Volt
egy királynak három fia. Házasulandó volt mind a három, elindultak hát együtt
feleséget keresni.
Ahogy
mentek, mendegéltek, egy erdőben rájuk esteledett. Azon gondolkodtak, hol
tudnának megaludni éjszaka, mikor egy kunyhóra leltek. Nagyon öreg asszony
lakott benne. Kelletlenül fogadta őket, de ahogy kezdtek szépen beszélni hozzá,
még vacsorát is készített nekik: hamuban sült pogácsát. Aztán helyet készített
nekik éjszakára, hogy majd reggel megmutatja, merre menjenek tovább. A
segítsége nélkül úgysem jutnak ki ebből az erdőből.
Ugyan
milyen erdő lehet ez?! Kezdtek rosszat sejteni a királyfiak, nem is tudtak
aludni egész éjjel, de reggel csak megették a pogácsát megint, s megköszönték
az útbaigazítást.
Mindhárman
kaptak egy-egy aranyalmát is. Lelkükre kötötte az öregasszony, hogy sehol
máshol meg ne vágják, csak víz mellett, de hogy miért, nem mondta meg.
Átaljutottak
rendesen az erdőn, mentek tovább, s mind azon gondolkodtak, mi lehet az
almában. Szólt is a legidősebb:
-
Nem hiszek én az efféle beszédnek, babonaság! Megvágom az almát!
De
a középső kérlelte nagyon:
-
Ne tedd, nehogy elveszítsük az utat! Előbb-utóbb lelünk vizet, s felvághatod.
Mentek,
így beszélgettek hármasban, s megint egy erdőig jutottak. Akkora volt, hogy
kikerülni nem lehetett. Jól benn jártak, mikor megették a maradék pogácsát, s
úgy megszomjaztak rá, hogy hárman háromfelé kezdtek vizet keresni.
A
legkisebbnek volt legtöbb esze.
-
Nem lehet, hogy hárman háromfelé induljunk, s elveszítsük egymást!
Együtt
kell maradnunk!
De
mielőtt bármit tehetett volna, a legidősebb kettévágta az almáját.
Abban
a percben egy gyönyörű szép királykisasszony ugrott ki belőle, és így kiáltott:
-
Adj vizet, mert szomjan halok!
Bánta
már a királyfi, hogy ilyet tett. Nem tudott segíteni rajta, meghalt a szép
királykisasszony. Eltemették, s szomorúan mentek tovább.
Fáradtak
voltak, álmosak, a legöregebb vissza akart fordulni, de a középső sem bírta
tovább, kettévágta az almát. Ugyanúgy járt, ahogy a másik, így hát ők
elköszöntek az öccsüktől, visszafordultak, az meg ment tovább. Sajnálta a
testvéreit, s eközben alig vette észre a patakot. Leült melléje, felvágta az
almát, de aki kiugrott belőle, az volt ám a szépséges királylány!
-
Adj vizet, mert szomjan halok! - kérte a királyfit.
Meg
is itatta első szóra, s nézte, nem győzött betelni a látásával.
-
Hát most mitévők legyünk, gyönyörűm, hogy vigyelek magammal?
Amennyit
nékünk menni kell hazáig, azt te ki nem bírod! Csak van itt valahol valami város,
hintót veszek, s azon viszlek haza. Addig itt ez a nagy lombos fa, felültetlek
rá. Le ne jöjj, akárki hív, míg érted nem jövök!
Hamarosan
talált is egy várost, a legszebb hintót vásárolta meg, s robogott vele a
patakhoz.
De
baj esett, mert amíg odajárt, egy cigányasszonyt vitt arra az útja. Lehajolt
inni, s a patakban meglátta a királykisasszonyt. Előbb azt hitte, magát látja,
s elkezdett csodálkozni, hogy milyen gyönyörű. De hamar rájött, hogy valaki
mást lát. No, gondolta, akkor lecsalja onnét, s ő ül fel a helyébe. Sikerült
is, amit akart, lecsalta, kikérdezte, és a patakba lökte.
Csakhogy
a királylány nem fulladt a vízbe, aranyhal lett belőle. A gonosz meg fenn ült a
fán, várta a hintót a királyfival.
Kis
idő múlva meg is érkezett, méghozzá olyan szép ruhát hozott, amilyen egy
aranyalmából lett királykisasszonyhoz illik. Csupa selyem, csipke volt, csupa
gyöngy! S felkiáltott a fára:
-
Már itt vagyok! Nem jöttem-e soká?
-
Jaj, dehogynem! Dehogynem! Azt gondoltam, meg is halok, úgy összeégetett a nap!
Megcsúnyultam miattad!
A
sok beszéd után leszállt a cigányasszony a fáról, felvette a gyöngyös ruhát, és
robogtak hazafelé.
A
királyfi két testvére közben már megnősült, s hogy meglátták a cigányasszonyt
fenn a hintón, megnyugodtak. Ez sem szebb az övéknél. Nem irigykedtek az
öccsükre, hogy tovább bírta türelemmel őnáluk.
Járt
a királyi udvarban egy nagyon vén favágó, aki nagy messziről hordta a fát.
Egyszer favágás közben szomjasan a patakra hajolt, meglátta az aranyhalat
úszkálni. Megfogta, hazavitte, s örvendezve mutatta a feleségének.
-
Nem találod ki, mit hoztam! Egy szép kis aranyhalat!
-
Hiszen ez csakugyan szép - mondja a felesége. - Vétek nekünk megenni, adjuk a
legkisebb királyfinak, a felesége biztos örül majd!
De
mikor a cigányasszony meglátta a halat, rögtön gyanút fogott. Követelte, hogy
tisztítsák meg, s ügyeljenek, nehogy egy pénze is elkallódjon! A nagy vigyázás
mellett egy aranypénz mégis a királyfi ajtaja elé hullott, s másnap reggelre
gyönyörű nagy fa nőtt ki belőle.
A
cigányasszony rögtön tudta, hogy az a fa halpénzből termett, kérte az urát,
hogy vágassa ki. Addig-addig, nem volt mit tenni, szólni kellett a favágónak.
Ahogy
nagy fejcsóválva vágta kifelé, a nagy fa közepéből kiesett egy szép kis fafedő!
Na, gondolja, jó lesz az asszonynak a zsíroscsupor tetejére, úgyis akart rá egy
fedőt.
-
Nézd csak - azt mondja -, mit hoztam megint!
Rátették
a zsíroscsupor tetejére.
-
Nem jönnél ki velem az erdőre? - mondja másnap az öregember a feleségének. -
Nagyon sok fát vágtam tegnap, segítenél összehordani.
Kiballagtak
együtt az erdőre, s úgy elszaladt az idő, máris este lett, menni kellett haza.
Ám amíg ők oda voltak, a kis fedő legurult a csupor tetejéről, visszaváltozott
királykisasszonnyá, s hozzákezdett vacsorát készíteni. Mikor kész volt vele, megterítette
az asztalt, s visszagurult a kemencére, a csupor tetejére.
Az
öregek meg ámultak-bámultak, azt gondolták, tán az aranyhalért a királyfi
felesége főzte a vacsorát. De hogy másnap, harmadnap is ugyanígy jártak,
felmentek a palotába, s megköszönték a királyné szívességét. De nagyon
elrestellték magukat, mert a cigányasszony rájuk pirított - még hogy ő főz
vacsorát nekik!
Márpedig
ők másra nem tudtak gondolni.
Másnap
meg, ahogy mennek az erdőbe, azt mondja az öregasszony:
-
Te apjuk, visszamegyek, hátha tetten érem, aki nekünk a vacsorát főzi!
Amikor
aztán benyitja az ajtót, látja, hogy egy igen szép lány nyújtja a tésztát. Az
öregasszony azt sem tudta, hová legyen a megrökönyödéstől.
-
Kedves anyám, ugye, nem sejtette, ki főzi a vacsorát? Én voltam.
-
Bárki légy, gyermekem, bármit is mondasz, azt sem tudom, hogy kerültél ide!
Aztán
hogy estig hallgatta a lányt, s az öreg is hazajött közben, megtanácskozták,
mint lehetne beszélni a királyfival, hogy a cigányasszony ne fogjon gyanút.
Gondolták, legjobb lesz, ha csak azt mondják el a királyfinak, ami vélük
történt: egy kis fafedőből lányuk lett, de olyan szép, hogy csodájára járnak a
szomszédok.
Na,
gondolta a királyfi, ezt már ő is megnézi.
Hát
amint belép, ott találja a szépséges szép királykisasszonyt, aki az almából
kiugrott!
Hintóba
ültette, és máris összehívta a tanácsosait, hogy döntsenek a cigányasszony
dolgában, mert ő nem képes ránézni sem. Azok aztán csináltattak egy hordót,
körös-körül szegekkel teliverték, abba ültették a cigányasszonyt. S miután
befenekelték a hordót, belegörgették a patakba.
A
palotában meg nagy lakodalmat csaptak, traktálták a népet, hetedhét országra
szólt a muzsika. Tán még most is szól, csak mi már nem halljuk.
