A csodaszörny

Volt egyszer egy igen igen gazdag kalmár, kinek a pinczéjében káddal állt az arany, meg az ezüst élire verve; de minden aranyánál és ezüstjénél többet ért két szép hajadon leánya.

Egyike szebb volt mint a másik, de a rózsabimbó is egy tőről hajt és a facsemete is egy tőről fakad, mégis az egyik bimbó teljesebb mint a másik, és az egyik csemete dúsabb fakadású mint a másik: igy az egyik leány mégis szebb volt mint a másik, az pedig a kisebbik volt.

A két leány hire hétvilágra szólt. Hét világból gyültek össze a kérők, kik szerették volna az aranyos fészekből kiszállítani az aranyos madárkákat, bár a többi közt voltak itt olyanok is, kik a madár helyett csak az aranyos fészket szerették volna elszedni.

Ezek a gyöngyadta szép leányok olyan szűz-kincscsel birtak: hogyha nevettek: rózsa nyílt az arczukon; hogyha könnyeztek: igaz gyöngy hullt a szemeikből és hogyha jártak-keltek: arany potyogott a sarkaikból; de ha bünt követtek volna el: e szűzesség virágai elhervadtak volna; a rózsa, elszáradt volna, az igaz gyöngyforrás kiapadt volna és az aranyhullás megszűnt volna.

Egyszer, mi történik a dologból, mi nem, a kalmárnak hosszú útra kelletvén mennie, ezért megkérdezte a leányait, hogy kinek-kinek mit hozzon.

- Nekem, mondja a nagyobbik, olyan selyemruhát, mely magától megálljon a szoba pádimentomán, mégis karika gyűrű legyen az átmérője s dióhéj a szekrénye.

- Jól van leányom, felelt a kalmár, hozok. Hát neked Violám, mit hozzak? mert közbe légyen mondva, igy hivták a kisebbiket.

- Nekem apám, mondja a kisebbik, egy szép rózsát hozzon.

- Oh te kis bohó! ha a világon csak egy rózsa nyilnék, se több, se kevesebb, még azért is elmennék, még azt is elhoznám! - No leányaim, ti már kivántatok tőlem valamit, most rajtam a sor, most én következem. Itt van porczellán cserépben két bokor rozmaring. Ezek a rozmaringok oly természettel bírnak, hogy minden istenadta nap kétszer, hajnalban és alkonyatkor, rózsavízzel kell meglocsolni; mert ha csak egyszer is elmulasztjátok, azonnal leszárad egy ága, - s valahányszor meg nem öntözitek, mindannyiszor egy-egy ága fonnyad el, ugyhogy utoljára csak a koró marad. Én e virágokat a ti örzéstekre bizom, azért mindjárt által is adom. E virágokról aztán én megtudhatom: ki volt a szorgalmatos, ki a lusta, kinek hervadt el a rozmaringja, kinek nem.

A két leány örömtől lelkendezve vette át a virágot, s égre-földre igérték, hogy minden istenadta nap, reggel és alkonyatkor megöntözgetik s úgy őrzik, mint a kétszeme világukat, vagy még ennél is jobban.

Megyen, mendegél aztán a kalmár hetedhét ország ellen, olyan selyemruhát csak kapott ő, melynek karika gyürű volt az átmérője, dióhéj a szekrénye, mégis megállt a szoba pádimentomán, de rózsát, bár tűvé tett érte minden zeget-zúgot, seholsem kapott. Itt lelkem teremtette, most mit csináljon, hova tudjon a lelke lenni, hol vegyen rózsát legkedvesebb, legszebb leánya számára? e nélkül csak nem mehetett haza! Azért feltette magában, hogy addig haza nem megyen, míg rózsát nem talál, ha mindjárt a világból kellene is kimennie, ha mindjárt addig megyen is még a két szemével lát, még a lába térdig el nem kopik; mert ő legkedvesebb s legszebb leányának azt mondta: ha a világon csak egy rózsa nyilnék, se több, se kevesebb, még azért is elmennék, még azt is elhoznám.

Azért nyakába akasztotta a nagyvilágot s ment mendegélt hetedhét ország ellen, de rózsát, sehol, de sehol sem talált; fáját ugyan lelt eleget, de virág nem volt rajta s egy némelyiken még a fris leszakasztásnak is ott volt a jele, de a rózsa hiányzott. Ezért a kalmár nagy búbánatnak adta magát, mely, mint valami fekete lepedő, egészen beteritette, egészen beboritotta.

Csak búsul, csak búsul, egyszer egy szigethez ér. Beuszik a szigetre, gondolván magában, hogy itt már csak lesz rózsa! mert az egész sziget csaknem virággal volt beültetve, mintha itt lett volna a virágerdő.

Csak megyen, csak megyen, egyszer egy aranysövényü nagy kert kapujához ért, hol két sárkánykigyó állt őrt. No, gondolta magában, ezek most engemet mindjárt megesznek, de ha megesznek is, mégis bemegyek: ezért nekik ment bátran. Mikor egészen melléje ért a két irdatlan nagy sárkánynak, csak akkor vette észre, hogy bíz azok nem ették meg, de, nemcsak hogy meg nem eszik, hanem még felebottját se hajtották; ő tőlök bíz akár egy regement katona is bemehetett volna kertbe, mert kővé voltak válva.

Bemegyen a kertbe a mi kalmárunk, s meglát ott egy emberformát. Köszön neki, de nem fogadja. Köszön neki másodszor is, de bíz az csak nem mondta rá a „fogadj Istent.” Mi dolog ez, tünödik a kalmár, s oda megyen hozzá, hát ekkor látja, hogy sóbálványnak, kővé vált alaknak köszönt. Ez sehogy sem férhetett a fejébe, gondolván, hogy itt tán a tündérek, tán az ördögök voltak a képfaragók, de ez nem emberi munka! Itt egy tündérfi, ott egy tündérkisasszony némán, mozdulatlanúl, mintegy sóbálvány.

De ő neki nem az volt a dolga, hogy ezeket az emberformákat szemmel-szájjal bámulja, hanem virágért, még pedig rózsáért jött. Azért a kert minden zegét-zúgát összejárta, tűvé tett mindent, de rózsát nem talált, bár ott nyiltak a különbnél különb, szebbnél szebb virágok. A mint igy csetlik-botlik, egyszer egy palotához ért, mely a kert kellő közepén állván, tizenkét fehér márvány garádicson kellett fölmenni.

Fölmegyen a tizenkét márvány garádicson, az ajtóhoz ért, mely akkora volt, hogy néhol kapunak is megjárta volna.

Hogy az ajtóhoz ért, ez magától felnyilt előtte, s magától csukódott be utána. Végig menvén az üvegfolyosón, a konyhába ért. Itt a tűz magától égett a patkán, magától főttek az ételek, a nélkül, hogy valaki csak egy darabfát is tett volna rá, vagy csak egy csuporhoz is a tűzet oda szította volna; sőt mi több, itt lelkem teremtette! egyszer a seprő csak fölkerekedik az ajtószegből, magától szépen kiseperte a konyhát, s aztán ujra visszament a maga helyére. A kalmár egészen elálmélkodott az ily fura dolgokon; mert sehol egy lelket sem látott; de csak akkor ijedt meg, midőn a magától forgó nyárson sült pecsenyéből vágni akarván, valaki ugy a körmére huzott, hogyha izés lett volna is, mégis bekapta volna.

A konyhából egy szobába ment, ebből a másikba, igy sorba, mig hét szoba során nem ment keresztül, végre a nyolczadikba ért, hol két személyre az asztal már megis volt teritve.

Hogyim éhes volt a kalmár, nem igen várta a kinálást, hanem leült az egyik székre s várta, hogy mi lesz már ebből. De nem sokáig kellett várnia, mert magától felpattanván az ajtó, az asztalon termett az első fogás étel. A kalmár hozzá látott az evéshez. A szemközt levő tányérról is szinte elfogyott az étel; ott is evett valaki, a nélkül, hogy ő azt láthatta volna, hogy ki az. Elfogy az első fogás étek, el a másik, el a harmadik is, s igy sorba, mig csak mind a hat fogás az asztalra nem került. Hogy az utolsó fogás étel is elfogyott, láthatlan szolgalelkek aranymedenczében lágymeleg vizet hoztak, hogy mossa meg a kezét és a szakálát s törüközzék meg az aranytörlőbe. Ezt elvégezvén, láthatlan társa hasonlókép cselekedett a nélkül, hogy ő láthatta volna, hogy ki az, mert csak a lágymeleg viz locsanását hallotta.

Itt elkövetkezik az estve, el a lefekvés ideje is, ezért integettek neki, hogy menjen. Megyen a kalmár az integetés után, s mindenütt a merre csak ment, a szobák ajtajai magoktól nyiltak fel előtte, magoktól csukodtak be utána. Egyszer a kalmár egy fehér hálószobába ért, hol két személyre már készen várt a vetett ágy s bíz ő kelme az egyikbe le is feküdt. Itt a kalmárban fölébredt valami, a félsz-e, vagy micsoda? azt egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, a szemét soha le nem vette a másik ágyról, hogy valjon oda fekszik-e valaki? - Itt, lelkem teremtette! egyszer csak elkezd a dunna suhogni, mint mikor azt valaki magára húzza. Már a kalmáron a halál veritéke is csepegett; de azért a szemét soha le nem vette a másik ágyról; ugyannyira, hogy az káprázni is kezdett, de nem csak káprázott, hanem összefolyt előtte minden s még azt a patyolatfehér dunnát is zöldnek, kéknek látta. Itt, lelkem teremtette! egyszer csak megmozdul a szomszéd ágyban a dunna, mint mikor valaki fektében megfordul. A kalmárnak se’ kell több, kiugrik az ágyból, szalad a másik nyoszolyához, hogy most majd megfogja azt, a ki ott fekszik; de csak hülthelyet talált, mintha valaki ép most ugrott volna ki a nyoszolyából.

Ekkor, ép mellette, megszólal egy hang, mondván: aludjál békében, míg jó dolgod van!

Hirtelen odakap a kalmár, de ismét semmit sem fogott. Most egy rózsakéz egy folyóka-zsinort rántott meg, s a gyöngyvirág csengő hangjára, megzendült az ablak alatt a feketébe öltözött kis madarak bandája. Fekete volt ruhájok, szomorú a notájok, hogy azt a ki hallotta, biz majd meghasadt a szíve rajta; meghasadt volna, s kihajtott volna belőle a bubánat fája, fekete galylyal, fekete levéllel, gyász virággal.

Ettől a szomorú notától még a kalmár félsze is, fekete szemfödelet terítvén magára, lefeküdt a halottas ágyra, helyébe azonban a kalmár régi bátorsága ismét föl kezdett éledni; szépen visszafeküdt az ágyába s mikor a fekete kis madárkák elhagyták a szomorú notát, már akkor javába aludt, pedig ha nem aludt volna, hallhatta volna, hogy mint zokog keservesen láthatlan hálótársa.

A kalmár reggelre kelve kitekint az ablakon, valjon hogy van az idő odakin? de nem nézte ő az időt, hanem majd kibújt a bőréből örömében; de hogyis ne! midőn az ablak alatt termő aranysövénynyel keritett kis kertben egész sereg rózsát látott, még pedig a következő tündéri renddel: a legszélső rózsa-karikákban ékeskedtek a százlevelű piros rózsák, - telt arczuk majd megcsattant, piros vérök majd elcseppent, - de már a másik karikában kissé halványabbak valának, a harmadikban még halványabbak, igy mindig halványabbak, mig utoljára fehérbe mentek által. A fehér rózsák kellő közepén diszlett a rózsakirályné. Egy teljes fehér rózsa, melynek liliomfehér arczára gyengéden volt rálehelve a pirosság, ép úgy, mint az ő kisebbik leánya arczára.

Itt a kalmár mit, mit nem cselekedett, kiugrott az ablakon, neki egyenest a legszebb rózsának, nem kérdezvén azt, szabad-e, nem-e, leszakasztotta a rózsakirálynét. A rózsafa tövéből hangos jajszó, keserves sirás-rivás hallatszott.

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem! mintha a garaboncziás deák jelent volna meg az égen, sárkányon ülve, egyszerre oly rettentő égiháboru keletkezett; villámlott, menydörgött, s úgy potyogott az istennyila, mint mikor a körtvefát rázzák. Egy koromfekete felhő, mint a kilőtt nyíl, egyenesen a kalmár felé tartott s megállott a feje fölött. A fekete felhőből, mint valami hintóból, kiszállt egy csodaszörny, sziszegő, pattogó kigyóhajjal, - melyek farkaikkal mint valami ostorral pattogtak, - serte szakállal, ragyavert arczczal és szalonnabőrként összetöpörödött testtel. A kalmár azt gondolta magában: itt az itélet napja, annyira megijedt! s úgy érezte magát, mintha azt a fekete felhőt ő tartaná a vállán s azalatt rogyott volna le a földre. Hát még mikor meghallotta, hogy mit kiván tőle a csodaszörny, akkor ijedt ám meg; de nem csak megijedt, hanem annak a nagy erős embernek, ki egy oroszlánynyal is megküzdött volna, szép fekete szakála, mint valami hitvány seprő, a földet kotorta, a szive pedig úgy nyilallott, ugy hasogatta valami, mintha egy nagy kést, kétszer, háromszor is megforgattak volna benne.

Azért nyilallott pedig a szive olyan nagyon, mert a csodaszörny azt parancsolta neki: hogyha, harmad nap alatt, azért, mert a legszebb virágot, a rózsakirálynét le merte szakasztani, életétől megfosztani, mondom, hogyha harmad nap alatt, el nem viszi neki legkedvesebb, legszebb leányát, kinek a rózsát szánta: no, lesz neki ne mulass; mert még a fényes napot is feketének látja; még azt a perczet is megátkozza, a melyben született!

Haj! életért, éltet; királynéért, királynét; virágért, virágot; legszebb virága volt pedig a kalmárnak legkedvesebb, legszebb leánya, mely virágnak a töve a szivébe, még pedig ott is a kellőközepébe volt ültetve. És most ezt a virágot lekellett kebléről tépni s egy csodaszörny keblére tűzni!! Ezért nyilallott a kereskedő szive oly nagyon, mintha egy nagy kést kétszer, háromszor is megforgattak volna benne.

A szegény kalmár búsan bandukolt hazafelé, de még otthon még nagyobb szomorúság várakozott reá; mert a hogy szokták mondani: a háza füst nélkül égett; mert alighogy kihúzta a lábát a házból, alighogy betette maga után az ajtót, a nagyobbik leánya összegyüjtvén véle egy vivású czimboráit - urfiakat híni sem kellett, mert azok ugyis ott voltak - lakodalmat tartottak esküvő nélkül, férjhez mentek egy nap háromszor is; úgyhogy, mikor édes apja a nagyobbik leány számára meghozta a czifra ruhát, mely magától is megállott a szoba pádimentomán, mégis dióhéj volt a szekrénye, karikagyűrű az átmérője: - inkább illett volna rá a gyász, a fekete szemfödél, s inkább is ment volna a koporsóba, mint édes atyja színe elébe!!

De nemis öntözte meg a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot sohasem, melynek azért minden istenadta nap egy-egy ága száradt el; úgyannyira, hogy mikor hazaérkezett az édes atyja, számon kérni a virágot, ékes rozmaringbokor helyett csak korót talált; viruló hajadon helyett fonnyadt virágot!

De bezzeg nem is nyílt az arczán a rózsa, ha nevetett; nem hullt igaz gyöngy a szeméből, ha könyezett és nem potyogott a sarkából az arany, ha egyet lépett; mert a rózsa elszáradt, a könyforrás kiapadt és megszűnt az aranyhullás. Csak a kisebbik leány birta még e szűz kincseket, de ő megis öntözte virágát, a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot, minden istenadta nap; úgyhogy, mikorra édes atyja haza érkezett, ékes virágot, viruló hajadont talált.

És ő neki ezt a legkedvesebb, legszebb, most igazán egyetlenegy virágát kellett letépni a kebléről, egy kigyóhajú, serte szakálú csodaszörny keblére tűzni!...

Haj, hiában! életért éltet, virágért virágot, királynéért királynét!

Mielőtt a nap háromszor leáldozott volna, már a szép leány a szigeten volt.

Ott volt egyesegyedül szánandó állapotban. Ennek igazán gyászba borult nappala. Olyan volt mint a nagy vadon erdőbe kiültetett virág, mely ha vírit is, magának vírit, vagy tán még ennél is szánandóbb állapotban, mert néha-néha csak akad egy szerető nélküli legény, ki a vadon virágát leszakasztja s a kalapjához tűzi; - de őt ki szakítja le?! Omlott is a szép leány könnye mint a záporeső; a nagy vadon erdőbe kiültetett fehér rózsa galyai közé azonban egy kis madár, valahol ott a fris mezőben a két szép aranyalma alatt a szive környékén, vagy tán éppen abban, fészket kezdett rakni. Mig a fészkét rakta, a kis madár ott danolgatott a fülébe szebbnél szebb notákat. A szép leány csak hallgatta, csak hallgatta, hogy mit danol az a kis madár.

Ez a kis madár volt pedig a - szerelem madara.

Egyszer ugyanis álmot látott s az álmot ki fejti meg?

Ha szerelmes a kis leány; legjobb álommagyarázó kis szivecskéje; ez a legjobb álmoskönyv, melyben iratlan betűkkel van beirva az álom magyarázata.

Az volt pedig beleirva s azt olvasta ki belőle: hogy őt álmában egy tündérszépségű királyfi látogatta meg, ki szépszóval, édes beszéddel és aranyos igérettel biztatgatja. Az az ékes ifjú pedig nem volt senki más, mint egy tündérkirály, ki őt kiszabadítandja e kriptályból, hol ő eleven van eltemetve, ki aztán elviszi messze, messze a csillagokba, vagy valami Aranykertbe, hol őt megkoronázzák, királyné lesz belőle s minden lépten-nyomon huszonnégy szobaleány kisérgeti.

Itt, mi történik a dologból, mi nem, egyszer nagyobb bizonyság okáért egy aranyhajszálat is hagyott ott a tündérkirályfi; de, midőn másnap a verőfényen megnézte, hát uramfia! az aranyhajszál serteszőrré változott.

No ez abba maradt. - Egyszer, a mint a kertben le- s fel sétálgatott volna, már nagyon megunta az ördögpárnáját - a heverést és a némaságot; mert semmitsem kelletvén neki dolgoznia, mindent a helyébe vittek s mert senkivelsem válthatott egy árvaszót sem: ezért emigy sohajtott fel:

- Istenem, már beszélni is elfelejtek! be jó lenne valaki, ha mindjárt egy féreg lenne is, csak beszélni tudna!

Alig ejté ki e szavakat, már előtte állott a csodaszörny, mondván:

- Hivtál, im itt vagyok!

A szép leány annyira megijedt tőle, hogy szólni sem birt, csak a kezével intett, hogy távozzék.

A csodaszörny abban a pillantásban, mint láthatlan pára, mint álomlátás, eltünt; - de mégis ködbe burkolva ezt kiáltá vissza:

- Majd ha egyszer engem unalmadban látni kivánnál: ne, itt van ez a harangvirág, csak ezt lobáld meg s ennek ezüstcsengő hangjára azonnal nálad termek.

Ezzel a virágot a leány lábaihoz hajította. Nagyot csördült a harangvirág; piczi ütője az oldalához verődött. A szép leány, hogy hogy nem, fölvette a harangvirágot.

A szép leánynak e napságtól fogva nem volt nyugodalma, mert a csodaszörnynek ép oly kedves hangja, ép oly édes beszéde volt, mint az ő álomlátogató ifjáé: ezért szüntelenül évődött-tűnődött magában, valjon nem egy személy-e a kettő; valjon nem a csodaszörny-e a gyöngyadta ékes tündérkirály; valjon nem ő fogja-e megszabadítani e kriptályból, a melyben elevenen van eltemetve?!

Egyszer a mint igy tépelődött, a mint igy ette magát, ugyanabba a kis kertbe vetődött, hol az apja a legszebb virágot, a rózsakirálynét leszakasztotta. Annyira megszerette ezt a helyet, annyira kedves lett előtte, hogy csaknem minden idejét itt töltötte. Leült a rózsakirályné tövébe s ott sirdogált, ott könyezett, ott búsult, mint a párja vesztett galamb, mint a szomorúfűzfa.

Csak búsult, csak búsult, egyszer azonban eszébe jutott a harangvirág, melyet mindig magával hordott a keblében. Hogy eszébe jutott, kivette a kebléből, meglenditette s ennek csengő hangjára, egyszerre, mint varázslat, ott termett a csodaszörny, leült mellé s egy jó darabig együtt beszélgettek. Mikor a beszéd véget ért, a leány intésére a csodaszörny, mint pára, mint álomlátás ismét eltűnt.

Ez napságtól fogva gyakran előhivta a csodaszörnyet; eleinte egy hónapba egyszer, aztán kétszer, háromszor, utoljára mindennap s végre annyira megszokta, hogy nélküle el se’ tudott lenni.

A szép leány mihelyest a kezével intett, a csodaszörny azonnal eltűnt s mihelyest meglóbálta a harangvirágot, azonnal ott termett.

Egyszer, midőn igy együtt beszélgetnének, azt találja mondani a szép leány a csodaszörnynek:

- Istenem! be szeretném én felnevelő apámat, szülő anyámat és édes testvéremet meglátogatni!

- Ha csak az szivednek kivánsága, felelt a csodaszörny, azon legkönnyebben segíthetünk. Ne, itt van ez a karika gyűrű, huzd a nevetlen-ujjadra, este lefekvés előtt forditsd meg háromszor s reggelre otthon ébredsz fel; - hanem csak azon szín alatt eresztlek haza, hogyha egy hét elteltével hasonló módon vissza jösz; különben a milyen jó vagyok most, olyan rosz leszek!

A szép leány úgy tett, miként a csodaszörny mondá: estve, lefekvés előtt, megfordította háromszor a karika gyűrűt, reggelre otthon ébredt fel.

Légi úton, virágnyoszolyán hat hattyú vitte haza, csendes ringatással, énekszó mellett. Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a rég nem látott szép leányt; mindenki örült, mindenki szeme könybe lábbadt, csak az édes testvéreé, a nénjeé nem; mert irigykedett reája, hogy a huga még most is birja a szűzleány kincseket, ő pedig elvesztette; de azért ő is tettette magát mintha örülné.

Itt elérkezik az egy hét, el az elválás ideje is: ezért a szép leány keserves zokogások, nagy könnyhullatások között elbúcsuzván szerető apjától, szülő anyjától és édes testvérétől, a szigetbe ugyanazon az uton módon jött vissza, a mint odament.

Itt újra haza szeretett volna menni a szép leány, ismét azt találja mondani a csodaszörnynek:

- Istenem! be szeretném én nemző apámat, szülő anyámat és édes testvéremet látni.

- Hogy teljék szived kivánsága, felelt a csodaszörny, ne, itt van ez a csésze büvös ír, melylyel estve, lefekvés előtt, kend meg szűz vállacskáidat, majd meglátod, hogy milyen sugár szárnyak nőnek ki a te vállaidból s haza repülhetsz. Egy hétig, hét napig otthon mulathatsz, de a nyolczadikra kelve itthon légy; különben a milyen jó vagyok most, olyan rosz leszek!

Ugyis lett. - A szép leány elvette a csészét, estve, lefekvés előtt, megkente szűz vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya és hazarepült.

Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a világszép leányt, mely még nagyobb lett, midőn, asszony módjára, feldicsekedett, hogy ő vele ilyen jó bánik, olyan jó bánik a csodaszörny, mintha nem is ő volna annak a rabja, hanem az ő neki.

Ennek hallattára még nagyobb lett, még jobban meghizott a nénjébe az irigység. Itt, lelkem teremtette, mit cselekedett, mit nem! a hugától a büvös irt ellopta s csak két hét mulva adta vissza, mondván, hogy ugy találta, pedig a látogatásra a csodaszörny csak egy hetet, csak hét napot adott. Ezért ímhogy a halál félelme el nem fogta a szegény leányt, szűntelen azt forgatván elméjében: „hogy a milyen jó vagyok most, olyan rosz leszek!” Ezért nagy könyhullatások, keserves zokogások között búcsuzván el szerető apjától, szűlő anyjától és édes testvérétől, estve, lefekvés előtt, nagy lelki szorongatások között megkente szűz vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya s hazarepült.

Hogy hazaért, a halálra itélt rab félelmével kebeléből kivette a harangvirágot, meglobálja kétszer háromszor is, de az nem adott hangot; majd szép szóval hivogatta a csodaszörnyet, de az nem jelent meg.

Sírva-ríva keresi, nagy könyhullatások, keserves zokogások között a kert minden zegét-zúgát összejárta, de nem akadt rá.

Csak keresi, csak keresi, egyszer ugyanabba az aranysövénynyel keritett kis kertbe vetődött, hol apja a legszebb rózsát, a rózsakirálynét leszakasztotta, s uramfia! ott találja a csodaszörnyet ugyanazon rózsakirályné tövében - élet nélkül, elkékülve, összegörnyedve; a kigyók a fején megmeredve, kinyujtózva hevertek mellette.

Hozzá rohan a szép leány, költögeti, de nem hallja, ébresztgeti, de nem ébred, könyeivel öntözgeti, de nem érzi a forró könyeket. Majd lehajol hozzá, a fejét az ölébe veszi s homlokánál megcsókolta.

Ime, a halott megmozdult!

Megcsókolja másodszor is.

Ime, a halott egyet sohajtott!

Megcsókolja harmadszor is, mondván:

- Ébredj szivem szép szerelme! ébredj tündérkirályfi!

Ime! egyszerre, mint a villám, felugrott a csodaszörny! de többé nem a kigyóhaju, serteszakálu, ragyavert arczú s szalonnabőrként összetöpörödött testű csodaszörny, hanem egy gyöngyadta 24 éves, aranyhajú, selyemszakálú, ékes ábrázatú, sugártestű tündérkirály.

Hát a világszép kisasszony kit lát maga előtt, kit egyebet, mint álomlátogató szerelmes ifját!

Hogy meglátták egymást, egymás nyakába estek, megölelték, megcsókoltak egymást, mondván: te az enyim, én a tiéd, ásó-kapa sem választ el egymástól.

Nem hijába danolt a szerelem kis madara, mig a fészkét rakta, a fészek készen volt s az egy pár cseléd, az egy pár madárka, beleszállt, beleköltözött.

Az ékes tündérkirály kézen fogta a kalmár kisasszonyt, egy rózsalugos alá vezette s ott leültek kettecskén egymás mellé.

- Most szivem szép szerelme, mondja az ékes tündérkirály, halld szomorú historiámat: nekem egy boszorkány szeretőm volt, de én ezt nem tudtam. Mikor már ez a boszorkány megfogott a hálójában, mikor már a szerelem rabja lettem, gondoltam magamban, hogy most szép szerével meglepem a szeretőmet. Ezért titkon az ablakához lopodztam, betekintettem rajta, hát uramfia, mit láttam! nem egyebet, mint azt, hogy a szeretőm, a bűbájos asszony, a fejét levette a nyakáról s maga elé az asztalra tette. A fej előtte ott forgott magától mint valami sergetyű s ő azt bűvös irral szépítgette, kifestette. Nekem se kellett több, e napságtól fogva soha, de soha, feléje sem mentem, cserbehagytam. Hogy cserbehagytam, hogy feléje sem mentem, ő engem átok alá vetett: az országomban minden élő, okos és oktalan állat kővé váljon; magam pedig minden teremtett állat ijedelmére csodaszörnynyé, s mindaddig fogjon meg az átka, míg az alól a hű szerelem fel nem oldoz. - Most már szivem szép szerelme, hű szerelmed által olyan szabad vagyok mint a madár, de bezzeg még nem szabadok a kővé vált tündérifjak, tündérkisasszonyok, és a birodalmamban levő minden okos és oktalan állat: őket azért költsd fel mély álmukból. Hogy fölkelthesd, menj be a palotának hetedik szobájába, hol egy aranyrácsos almáriomban, gyémántokban egy varázsvesszőt találsz. Vedd azt magadhoz, keresd fel e kert kellőközepén álló cseremustfát, s a varázsvesszővel üsd meg háromszor annak az oldalát, majd meglátod, hogy egyszerre, mint valami varázslatra, hogy fölébrednek azok a kővé vált alakok.

Ugyis lett. - A világszép kalmár kisasszony bement a palota hetedik szobájába, megtalálta az aranyrácsos almáriomot, abban a gyémántokban levő varázsvesszőt, azt magához vette, fölkereste aztán a kert kellőközepén a cseremustfát s vele annak az oldalát háromszor megütötte.

Ime! az első ütésre megmozdultak a kővé vált alakok; a másodikra hangot adtak, s a harmadikra, mint valami mély álomból mindnyájan, de mindnyájan fölébredtek s ki-ki a maga dolgához látott, mintha csak tegnap feküdtek volna le a halálos terítőre, mintha csak tegnap aludtak volna el.

Mire a világszép kalmárkisasszony a tündöklő palotához vissza érkezett, már ekkor a tündérifjak és a tündérkisasszonyok elébe mentek s ugy fogadták őt mint királynéjokat.

De még ez nem volt elég, hanem a világszép kalmárkisasszonyt beleültették a szélhintóba, bevitték a fürdőszobába, hol gyémánttal, mint megannyi tükörrel kirakott szoba közepén aranykád állott, aranykádban pedig életbalzsam. Ebben őt megfördették, az aranytörűközővel megtörölték, sarkig érő aranyhaját kibontották, mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak, aztán szépen felfodorították, két foncsikba fonták. Mikor ezzel is készen voltak, biborba-bársonyba felöltöztették, az első székbe beűltették és a tündérkoronával királynénak megkoronázták.

Mikor ezzel is készen voltak, hét világra szóló lakodalmat csaptak s jelen voltak mint vendégek: a nap, hold és a csillagok fényes tábora.

A nap sütött, a hold világitott és a csillagok ragyogtak.

A feketébe, gyászba öltözött kis madárkák, piros haczukát kaptak, s oly víg notákat huztak, hogy még az is tánczolt, a ki nem akart, az is nevetett, a ki nem akart, ha mindjárt tulajdon édes apja feküdt volna is a terítőn.

A fűzek alá a vidék népsége számára hosszú asztalokat raktak ki, erre aranyabroszt vontak, az aranyabroszra ezüsttálat tettek és az ezüsttálban mindenféle jobbnál jobb, különbnél különb étkeket tálaltak fel.

Áldás hullt mindenfelé, mint a tavaszi harmat, mint a nyári lágymeleg eső s a népségnek olyan lett ez a sziget, mint a gyermeknek az anyja emlője.

Az öreg kalmárért, meg a feleségeért, meg a nagyobbik leányáért üveges-aranyos hintót küldtek, de csak az öreget, meg a feleségét hozták el, mert a nagyobbik leány tulajdon édes apját és szülő anyját elhagyta; boszorkánynak állt be s lett minden jónak ellensége, elrontója.

Az öreg kalmár, ha az egyik leányára, a kisebbikre nézett, nevetett az egyik szeme; ha a másik leányára, a nagyobbikra gondolt, könybelábbadt a másik szeme; egyszerre sirt is, nevetett is.

Igy lett az egyik leányból tündérkirályné, igy lett a másik leányból vén boszorkány; igy lett az elsőből ékes virágszál, igy lett a másodikból virág helyett koró, vagyis koróból kötött seprő, seprő ördögök kezében.