Egyszer volt, hol nem
volt, hetedhét országon innen, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurta farkú
malacka túr, volt egy szegény halászember. Ennek a szegény embernek nagyon sok
gyermeke volt. Bizony, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt
a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a
hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás: halász,
vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász - kevés isten áldása volt a
munkáján.
Hanem amilyen
ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja.
Ennek meg egy gyermeke sem volt.
Mikor aztán a szegény
halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához
küldött: adjon isten nevében bár egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz
ugyan küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserébe
nekiadja valamelyik fiát.
- Azt már nem teszem -
mondta a szegény halász -, ahány gyermekem van, mind egyformán kedves énnekem,
egytől sem tudnék megválni.
Egyszer, amikor már vagy
egy hétig alig volt betevő falatjuk, elment a halász, s azt mondta a feleségének,
hogy addig vissza sem jön, amíg egy jó tarisznya halat nem fog. Leült jókor
reggel a víz partjára; hol betette, hol kivette a hálóját, de csak akkora hal
sem akadt belé, mint a kisujjam. Már be is esteledett, s kerülte a szerencse,
mintha csak félt volna tőle.
“Látom - mondta magában
a halász -, hogy mégis hal nélkül kell hazamennem. Istenem, istenem, mit
vacsorálnak ártatlan gyermekeim!”
Megemelintette nagy
búsan a hálót, s hát, olyan nehéz, mintha csak egy nagy kő akadt volna belé.
Hiszen nem is volt egyéb. Kő volt az, egy kerek kő. Visszafordította nagy
haraggal a követ, belenyomta ismét a hálót, s hát, amikor kiemelintené, megint
csak az a kerek kő van benne. Most már kivette a követ a hálóból, s jó messzire
bedobta a vízbe, hogy többet a hálóba ne kerülhessen.
De hiába dobta messzire,
az Isten úgy akarta, hogy ez a kő harmadszor is a hálóba kerüljön.
Hej, mérgelődött a
szegény halász, de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem ledobta a víz
partjára, s aztán nagy búsan elindult hazafelé. Hanem alig lépett egyet-kettőt,
meggondolta magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, hadd
karikázzanak vele a gyerekek.
Fölvette a követ,
betette a tarisznyájába, s hazaballagott. Elébe szaladtak a gyerekek, közrefogták,
s kérdezték:
- Mit hozott, édesapám?
- Egy kerek követ,
fiaim, semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s felejtsétek a vacsorát.
A szegény halász már
lefeküdt, le a felesége is, de a gyerekek nem tudtak lefeküdni, úgy belemelegedtek
a karikázásba. Gurították a kerek követ föl és le a szobában, s nagyokat
sikoltottak örömükben, mert a kő mind fényesebb, fényesebb lett. De ezt a
halász nem látta, mert a falnak volt fordulva, s úgy sóhajtozott. Egyszer
mégiscsak megfordult, s rászólt a gyerekekre: feküdjenek le, már elég volt a
játékból. Hanem amint kifordult a szoba földje felé, hirtelen be is hunyta a
szemét, mert olyan erősen fénylett, ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a
nagy ragyogástól. Aztán megint felnyitotta a
szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a feleségét is:
- Nézd, asszony, valami
csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.
- Jaj, lelkem uram -
csapta össze a kezét az asszony -, ez igazán gyémánt!
Mindjárt megegyeztek,
hogy másnap az asszony elviszi a királyhoz magához a követ, hátha megvenné jó
pénzen. Felkelt pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatta a kerek követ, s
ment a király színe elé. Köszön a szegény asszony illendőképpen:
- Adjon isten jó napot,
felséges királyom.
- Adjon isten, szegény
asszony, mi szél vetett hozzám?
Előveszi az asszony a kerek
követ, s mutatja a királynak.
- Hát ezt te hol
találtad, szegény asszony? - kérdi a király nagy álmélkodással.
Mondja az asszony, hogy
az ura találta a vízben.
- No, te szegény
asszony, add nekem ezt a követ, adok érte ezer pengő forintot. Mert úgy tudd
meg, hogy igaz gyémántkő ez.
A szegény asszony nem
szólt semmit, csak köhintett. Azt hitte a király, hogy nem elég neki az ezer
pengő forint. Szavát sem várta, mondta a király:
- Ha nem elég ezer
pengő, adok kétezeret.
A szegény asszony megint
csak köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy szót sem tudott szólni. Dehogy
kevesellte az ezer pengőt! Hanem a király megint azt hitte, hogy keveselli, azt
mondta hát a szegény asszonynak:
- Hallod-e, te szegény
asszony, nem sokallok én ezért a kőért három zsák aranyat sem. Adod-e ennyiért?
Akkor már az asszony sem
köhintett, hanem biccentett a fejével.
A király egyszeribe
töltetett három zsák aranyat, még szekeret, lovat is adott az asszonynak, hogy
hazavigye az aranyat.
Hazamegy az asszony nagy
örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is! Most már gazdagok voltak, nem éheztek
többet.
- Hanem hallod-e,
feleség - mondja a halász -, meg kéne mérnünk az aranyat: hány véka lehet?
- Igaza van kendnek, meg
kellene mérnünk.
Az ám, de véka nem volt
a háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a gazdag bácsihoz vékáért.
- Hát nektek ugyan mire
kell a véka? - kérdi a gazdag ember csúfondárosan.
- Az édesapám pénzt akar
mérni - mondta a fiú.
Hej, de nagyot kacagott
a gazdag ember!
- Nesze, fiam, itt a
véka, majd utánad megyek én is, hadd látom azt a pénzmérést.
Megy a gazdag ember az
öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt
még ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:
- Hol kaptad ezt a
rengeteg aranyat, édes öcsém?
Bezzeg most édes öcsémnek
szólította. “Megállj - gondolta magában a halász -, most megtréfállak.”
- Hm - mondja a halász
-, ezt nekem a király adta három macskáért.
- Hát az hogy lehet,
édes öcsém?
- Az bizony úgy, édes
bátyám, hogy a király palotájában temérdek sok egér van, de annyi, hogy a
király s felséges családja nem tud tőlük sem ebédelni, sem vacsorálni.
Meghallottam ezt én jártomban-keltemben, s három macskát elvittem a királynak
ajándékba.
Hej, ha látta volna
kegyelmed, de megörült a király! Mindjárt szólította a hopmestert, s
megparancsolta, hogy ennek a derék embernek három zsák aranyat adjon a három
macskáért.
Ahogy ezt hallotta a
gazdag ember, nem volt maradása, ment haza, s mondja a feleségének, hogy mit
hallott.
- No bizony - mondta az
asszony -, ha az az ágrólszakadt három macskát vitt a királynak, viszünk mi
három zsákkal.
- Én is amondó vagyok,
feleség.
Azzal uccu neki,
végigjárták a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami macskát találtak, mind
megvették jó drága pénzen. Amikor három zsákra valót összeszedtek, befogatott a
gazdag ember négy lovat, a három zsák macskát feltette a szekérre, s nagy
ostorpattogtatással elindult a király városába.
Megérkezik a városba,
ottan is a király palotája elé, megállítja a lovakat, a kocsist otthagyja, maga
pedig felmegy a királyhoz. Bevezetik a király színe elé, s köszön
illendőséggel:
- Adjon isten jó napot,
felséges királyom.
- Adjon isten, gazdag
ember, hát téged mi szél vetett ide?
Mondja a gazdag ember:
- Egy kevés ajándékot
hoztam, felséges királyom. Hallottam, hogy az öcsémnek, a halásznak a felesége
is hozott, s jó szívvel fogadta felséged.
- Jól van, te gazdag
ember, de hol van, amit hoztál?
- Mindjárt felhozom,
felséges királyom. Ott áll a szekerem a kapu előtt.
Lemegy a gazdag ember,
hátára veszi a három zsák macskát, s viszi fel a palotába. Eközben a király is
összegyűjtötte egész háza népét, hadd lássanak csudát.
No, jött is a gazdag
ember, s ahogy belépett az ajtón, abban a szempillantásban kioldotta mind a
három zsákot.
Hej, uram istenem, mi
lesz most! Az a tenger sok macska ellepte a palotát, ahány, annyifelé szaladt,
nekiugrottak a földig érő tükröknek, ablakoknak, fel az almáriumokra, onnan
leverték a drága aranyos poharakat, tányérokat, összetörtek azok mindent.
Kiabált a király, sikoltozott a királyné, de még jobban a királykisasszonykák,
s egy szempillantásra becsődültek a katonák, hogy lássák, mi történt.
- Fogjátok meg! -
kiáltott a király.
A katonák azt hitték,
hogy a macskákat kell megfogni, pedig a király a gazdag embert értette. Hanem a
gazdag ember sem tátotta el a száját, kapott a jó alkalmon, futott le a
palotából, s szaladt világgá.
Holnap, ha hozzátok
szalad, legyen a ti vendégetek!
