlékába, a ki őket szivesen, a mie volt abból, vendégelé; de látta a gyermek keresztanyja, hogy nem igen telnék tőle, tehát azon étkeket, melyeket elkészítve hozott magával, behozta, és úgy mulatták magukat.

            Összejöttek tehát a kőművesek és minden az építéshez tartozandó mesterek megjelentek és dologhoz fogtak; de mivel gondolá a gyermek keresztanyja, hogy sok időbe telnék e nagy épület elkészítése, tehát kapta, elővette az ő mesterségét, és azon okból kihívja a gyermek anyját a városba sétálni, hogy azon idő alatt a rezidencia elkészűljön. Mikor tehát gondolá hogy elkészült: no de gyerünk már haza, komám asszony, úgymond. Visszafordúlnak haza felé, és mikor haza értek volna, nem tudá az asszony melyik legyen az ő háza, látván hogy annak helyén egy nagy rezidencia volna. Eleget hivá be a gyermek keresztanyja, hogy az az ő háza lenne, de annak hitelt nem adott, hanem azt vélte, eltévedt: hanem komaasszonya, megfogván kezét, fölvezeti a palotába. Elejekbe jön a gyermek, és kérdé: talán eltévedtek, mivel oly sokáig tértek vissza. – Felele a keresztanyja: nem de máskép vélte az édesanyád, alig tudtam a maga házába behívni. Azután hozzá ültek a vacsorához, és a vacsora közt a komaasszony javaslá, hogy mivel ezen épület elkészűlt, tehát adnának egy pompás vendégséget, a hová a királyt és az ország és a város előljáróit elhivatnák. Ez tetszett mindnyájoknak; nem volt tehát más hátra, mint elkészűlni hozzá s a hivatalosokat elinvitálni.

            Mikor tehát már minden készen volt a vendégségre, elment a fiu maga a királyhoz. Mint a természetnek különös szépségét, követte majd az egész város, az őrök, valamint először, most is úgy fogadták; a király és leánya, meglátván jönni, mindjárt eleibe mentek; s karon fogva felvezette; mely örömmel fogta volt a királyleány, azt ki sem lehet mondani. – Szegfűhaju János, úgymint az ífju, a királynak ekképen szól: minthogy elkészűlt a rezidenciám tehát szándékoztam, hogy Felséges király, több nagyokkal együtt hajlékomban egy kevés mulatságra láthassam. Örömmel ajánlta magát a király és legfőbbkép tetszett a királyleánynak ez az alkalom. A királynak valami dolga, érkezett, tehát ott hagyá Szegfűhaju Jánost leányával a szobába; mikor tehát magok voltak, el nem titkolhatta szerelmét a királyleány, hanem ily szókra fakada: fogadd el, János, ezt a szívet, a ki tégedet híven kiván szeretni. – Erre mond János: mindezekre feleletet nem adhatok szülém értekezése nélkül; lesz még alkalmunk erről szólani. Ekkor fölkel és haza megy.

            Eljöttek tehát más nap a vendégek a kiket önömmel fogadtak; csodálták e palotának nagy ékességét ás mesterséges fölépitését, hozzá ültek az ebédhez, és minden a legnagyobb móddal és pompával ment végbe. Eljött azomban az idő, hogy Jánosnak el kellenék menni, és szomorkodott, mikép mehetne el a vendégektől. Ezt észrevette a keresztanyja, kihívja és kérdi: mi bajod? – Mennem kellene és nem tudom, hogyan hagyjam itt a vendégeket. – Hát ezen búsúlsz, hiszen itt vagyok én, eleget teszek a vendégek között, csak te menj és járj békével, fiam. S egyebet nem mondok neked, hanem hogy ha valakivel összejöszsz, azt szép szóval illesd, és ha meg fogsz akadni és halált szenvedni, akkor haza fogsz jönni és nálam fogod magadat jelenteni mindenkor, és úgy mégy el megint; ha pedig haza jöszsz, senkinek se mutasd addig magadat, míg valahol valamit nem találsz, és ha valamit találsz, húzd ki a kardodat és vágd keresztül, úgy nyertes leendesz ha ezt fogod cselekedni.

            Itten a fiu többet nem beszél, hanem a keresztanyjától adatott mesterséggel bujdosni indul. A vendégek tehát vígadnak, de a királyleánynak szemébe tűnt hogy nem volt jelen, tehát kérdezte, hová ment; és így a többi fejedelmek. Itten egy kis neheztelés adta magát elő, hogy János ott hagyá a vendégeket, szükséges volt tehát, hogy keresztanyja valami okossággal éljen; azért elővette mesterségét és megcsinálta, hogy a vendégek úgy elfelejtkeztek Jánosról, hogy azt sem tudták: volt-e a világon valaha. Igy tehát a vendégek a legnagyobb megelégedéssel elszéledtek, a komaasszony is haza ment a tenger fenekén levő országába.

            Ment tehát mendegélt Szegfű János e világon a havasokon föl s alá, egyszer jön a Verestenger partjára, ott lát egy szegény asszonyt szedegetni. Megszólítja János: jó reggelt, öreg anyám. Az asszony fogadá köszönését, és: most van, mondá, szép virág, az életed kezemben. S azzal veszi az aranyvesszőt és megüti a tengert, és megfogja a János kezét. A tenger pedig mikor megvágattatott a vesszővel, azonnal út lett egészen a rezidenciáig, hova Jánost a vén asszony, ki a Rézország királynéja volt, vezette. Mikor tehát oda értek, kérdi az ífjutól: hogy micsoda járatban volna; feleli, hogy szolgálatot keresne. A Rézországi királyné leánya pedig megtanítá, hogy csikós legyen; ő tehát a királynénak azt mondá, hogy csikós szeretne lenni. A királyné enni inni adatott neki, és azután a ménest kezdette olvasni eleibe, s megparancsolá, hogy a ménessel mindaddíg menjen, míg csak az önmagától meg nem állapodik.

            Elmegy tehát János a ménessel hegyeken völgyeken keresztül, és egy szép laposon megállapodik. A rézországi király leánya hoz neki mindenféle jó étkeket; az ífju meglátván a leányt, kérte távoznék tőle, ha megtudja a királyné, tehát el fogja veszteni életét. Mondá a leány: ne félj míg engem látsz; s magához bátorítá Jánost. Mulatni kezdettek együtt s mindenfélére tanítja, miként kell cselekednie; de János semmiképen szavára reá nem akar állani; utoljára mégis reá vette a leány. A leánynak haza kelle menni, tehát az ífju maga maradott; azonban álom ereszkedek reá, és a ménes neki megy az ezüsterdőnek, és nagy károkat tesz benne. Itt az ezüsthajú leány észrevette, hogy az ezüsterdőben micsoda károkat tesz a rézszőrű ménes; mindjárt küldi az ezüsttátost, a tátos megy a felhőben, és behajtja a rézszőrű ménest. Itten felérzik az ífju, búsul, ezt észrevette a rézhaju leány, kapja a rézszőrű tátost, és mondá Jánosnak, ne búsúljon, hanem menjen az ezüstvárhoz, és ott meglátja őt az ezüsthajú leány, és vissza fogja adni a ménest.

            Mikor oda ért János, meglátja őt az ezüsthaju leány, és kiereszti a ménest, úgy hogy a vén anyja, az Ezüstország királynéja, észre sem vette, és monda: ífju, ez többet ne történjék. János tehát hajtá a ménest; a ménes közzül egy megellik, és pedig kettőt, az egyik szép volt, a másik pedig igen csúnya. Itten az a csúnya csikó nem tudott menni, tehát János kapja a nyaka közé, és úgy viszi sok ideig. Egyszer megszólal a csikó: tégy le, édes gazdám: már vittél engem, tehát majd foglak én vinni. Most ha haza megyünk, folytatá, majd a királyné börtönbe akarand tenni, de attól semmit se félj, mert oda nem tehet, hanem mikor megvacsorálsz, jöjj ki hozzám és majd elmegyünk valahová. – Ment tehát vacsorára János; mondá neki a királyné: ne, micsoda károkat tétettél a ménessel? Az ífju semmit sem szólott. No csak, egyél igyál és jól vigyázz magadra. – Ezek után kimegy a fiu a méneshez, és a kis csikó mondja: ülj föl reám, és megyünk; – Kérdi a fiu hogy: hová? – A tenger fenekére, a bátyámhoz, az ezüstszőrű tátoshoz. – Felült tehát a csikóra, és elértek az ezüst tátoshoz, a ki mindjárt így szólott no, ífju, eljöttél; tudod-e miért hivattalak? – Felele az ífju, hogy nem tudná. – No itt e csengetyű; ha valahol megszorulsz, csak ezt rázd meg, azonnal megjelenek segítségedre bármi veszedelemben. Megköszönte János, s haza indul, haza is ért, a leány kérdezte, hol járt, felelé, sétálni az akol körül; itten mondja neki a leány, menjen vele az ezüstvárhoz, mert ott igen szép mulatság lesz. Elmennek tehát, és majdhogy el nem értek az ezüstvárhoz, akkor mondja a kis csikó: édes gazdám, ha oda érünk, be ne menj a vendégházba, hanem a mellette lévő különös szobába, és így kihallgathatod mit fognak beszélni; hogyha szorúlna a kapca s ki akarnál jönni, tehát csak azt nézd, melyik nyeregkápán van két csillag. Elérnek tehát azon ezüst várhoz, ott mindenik megköti a lovát, és már a sok lovak száma számtalan volt. Itten az ífju nem ment be a leánynyal a vendégházba, hanem a mellette lévő különös szobába, és ott hallgatta mit beszélnek. Itten a lova kezdi vágni a földet, János mindjárt kiment, de mivel már a tátosok igen sokan valának, nem tudta mindjárt melyik az ő lova, azért vigyázta melyiken van két csillag. Csakhamar reá akadt s kérdezé: mi lelt, édes lovam? – Engem semmi sem lelt, hanem téged fog valami lelni; de azért csak menj be és nézd miként vannak, és hallgasd mit beszélnek, és ha ismét hívlak, csak hamar ülj fel reám, és jól megkapaszkodjál hogy le ne maradj. Bemegy tehát János újra a szobába, és hallgatja mit beszélnek. A gyémántországi gyémánthaju királyleány mondja: jól vigyázzatok, nincs-e itt Szegfűhaju János, nem látta-e őt senki. És mivel nem is ösmerték, azért bemegy a vendégházba János, mihelyt meglátják, azonnal fölugráltak, és mindenikkel akart volna menni. Itten csakhamar elmegy János, a lova már vágta a földet, azonnal mindjárt felült a lovára, a ló vitte őt az aranytejfürdőbe; mikor onnan kihozta, akkor észrevette a többi tátos, hol van János; erre mindenik felül a maga tátosára. Itten Jánost fölviszi lova a felhőkbe, és úgy ki az ezüstországi határból. Az ezüstországi leány sem soká késett, hanem jött János után és mondá neki: ugyan miért cselekedted azt; már most többé nem lesz ott diéta, hanem az aranyvárban. Avval az ífju sokat nem gondolt.

            A vén asszony már leste a leányát és az ífjút, és mihelyt a ménes aklához ért a leány, mindjárt mondja az anyja: no, szép virág, hol voltál? – Jól tudja, édes anyám, hol voltam. – Azt hogy tudom, igaz, de hogy az ífju veled elmenjen, ki parancsolta neki? – Felele a leány: el kellett mennie, mert ő tartja a diétát. – A vén asszony beszélgetése közben a leányával, beszökött János a ménes közé; ezt észrevette a vén asszony s mondá: János, hol voltál? – János csak meghúzta magát, semmit sem szólt, a lova bátorítja: ne félj, nem tehet neked semmit. A vén királyné mindjárt parancsolja, hogy vigye őt a leánya áristomba; elvitte: az áristom volt egy különös szoba, és a vén asszony úgy tétette oda Jánost, mint siralomházba. Megy egyszer a vén asszony a siralomházhoz, itt mondja az ífjunak: aluszol-e vagy álmodol? – Felel: sem nem aluszom sem nem álmodom, csak a mostoha sorsról gondolkozom. Itten pedig nem az ífju felelt, hanem a rézhajú leány. Ezen a vén asszony igen megszomorodott, azért eltökélé magában, hogy kiereszti őt; estve tehát megparancsolta a leányának, hogy eresztené ki a siralomházból. A leány tehát mondá Jánosnak, hogy menjen a méneshez; s ő maga sem késett sokáig, hanem ment az ífju után, vitt magával szép ágyat, s szépen megveté, s Jánossal együtt lefeküdt.

 
            A vén asszony a méneshez megy, s ott találja őket feküdni együtt, spádéjához kap s mind a kettőt keresztül akarja szúrni, de a leány felugrik, és a spádét megkapja, és mondá, hogy az ilyen akarattal hagyjon föl. Az anyja a királyné tüstént siralomházba parancsolá. Megijedett János; ezt észrevette a gyémánthaju leány, mindjárt küldi az ő gyémánttátosát, hogy szabadítaná ki Szegfű Jánost; elment tehát a gyémánttátos, s mikor oda ért hozzá, kérdi János, mit akarna; mondá: hogy a gyémánthaju leány küldé hogy szabadítaná ki. – Feleli János: menj el és mondd meg neki, hogy én a magam mesterségemmel beérem, és senki tanácsára nincs szükségem. A gyémánttátos tehát visszament a gyémánthajú leányhoz, elbeszélte mit mondott Szegfű János.

            Megviradott tehát, azonnal a vén királyné kiviszi a Rézhegyre, hol már el volt készítve számára az akasztófa, ott őt felkötték, és úgy maradt estvélig. Mikor besötétedett, akkor lova oda ment és levette és mondá neki: tudod-e, mit fogsz már most csinálni? – Feleli János, nem tudja. – Itt van rajtam a te vitézi ruhád, öltözz fel és elmegyünk a vén Rézkirálynéhoz, mikor beugratsz a várába, mondd, neki, jöjjön a Rézhegyre, ott meg fogsz vele vívni.

            Kapja a vén királyné az ő öltözetét, és ment utána; mikor oda ért, már akkor ott várta őt János; kapják mindjárt kardjaikat, kezdenek verekedni, úgy annyira, hogy a körüllevő tartományokba elhallatszott a fegyverek csattogása, és sok fejedelem mind öszvecsődűlt. Mondja a vén királyné, mivelhogy elfáradott: hallod-e, ífju, pihenjünk egy keveset. A csikó nem akarta engedni, mivel látta a sok mindenféle királyt ott jelen lenni kiket nem látott a gazdája; de mégis megpihentek. Leszállt tehát lováról János, akkor mondja neki a lova: nem látod édes gazdám, kik vannak itt nézőül? nem szégyenled magadat? Akkor felugrik lovára János, és a vén asszonyt összedarabolta; akkor bevezetik őt karonfogva egy fölékesített hintóba, és úgy koronázták rézországi királynak.

            Megint gondolkozik János, hogy még többet is kellene próbálnia; azért újra bújdosik a havasokon, és sok fáradsága után megint akadt egy vén asszonyra, ki a tengerszélén szedegetett; az pedig volt az ezüstországi királyné. Tudta János hogy megakadott ismét, de aval nem gondolt, hanem megszólítá: jó reggelt, öreg anyám. Elfogadja tőle az ezüstországi királyné, és mond: no, szép virág, itt vagy. S csak kapja aranyvesszőt, megvágja a tengert, a tenger két részre szakad és legszebb út lett egészen az ezüstvárig. Bevezette tehát várába a vén asszony, és enni inni adatott, neki, azután kérdi, micsoda járatban volna. Mondá: hogy szolgálatot keresne. Az ezüsthajú leány kérte az anyjától, adná neki inasul, de semmi módon meg nem nyerheté, hanem csikósnak tette a királyné. Itten mindjárt előlolvassa neki a lovaknak számát, és megparancsolá, mindaddig menjen a lovakkal, míg csak önmaguk meg nem állapodnak. Mennek a lovak hegyen völgyön, egyszer mégis megállapodtak. Itt Jánost nyomja az álom, még pedig jól, a ménes bemegy az aranyerdőbe és iszonyú károkat tesz. Ezt mindjárt észrevette az aranyhaju leány, és kiküldi az aranytátost, hajtaná be az ezüstménest a várba. Megy tehát a felhőkben az aranytátos és behajtá az aranyhajú leány parancsolatára. Itten felérzik János, nincs a ménes sehol, megijedett és elszomorodék, mitevő legyen. Ehon jön az ezüsthajú leány, hoz neki enni inni, de Jánosnak nem kellett semmi. Mondá a leány: ne busulj semmit, csak menj el az aranyvárhoz, mihelyt az aranyhaju leány meglát, mindjárt visszaengedi a ménest. János tehát elmegy, meglátja az aranyhaju leányt, mindjárt visszaereszté a ménest anélkül hogy megtudta volna a vén aranyországi királyné; de megmondá, hogy többé ily nagy károkat ne tétessen. De János, csakhogy megkaphatta a ménest, megy haza felé; itten megellik a ménes közűl egy kanca, és pedig kettőt, egyik igen szép volt, a másik meg sovány és csúnya, a ki nem mehetett. Mit csináljon János? kapja a nyaka közé és viszi; mikor már sokáig vitte, akkor a csikó mondja: no majd viszlek már én most téged, csak ülj fel rám; tudod-e, édes gazdám, ha most haza érünk mit kell cselekedned? – Feleli János: nem tudom. – Azt, hogy mikor már megvacsoráltál, jöjj hozzám, elmegyünk a tengerek fenekére, és ne hallgass a sok szóra. – János megvacsorál, és elmegy a csikójához, ottan mindjárt reá ül, és viszi a tengerek fenekére az aranytátoshoz; ez volt pedig a kis csikónak a bátyja. Mikor oda értek, mondá az aranytátos: tudod-e, édes gazdám, miért hivattalak? – Nem tudom. – Ne, itt van egy aranypatkó, abban a patkóban van háromszáz lyuk, és minden lyukban egy csengetyű; hogy ha valahol meg találsz szorúlni, tehát csak rázd meg, mindjárt ott termek segítségedre. – Ezt megköszönte János, és fölült a csikójára, és visszatért előbbeni helyére. Itten nem sokára jön az ezüsthajú leány, és mondá neki, menne el vele az aranyvárhoz, ott igen szép mulatság lesz. János ajánlotta magát szivesen, és nem sokára el is érték az aranyvárat. Itten mondá a lova: édes gazdám, a vendégházba be ne menj, hanem a mellette lévő szobába, és ott hallgasd, mit beszélnek; és ha meg fogsz szorúlni, csak azt nézzed melyikünknek van a nyergén három csillag; akkor ülj reám, és vigyázz hogy le ne maradj. Ezzel bemegy János; egykor vágja a csikója a földet, kérdi a gazdája: mit akarsz, édes lovam? – Ülj fel reám. Azzal viszi őt az aranyfürdőn keresztűl. Akkor észrevették a fejedelmek, utána az aranytátosokon, de a csikó beviszi a felhőkbe, és onnan ki az ezüstországi határból. Itten már utóléri az ezüsthaju leány s mondá Jánosnak: no, szivem, ugyan nagy kárt tettél nekem. De evel nem gondolt János; hanem a vén ezüstországi királyné már oda haza leste őket, s csak kapja Jánost és öszveaprítja; ekkor az ezüsthajú leány változott egy hangyává, és kivitte őt a lovának, és mondá, vinné az erdőbe és vágná meg evvel az ezüstvesszővel. Ezt megcselekedte a lova és megvágván a vesszővel, azonnal talpra felállott; akkor méreggel telve, felült az ő tátos csikójára, és menne az ezüstvárhoz. Mikor bement, mondá az Ezüstország királynéjának: készülne és jönne mentűl előbb az Ezüsthegyre. A vén asszony bízott magában, azért megjelent; itten mindjárt hozzá kezdettek a bajviváshoz, és három nap három éjjel mindig tartott a verekedés; összejöttek a körüllévő fejedelmek a nagy fegyvercsattogásra, végre mégis erőt vett János az ezüstországi királynén és összevágta. Kérte a leánya, szedhesse össze az anyja testét, s János megengedte. Ezek után az ott lévő fejedelmek bevitték és másodszor megkoronázták úgy mint Ezüstország királyának.

            Itten kezde az ífju gondolkozni, eszébe jutott, mit monda neki a keresztanyja, hogy haza kellene mennie; s megindula haza felé. Sok fáradsága után már haza érkezett, és ime a tenger szélén találja keresztanyját, kapja a kardját s úgy hozzá vágott, hogy a kardja azonnal hátra hajlott. Erre a keresztanyja kinevette, min János igen elszomorodott; keresztanyja, ezt látván, megszólítá: ne búsúlj, mert annak úgy kellett megtörténni. S kérdezi, hol járt volna az óta; de ő mind ezekről semmit sem akart beszélni, hanem csak azon volt, hogy mielőbb láthassa édesanyját. Elment tehát keresztanyjával együtt az édesanyja látogatására, ki is nagy örömmel fogadá. Tudtára adta János, hogy a ő idehaza létéről senkinek ne szólana, mert el kell ismét mennie.

            Igy töltött három napot az édes anyja házánál, azután elbúcsúzott, és útját vette ismét az Ezüstországba. Mihelyt megérkezett, minden rendelést megteve, hogy távolléte alatt az országot jól igazgassák a főbbek, s azzal útnak indult. Ujra megyen hegyen, völgyön, síkon, egykor ér a tenger partjára, és ott talál újra egy vén asszonyt. Mindjárt megszólítá: jó napot, öreg anyám. – Elfogadta az öreg asszony, és mondá: fiu, hogyan tévelyegtél ide? – Monda János: én nem tévelyegtem el, hanem a kénytelenség hozott ide. A vén asszony pedig jól tudta micsoda kénytelenség hozta oda, s azonnal kapja az aranyvesszőt, megvágja a tengert, a tenger utat ad, és megfogja a vén asszony a János kezét s bevezeti az Aranyországba. Itten az aranyhajú leánynak igen megtetszett János, és kérte anyját, adná melléje inasnak, de anyja már előre gondolá szerencsétlen kimenetelét, tehát semmi módon azt meg nem nyeré, hanem a vén asszony jobban azon gondolkozott, mi módon veszthetné el azt a szép ífjut. Félre hívja egy különös szobába, és mondá neki, ne fogadja a leánya szavát, ha valamit mondana neki; s mindenkép kedvezett az ífjúnak és mindenféle kincseket igért neki, csak hogy azt megtartaná; kérdezi azután, mi akarna lenni? János csupán csikós akart lenni. Itten a vén asszony eleibe kezdi olvasni a ménest és mondá neki, hogy most menne vele, mind addig míg csak magától meg nem állapodik. Elmegy János a ménessel, megállapodott a kősziklákon, itt az ífjú ledőlt és azonnal elszunnyadt. Az aranyhaju leány azonnal észbevette hogy János elaludt, mindjárt felült az aranytátosára s elment hozzá; aluva találta; itten mindjárt felkölti, és ad neki egy aranyövedzőt és egy aranygyűrűt. Ezek után a leány meg akarta ölelni, de ő, ugymint János nem engedte, mert eszébe jutott, mit parancsolt a vén királyné; a leány mondá, ne húzza magát, de János csak arra kérte, távoznék tőle, mivel ő a királynétól tartana; de a leány mondá: ha én itt hagylak, meglásd, mint fogsz járni. Itten az aranyhajú leány eltávozik Jánostól, és álmot eresztett reá. Elaluszik János, a ménes pedig megy a gyémánterdőbe, és nagy károkat tesz; fölébred János és néz mindenfelé, hol láthatná a ménest, de haszontalan tekingetett, mert már a gyémánthajú leány behajtatta s erősen strázsáltatta. Elindult János keresni, és búsúlt a rajta történt szerencsétlenségén; s midőn így fel s alá járna, egykor hozzá mene az aranyhaju leány, és mondá: nem-e mondám, hogyha eltávozom tőled, károdra lesz? Hanem egyebet ne tégy, mert már várakozik reád a gyémánthaju leány, menj el a gyémántvárhoz, mihelyt meglát a gyémánthajú leány, azonnal mindjárt elereszti a ménest. Ment tehát János a gyémántvárhoz: mihelyt meglátta a gyémánthajú leány, mindjárt megszólitá: no, szép virág, hol jártál oly sokáig? nem-e az aranyhajú leánynyal szerelmeskedtél? Hanem csak hajtsd el a ménest, majd eszedbe juttatom én azt még neked. Itten megy az ő ménese a kősziklák felé, és a lovak közül egy kanca megellett kettőt, az egyik ezek közűl is szép volt, a másik pedig igen sovány; ez semmi módon nem mehetett, tehát kénytelen volt János fölvenni vállára és úgy vinni. Mikor jó darab ideig vitte volna a csikót, megszólal hozzája, tenné le, és már most ő fogja vinni mint gazdáját. Fölült reá János, és mennek haza felé; ujra megszólal a lova: tudod-e édes gazdám mit kell cselekedni? – Feleli János: nem tudom. – No mihelyt haza érünk, fölmegy a vacsorához, ott az aranyhaju leány majd mindenféleképen fog neked kedveskedni, de te azt csak semminek nézd; mikor elvégezted dolgodat, jőj tüstént le, el fogunk menni a tenger fenekére a bátyámhoz. – Itten fölmegy János a cselédszobába, az aranyhajú leány mindjárt leült mellé és beszélgetni kivánt vele, de János semmit sem akart szólani. Megvacsorál János, és lemegy az akolhoz; mondá a csikó: no, édes gazdám, ülj reám és menjünk a bátyámhoz. El is értek nem sokára; itten a csikónak bátyja volt aranytátos, és mindjárt mondá: no, édes gazdám, eljöttél? – Monda: eljöttem. – Fogd tehát ezt az aranypatkót, melyben van háromszáz hatvanhat szeg hogy ha reám szükséged lesz vagy ha valami bajba esel, tehát csak húzzál ki belőlök egy szeget, azonnal mindjárt segítségedre leszek.

            Az aranyhajú leány nyughatatlan volt és szomorkodott, hogy nem viszonozta szeretetét János, kivel ő annyi jót kivánt tenni.

            Haza ért János a kapott ajándékkal; itten a leány mindjárt mondja: menne vele a gyémántvárba mulatságra. A vén királyné észbevette hová akar menni leányával, tehát mindjárt a siralomházba tétette s másnap fölakasztatta. Búsúla csikója az ő gazdája elvesztése után, s azért gondolá, jó lenne elmennie bátyjához tanácsot kérni. Elmegy, elbeszéli a gazdáján történt szerencsétlenségét; feleli erre a bátyja: föl fog támadni még az életre a te gazdád és az enyém, mert az aranyhaju leány azon lesz; csak te térj vissza. Visszatért a csikó azon helyre, hol Jánost felkötötték, oda érkezett nem sokára az aranyhajú leány, és megkapván kését, levágja Jánost és megkeni, s azonnal fölébred. Ekkor János boszút akar állani az aranyországi vén királynén, azért mindjárt kihúzott a patkóból egy szeget, s tüstént ott termett a csikónak a bátyja, az aranytátos, s monda neki: ülj fel és menjünk. A vén királyné udvarába beugrat János: No, te vén asszony, jöjj az én halálomnak elkövetett helyére és boszut állok rajtad. A vén banya, ugymint az aranyországi királyné, nem késedelmeskedett, hanem a rendelt helyen megjelent; János mindjárt el kezdette vele a verekedést, és utoljára győzedelmeskedett s összedarabolta, és azután a jelenvaló fejedelmek Aranyország királyának koronázták. – Ezen verekedésnél jelen volt a gyémánthajú király leány, a ki Jánost föllöttébb kedvelte.

            Most már János volt Réz-, Ezüst- és Aranyország királya. Megunta a sok bujdosást. Miután koronázásának vége lett, a fejedelmek mindnyájan, kiki a maga országába, visszatért: itten gondolkozik magában János, hogy most mitevő legyen? el nem tudta határozni dolgát; kiment tehát egy erdőbe a paripáján lovaglani, és ismét mély gondolkozásokba ereszti magát. Egykor gondolja magában: bár csak itt volna a keresztanyám, hogy adna nekem tanácsot, mitévő legyek. Alig végezte el e gondolatját, s ime szeme előtt látja a keresztanyját. No, fiam János, hogyan vagy? – Igen jól vagyok, de most nem tudom, mittévő legyek. – Nem egyebet, hanem a gyémánthajú leányt, ki az én néném leánya, ki reád születésed napjától várakozik, meg fogod kéretni, és azon a nyert országaidon fogsz uralkodni. Megyünk tehát, fiam János, a gyémántvárhoz.

            És mihelyt Jánost meglátta a gyémántországi királyné az ő húgával jönni, mindjárt eleibe ment, és őt mint jövendőbeli vejét örömmel fogadta; a leány meg nem tartóztathatta magát, hogy Jánost meg ne ölelje, sok sűrű könyhullatásokat ejtve, ezen kedves Jánosáért vérzett szíve nem szólhatott.

            Ezek után János a gyémánthajú leányt elvette feleségének, és megesküdtek; az esküvés után elmentek mindnyájan a János édesanyjához, ki őt nagy örömmel fogadta. Igy tehát odahaza levén mint egy külsőországi király, a városban levő főuraknak vendégséget adatott, melyre maga a király, ki a városban lakott, megjelent. Ott sok mindenféle beszélgetés jött elől, de János legkissebbet sem szólt végbevitt dolgairól. Csodálták a felesége ékességét, csodálták az ő réz, ezüst, arany és gyémánt szőrű paripáit. Miután a vendégségnek vége szakadt, akkor János az ő rezidenciáját a királynak ajándékozta, és elment édesanyjával a felesége országába; ott országolván sok ideig, számos szép magzatokkal dicsekedett.