Hol
volt, hol nem volt, ott, ahol a világnak már nem messze a vége, volt egy
ország, aztán ennek az országnak egy királya, a királynak meg volt egy fia.
Csak felesége nem volt, mert amikor a fia született, a királyné meghalt. A
királyfit dajkák nevelgették, mikor meg nagyobbacska lett, a vitézek közt
csetlett-botlott, ezek aztán mindenféle nem neki való dologra tanítgatták.
Elég
az hozzá, hogy már a király is belátta, ez nem lesz így jó. Rászánta magát,
hogy újból megházasodik, anya nevelje a gyereket inkább.
A
számítás jó volt, de szerencséje nem volt hozzá. A második asszony keményszívű
mostoha lett, addig-addig, hogy a királyfit kitudta a palotából is.
A
külső udvarban, az istálló meg a lovak körül forgolódott, s nagyon megkedvelt
egy aranyszőrű csődört. Gondozni is maga gondozta, etette, itatta, aljazta,
vakarta, kefélte, s az is nagyon szerette a gazdáját. Ha felült a nyergébe,
szállt vele, mint a madár, de más emberfiát nem tűrt meg a hátán.
Hanem
egyszer furcsa dolog történt.
A
királyfi épp egyedül volt vele az ólban, és az aranyszőrű csődör megszólalt. A
királyfinak szeme-szája elállt az ámulattól. Sose hallott olyat, hogy ló emberi
nyelven szóljon.
-
Ne félj, ne gondolj semmi rosszra, táltos ló vagyok, ki beszélni tud, ha bajban
van a gazdám!
-
Én, bajban?
-
Úgy bizony - mondja az aranyszőrű csődör. - A mostohád az életedre tör. Ő
magának akarja az országot az apád után. Nyergelj fel, fogd a legélesebb
kardot, tegyél tarisznyát, töltsd meg a kulacsot, aztán induljunk! Addig
megyünk, míg hozzád való feleséget nem találunk, aki szeret majd, és gondol
veled.
Megfogadta
a szavát a királyfi, felnyergelt a legaranyosabb szerszámmal, gondolta,
lánykérőbe mennek, sárga nyereggel, daróctakaróval nem indulhatnak. Ő maga
selyemingbe, gatyába öltözött, bársonymentébe, szűk bársonynadrágba,
szattyántarisznyát, díszes kulacsot kötött fel a nyeregkápára.
Csillogtak-villogtak a napsugárban, mikor a királyi vár kiskapuján kinyargaltak.
Azért ott, hogy a mostoha nehogy meglássa őket.
Csakhogy
az mindent észrevett. Kiadta a parancsot az ajtónálló vitézének, aki tette neki
a szépet titokban, hogy nyargaljon a királyfi után, aztán ahol beéri, tegye el
láb alól.
Igen
ám, de az aranyszőrű csődör hol járt már akkor! Hetedhét országon, az
Üveghegyen is túl!
Éppen
egy nagy birodalom határához érkeztek. Eddig szépen sütött rájuk a nap, de itt
koromsötét volt.
-
Hej, kedves lovam, lámpást nem hoztunk, így meddig jutunk itt a vak éjszakában?
-
Mindjárt látunk mi, kedves gazdám, várj csak. Kijjebb nyitom a szemem egy
kicsit!
Lett
is olyan világosság körülöttük, mintha lámpást gyújtottak volna. No meg,
gondolták, majd csak meg is virrad, de teltek-múltak a napok a sötétben.
Végre
aztán, hogy egy városba értek, s a kulacsot meg kellett tölteni, megkérdezte a
csaplárost, miféle átok ez a sötétség.
-
Jó vitéz - mondta az -, te messziről jöhetsz, hogy hírét sem hallottad a
bajunknak. Tán a Veres vitézt sem ismered, aki hatalmas és kegyetlen ember,
gonoszsággal teli. Az a baj, hogy ez a Veres vitéz szemet vetett a királyunk
egyetlen lányára, s hiába kéri, nem adják hozzá.
-
Aztán nem akadt egy bátor sem, aki ezt a Veres vitézt kettészelje?
-
Akadt bátor, és nem is egy, de nem tudnak hozzáférkőzni.
-
Hogyhogy nem tudnak? - néz rá a királyfi.
-
Úgy, hogy ő maga a rézmezőn, ezüstmezőn túl, az aranymező legszélén lakik, s
mire addig eljutna valaki, a három csődör agyonrúgja.
De
a királyfi csak csóválta a fejét.
-
Merre esik innen a három mezeje? - tudakolta.
Jól
szemügyre vette a csapláros, s azt mondta neki:
-
Tán csak nem akarsz te is rátörni?
-
De bizony!
-
Nehogy megtedd, messziről jött vitéz, gyenge ifjú vagy, nagy kár lenne érted!
-
Elpusztulni bizony én sem akarok, kedves bátyám, de a Veres vitézt kettébe hasítani
annál inkább.
Addig-addig,
hogy a csapláros megmutatta az utat a Veres vitéz mezői felé.
A
királyfi felpattant aranyszőrű táltosa nyergébe, s ott voltak egy szempillantás
alatt. Alig álltak meg a rézmező szélén, a rézcsődör felkapta a fejét, nagyot
nyerített, és a levegőbe szagolt. Ágaskodott, hogy egy ugrással ott teremjen a
táltos mellett, és lovasával együtt agyonrúgja.
Igen
ám, de nem sejtette, kikkel keveredett harcba, és nagyon elvétette a dolgot. A
táltos mellé ugrott, s a királyfi lecsapta a rézcsődör fejét. Mindenki tudta
már abban a percben, maga a Veres vitéz is, mi történt, mert a csillagok szépen
kiragyogtak.
Ők
meg átnyargaltak a rézmezőn, megállottak az ezüstmező szélén, ahol az
ezüstcsődör legelészett. Azonnal tudta, hogy ezek ölték meg a társát.
“Se
irgalom, se kegyelem - gondolta magában -, négy patkós patámmal az ezüstföldbe
taposom őket!”
Csakhogy
ő is elvétette a dolgot, s előbukkant a hold is.
Hogy
a holdat meglátta a Veres vitéz, kevésen múlt, hogy a guta meg nem csapta. A
királyfi meg átnyargalt az ezüstmezőn, s ott állt az aranymező szélén.
Nem
sokat vártak, mert az aranycsődör nekirontott, messziről nyerítette:
-
Gyertek csak, hogy az aranyföldbe tapossalak benneteket!
De
a táltos visszanyerített:
-
Várj csak! Megéred még, hogy a te véred issza fel az aranyföld!
És
alighogy elbántak vele, kisütött a nap.
Mi
tagadás, a híres Veres vitéznek most inába szállt a bátorsága, és magára csukta
hirtelen a várat. De a táltos beugratott az udvarba, s kénytelen volt kijönni
egy nagy, hosszú karddal. Ott szelte ketté a nadrágja fenekéig a királyfi a
saját udvarán.
-
Na, ez már többet nem lesz ártalmára senkinek, kedves gazdám - húzódott el a
Veres vitéz mellől a táltos -, de lássuk már a szép királykisasszonyt, akit
megszabadítottál!
Nem
érkeztek váratlanul, dehogy, tárt kapukkal fogadták, lakomával az idegen
királyfit. A nép, a király máris megszerette. A királylány meg olyan szerelmes
lett, bele is pusztul tán, ha nem veszi maga elé a nyeregbe, ha a lakodalomról
még csak szó sem esik! De hát megszerette ő is, és örömmel vitte haza magával.
Úgy
félúton lehettek, amikor azt látják, hogy egy lovas poroszkál velük szembe,
igen ágrólszakadt kinézetű, mint aki már ki tudja, mióta kóborol.
-
Nem látták errefelé a királyfit?
Erről
jöttek rá, hogy senki más, mint a mostoha kedvenc katonája, csak már nagyon
elgyötörte az út őt is meg a lovat is, madárijesztőnek se kellenének. Azt sem
tudta, kivel beszél, az esze sem volt nagyon a helyén, mondták neki, csak
egyenesen menjen, mindig az egyenes út visz legtovább!
A
mostoha meg, hogy meglátta a táltost bejönni a várba, menekült kifelé a
kiskapun. Máig menekül, hogyha közben be nem érte a katonáját, s kunyhót nem
építettek maguknak valahol.
A
király pedig örült a fiának, átadta neki a királyságát, s boldogan élnek talán
még ma is.
