Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskakas a világ végén.
Olyan
szegény volt az istenadta, majd éhen veszett.
Gondolkodott
nagyon, mitévő legyen, csakhogy nem jutott semmire a nagy gondolkodással.
Kiment a szemétdombra, és kukorékolni kezdett.
Meghallotta
ezt a királyné a palota ablakából, s lement a palota elé, hogy megnézze, ki
lehet. Látja, hogy egy szép kiskakas. Megörült neki, csalogatta, de a kiskakas
nem nagyon igyekezett befelé. A végén aztán csak bement, s a királyné aranyból
építtetett neki ólat, ezüstülőkével.
Ült
is rajta egy napig.
Hanem
másnap már kereste a szemétdombot, s hogy nem találta, nagyon szomorú lett.
Olyan szomorú, hogy kukorékolni sem akart.
Megsajnálta
nagyon a királyné, kiengedte az útra kapirgálni.
A
kiskakas örömében olyat kukorékolt, hogy a palota tulipánjai egyszerre
kinyíltak, aztán uccu, vesd el magad, szaladt minél messzebb a palotától egy
másik világvégi szemétdombig.
A
királyné sírt-rítt, de hogy kirítta magát, elküldte a szolgálót, keresse meg,
hová lett. Ment a szolgáló, rá is akadt a kiskakasra a szemétdombon, éppen
nagyokat kukorékolt, örült, hogy lehet kapirgálni. Csakhogy a szolgáló addig
csalogatta kukoricával, míg megfogta, s vitte vissza a palotába.
A
királyné máris gyémántlajtorját csináltatott az ezüst helyébe, hogy még jobban
kedvét keresse, de a kiskakas átrepült a kerítésen, szaladt újabb szemétdomb
tetejére kapirgálni, kukorékolni.
Addig
kukorékolt, míg jött egy zivatar, s a villám agyoncsapta.
Ha
a kiskakast a villám agyon nem csapta volna, az én mesém is tovább tartott
volna.
