A FARKAS ÉS A KANCA

A seb, amelyet a farkas kapott, nem volt különösebben veszélyes. Belefúrta fejét egy homokkupacba, ezzel megállította a vérzést, és nemsokára már nagyobb éhséget érzett a gyomrában, mint amekkora a fájdalom volt a fejében. Akkor észrevette, hogy az egyik hegyoldalban magányosan legelészik a kanca a csikajával. Egyenesen odafutott, és még mielőtt a kanca észrevehette volna, hogy közeledik, már ott is termett. - No, most elcsíptelek, hogy a tilosban legelészel! Én vagyok a mezőőr. Ezért elviszem magammal a csikódat zálogba! Hiába könyörgött neki a kanca, a rimánkodás mit sem használt. - Ó - sóhajtotta akkor a kanca -, az én szegény, gyámoltalan kicsikém belehalna a fogságban az utánam való sóvárgásba! - Hát mennyi idős a csikód? - kérdezte dacosan a farkas. - Hát biz azt én nem tudom neked ilyen pontosan megmondani - felelte a kanca. - De a születése napját a nevével együtt ráírták a keresztelésekor a lábamra. Te biztosan el tudod olvasni? Hát persze, hogyan is kérdezhetek ilyen ostobaságot, hiszen te mezőőr vagy, és mint hivatalbéli embernek, feltétlenül tudnod kell írni és olvasni! A farkas persze nem akarta erre azt válaszolni, hogy: „Dehogy tudok!” Ezt a becsvágya sem engedte volna. - Mutasd csak a lábadat! - kiáltott rá nyersen a kancára. Erre az felemelte a jobb lábát, és akkorát rúgott a farkas koponyájába, hogy egyszeriben se nem látott, se nem hallott, hanem teljes hosszában elnyúlt a földön. Míg a farkas ott hevert élettelenül, a kancának elég ideje volt, hogy elmeneküljön a kiscsikóval.