Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s
ennek egy tuczat gyermeke. - Erről a szegény emberről igazán ellehetett
mondani: csak a teste-lelke, kebelén kenyere, hátán a háza. Már a legnagyobbik
fiacskája 13 éves volt, ezt tehát a saját szárnyára eresztvén, odadta hidónak
egy oly becsületes, jómodú emberhez, kiről még az irigyei is csak jót tudtak
mondani.
Minthogy a gyermek jól viselte magát „kedves kis-szógám”
volt a titulája; de megis érdemelte, mert a keze alá adott marhának ugy gondját
viselte, mintha tulajdon jószága lett volna. Ha a szántásból, vagy ha az
erdőről hazajött, addig a maga szájába egy falatot sem tett, annyit se mint a
körmöm feketéje, mig a lovakat ki nem fogta, be nem kötötte, meg nem
etette-itatta, - de még a megevő falatját is kettétörte s feleközepét a lovának
adta.
Itt, hire futamodik a mi Jancsinknak, hogy mily jóravaló
emberséges ember; de nem is adta volna őt oda a gazdája egy vaklóért sem;
úgyannyira, hogy tiz gazdája is akadt volna, ha keveset nem mondok, kik minden
szempillantásban elfogadták volna, de egyhez sem ment.
Nem ment pedig azért, mert lakott a Jancsi falujában egy
ördöngös molnár, kinek a malmában minden istenadta éjszaka a boszorkányok jártak
őrölni, konkolyt, csermolyát és vadlencsét s ezeket a szegény emberek
lisztjeibe keverték: azért oly fekete ezeknek a kenyerök; de ezt egy teremtett
lélek se tudta, még maga a pap sem, már pedig ez csak irástudó, okos ember, -
hát mondom ez az ördöngös molnár igézte, ez babonázta meg a mi Jancsinkat;
úgyannyira, hogy mikor eljött az új esztendő, ehhez szegődött be a mi „kis
szógánk” szinte hidónak.
- No édes fiam, mondja az ördöngös molnár, az istálóban van
két ló, csak azokra legyen neked minden gondod, csak azokat kefélgesd, csak
azokat vakargasd, egyébre semmire se.
Három hétig csak megvoltak ők együtt szép csendesen, de a
negyedikre kelve, midőn a molnár templomba akart menni, benyit az istálóba s
azt mondja a mi Jacsinknak:
- Hallod-e kedves szolgám!
- Mit parancsolsz kedves gazdám?
- Nem egyebet mint azt, hogy amott a padláson van 100 köböl
zab, ha te addig azon mig én a templomban leszek e két sarlóhátu lovat meg nem
hizlalod oly kövérre, hogy a viz is megálljon a háta közepén: no lesz neked ne
mulass!
Közbe légyen mondva, a molnár egyik lova, a szürke, tátos
volt, de erről Jancsi mitsem tudott.
Hogy elment a molnár a templomba, ráborul a mi Jancsink a
szürkére, zokog keservesen, hogy még a vakolat is potyogott a falról. A tátosló
megszánta az istenadtát s azt kérdi tőle:
- Mit sírsz, mit rísz kedves gazdám oly keservesen?
- Hogyne sirnék, hogyne rinék édes lovam, mikor a gazdám azt
parancsolta: hogy míg ő a templomban lesz, titeket oly kövérre hizlaljalak,
hogy még a víz is megálljon a hátatok közepén!
- Ha csak az a bajod, vigasztalja a tátosló, kisebb gondod
is nagyobb legyen annál! hanem láss a dologhoz ízibe s hozz elébünk annyi
zabot, a mennyi csak belefér a vályúba; - majd ha kérdi tőled a gazdád, hogy
meghizlaltad e a lovakat, csak az legyen szód és mondásod: én a mit tehettem,
megtettem, s addig megállásom sem volt, míg a vályút színig tele nem hordtam;
de azt nem tudhatom, hogy valjon a kelmed zabja bir-e olyan tulajdonsággal,
hogy a lovat azonnal meghizlalja.
Ugyis lett. - Jancsi a lóvályut színig hordta azzal a jóféle
zabbal, melytől a ló oly jó kedvet kap, mint az ember a jó bortól s aztán
felebotját se hajtotta a parancsolatnak.
Itt, hazajön a molnár a templomból, első dolga is az volt,
hogy egyenesen az ólba rontott, hol is első szava az volt, állj elő Jancsi,
megtetted-e azt a mit parancsoltam; kövérek-e a lovak?
- Én, felelt Jancsi, a mit tehettem, megtettem; addig
megállásom sem volt, mig a lovak előtt a vályut színig nem hordtam; de azt nem
tudhatom, hogy valjon a kelmed zabja bir-e olyan tulajdonsággal, hogy a lovat
azonnal meghízlalja?
A molnár egyszeribe látta, hogy kivel van dolga, egy szó,
nem sok, de még annyit sem szólt, azt is lassan mondta, hanem bement egyenesen
a malomba.
Itt, elkövetkezik a másik vasárnap is. Az ördöngös molnár
újra a templomba készült, de mielőtt elment volna, beállit Jancsihoz az ólba s
azt mondja neki:
- Hallod-e kedves szolgám!
- Mit parancsolsz kedves gazdám?
- Nem egyebet, mint azt, hogy látod-e amott az udvaron van
egy nagy rakás 100 szekérre való szemétdomb, - ha te azon azt a két sarlóhátú
lovat oly kövérre meg nem hizlalod, hogy a víz is megálljon a háta közepén,
akkor jobb lett volna neked nem születni, akkor ne várj haza, mert lesz ne
mulass!
Azzal a molnár elment a templomba, Jancsi pedig ismét ráborult
a szürke hátára és sírt keservesen, hogy még a vakolat is potyogott a falról.
- Mit sírsz, mit rísz kedves gazdám, kérdi a tátosló.
- Hogyne sirnék, hogyne rinék, mikor az a kutyának való
gazdám azt parancsolta: hogy mig ő a templomban lesz, titeket oly kövérre
hizlaljalak az udvaron levő, 100 szekérre való szeméttel, hogy még a víz is
megálljon a hátatok közepén, különben jobb lett volna nekem nem születni s haza
ne várjam, mert lesz ne mulass!
- Ha csak az a bajod, mondja a tátosló, kisebb gondod is
nagyobb legyen annál! hanem menj be egyenesen az ördöngös molnár kamrájába, -
ne, itt van ez a három levelű lóhere, meg ez létlen gyermek kisujja, majd ezek
előtt nyitás nélkül felpattan a vas-závár s magától kinyilik az ajtó. - Eredj
be rajta, ott találsz három kád pénzt. - Az egyikben van: vert-arany, a
másikban vert-ezüst és a harmadikban réz-pénz, - végy a melyikből tetszik
annyit, a mennyit csak elbirsz s aztán vidd haza ágrolszakadt szegény
szüléidnek; hanem csak egyszer fordulj, mert másodszor késő lenne. Felnevelő
apádtól, szülő anyádtól és édes testvéreidtől pedig búcsuzz el, mert vagy látod
őket valaha, vagy soha; ki tudja hogy hol lesz a mi utunknak vége, vagy
valahol, vagy sehol!? Mikor ezt megtetted, jőjj ide vissza, menj be az ólba, a
lóvakarót, kefét és törlőt tedd az abrakos tarisznyába, kösd össze s te már
ekkor engemet az udvaron találsz fölnyergelve, fölszerszámozva.
Jancsi, a mint lova parancsolta, úgy cselekedett. - Magához
vevén a három levelű lóherét, meg a létlen gyermek kisújját, egyenesen a
kamrának tartott. A kamra nagy vas ajtaján három irdatlan vas-závár volt, s
mind a három mint a parancsolat magától lepattant előtte, magától kinyilt a
nagy vasas ajtó. Jancsi bement rajta. Itt, mint jó lova mondá, három kád pénzt
talált; az egyikben volt: vert-arany, a
másikban: vert-ezüst és a harmadikban: réz-pénz. A mi Jancsink mind a
háromból szedett annyit a mennyit csak elbirt; de mégis volt annyi esze, hogy a
vert-aranyból rakott legtöbbet a zsákjába. A három kád pénzt egy nagy ebadta
lánczos, fekete kutya őrizte. Ez ugy vigyorgott, ugy csattogta össze a fogait;
de belőle még sem lett kutya-étek. De csak ne lett volna nála a létlen gyermek
kisujja, tudom sohse’ evett volna az isten kenyeréből!.... Mikor teleszedte a
zsákját a három kádból, a hogy jött, ugy vissza is ment. Utána magától
becsukódott a vasajtó; de a lánczos fekete kutya mindegyre vonított, mint a
hogy szoktak a kutyák vonítani, mikor valaki halálát érzik.
Hogy hazavitte Jancsi a sok pénzt, keserves zokogások között
elbúcsúzott nemző apjától, felnevelő anyjától és édes testvéreitől. Mikor ezen
is túlesett, lóhalálába sietett vissza az ólba és a lóvakarót, kefét,
törlőruhát az abrakos tarisznyába tette s hurkot vetett rajta.
Mikor ezzel is készen volt, már ekkor a szürke az udvaron
várakozott reája, de már többé nem a sarlóhátú szűrke, hanem a zsarátnokat evő,
aranyszőrű tátosló, még pedig egészen felszerszámozva; aranyzabla a szájában,
bársony nyereg rajta, bársonynyergen selyemtakaró, selyemtakaró kék földjén
aranycsillag, aranycsillag gyémánttal kipitykézve; ugyhogy a szegény Jancsi
alig ösmert reája és alig mert volna ráülni, de a lova szólitotta meg s csak
aztán kapott fel a hátára.
Mentek, mendegéltek aztán levegői uton, mint a legsebesebb
forgószél, egyszer csak égni kezd a Jancsi jobb képe:
Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül:
- Ejnye, kedves lovam, be ég a jobb képem!
- Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?
- Végünk van! az ördöngös molnár lohol utánunk; mingyárt
utol ér!
- Ej, dehogy ér; csak a lókefét vedd ki a tarisznyából s
hajitsd el!
Elveti Jancsi a lókefét, melyből tüstént azon
szempillantásban olyan sürű erdő kerekedett, mint a milyen sürű volt a lókefe.
Csakugyan az ördöngös molnár loholt utánuk kutyafuttában. -
Hej, hamis magyar volt ez a molnár! alkalmasint, mikor kicsi volt, ördöghájjal,
kigyómájjal kenték meg az alfelét; mert alighogy a templomból hazajött, szaladt
egyenesen az ólba: nincsen szürke, nincsen a széltől fogantatott, sárkánytejet
szopott, zsarátnokot evő tátosló!.... szalad a kamrába, sok híja a pénznek! a
lánczos fekete kutya most is csak úgy vonított, csak ugy szükölt. Azonnal tudta
a molnár, hogy hányadán van a dolog! a szerdásba hajítja a zsindelezőt s utána
a hidó után! de már ekkor ezek árkon-bokron túl voltak.
Csak szalad, csak szalad, már már utoléri - ördöngös ember
levén, sok állt hatalmában - ha Jancsi el nem hajítja a lókefét.
De most mit tegyen; hogy menjen keresztül a sűrű vadon
erdőn? kapja a lelkét, mit, mit nem cselekedett! hirtelen előrántja a zsindelezőt
s utat vágott magának; de mikorra keresztül vághatta magát, már ekkor Jancsi
ujra túl volt árkon-bokron.
Ujra égni kezdett a Jancsi bal képe. Csak ég, csak ég,
egyszer már nem állhatta szó nélkül.
- Kedves lovam, be ég a bal képem!
- Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?
- Végünk van; nyomunkban az ördöngös molnár!
- Ej, dehogy van; vesd el csak a lótörlőt!
Elveti Jancsi a lótörlőt, melyből olyan nagy tenger
keletkezett mint a világ!
De, hogyim a molnár, molnár volt, még pedig az is ördöngös,
sok állt hatalmában: kapja a lelkét, most is mit, mit nem cselekedett,
beleugrott a tengerbe s ízibe tultette magát a szárazra.
Itt, harmadszor is égni kezdett a Jancsi képe, de már ekkor
az egész orczája. - Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül,
ezért megszólal:
- Kedves lovam, jaj, be ég az egész képem!
- Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?
- Végünk van; nyomunkban az ördöngös molnár!
- Ej, dehogy van; csak vesd el a lóvakarót!
Elveti Jancsi a lóvakarót, melyből olyan sűrű vaserdő
kerekedett, mint a milyen sűrű volt a lóvakaró.
Odaér az ördöngös molnár a vaserdőhöz, belevágja a
zsindelezőt, hogy majd utat nyes magának; de most az egyszer cserbehagyta jó
zsindelezője, mert kettétört. Most mit tegyen; hova tudjon a lelke lenni;
keresztül menni nem tudott, visszamenni nem akart, mert tudta, hogy már otthon
az ördögök várakoznak reá s számon kérik az elveszett pénzt?! kapja a lelkét,
mit, mit nem cselekedett, felakasztotta magát a vaserdő egyik fájára. A vasfa
pedig, mintha puskából lőtték volna ki, elkezdett vele szaladni s meg sem állt
a pokol kapujáig.
Igy szabadult meg Jancsi az ördöngös molnártól s aztán szép
csendesen folytathatták a magok útját.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az
óperencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, egyszer egy gyönyörű
szép kert aranykeritéséhez értek. Ez volt pedig a Hajnalkert, az Igazak
lakhelye, tündérkirályfiak és tündérkirálykisasszonyok mulató helye.
A Hajnalkert aranykeritésénél megállott a tátosló s azt
mondja a gazdájának:
- Hallod-e kedves gazdám!
- Mit parancsolsz, kedves lovam?
- Nem egyebet, mint azt: menj be ebbe a gyönyörűséges
gyöngyadta kertbe, majd találsz ott sok mindenféle fura dologat, miket halandó
szem még nem látott! A kert kellőközepén vagyon egy olyan almafa, melynek
gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája. Szakits ez almafáról három
szép aranyalmát; de egyébhez semmihez se nyulj. Az almafa tövéből buzog fel a
hétszinű napforrás. Merits ebből a forrásból a kalapoddal s igyál belőle. Mikor
ezt elvégezted, mosakodjál meg a hétszinű napforrásban s törűlközzél meg az
aranytörűközőben. Ez meglevén, a mint bementél, ugy jőjj vissza.
Bemegyen a mi Jancsink a Hajnalkertbe, hogy itt mit látott,
mit nem, azt ember-nyelv ki nem mondhatja! A merre csak ment, mindenütt csinált
utak tekergöztek aranykavicscsal kavacsolva. A csinált uton tündérkirályfiak és
tündérkirálykisasszonyok futkároztak. A tündéreket szépenszóló ezüstfehér
madárkák mulatgatták, melyek oly szelidek voltak, hogy még a mi Jancsinkra is
rászállt vagy három, s ott danolgattak a fülébe szebbnél szebb notákat, hogy
örömében csakúgy repetett a szíve, imhogy el nem szállt, imhogy szárnya nem
támadt. A szépenszóló ezüstfehér madárkák brilliantos körtve- s aranyalmafákon
ugrándoztak. Ezek alatt terült el a selyemrét. A selyemréten tengernyi virág. A
tengernyi virágon dongó-bongó méhecskék aranyszárnyakkal. Az aranyszárnyú
méhecskék rózsa-tányérkákra gyüjtötték a virág-ízt, a színmézet, melylyel aztán
kéretlenül édesitgették az Igazak ajkait; de, hogy legyen a szomjat is mivel
oltani, erre szépenszóló ezüst-szárnyú lepkék voltak rendelve, melyek piczi
aranyputtonyokban hordozgatták az ég italát, melyet virágtökékről szüreteltek.
A mi Jancsink ajakára is kéretlenül rászállt egy aranyszárnyú
méhecske, mely virágizzel, szin-mézzel édesitette meg száját s tüstént, azon
szempillantásban, mintha kettévágták volna, lecsillapult éhsége. Majd egy
ezüst-lepke szállt hozzá, mely szépenszóló ezüsthangon megkinálta, hogy igyék
gyöngyvirág poharából, melyben égi ital volt, melyet virágtökékről szüreteltek.
Jancsi, hogyim szomjas volt, ivott a gyöngyvirágpohárból s tüstént, azon
szempillantásban, mintha ketté vágták volna, enyhült szomja s olyan jó kedve
kerekedett, mintha a világ legjobb borából ivott volna, hogy szinte dalolni
akart, hogyha nem szégyenelte volna magát azelőtt a sok tündérkisasszony előtt,
kik a selyemréten fehéritették azt a gyöngyadta patyolat-vásznat, melynek mását
szem nem látta, nyelv ki nem mondhatja. Mig a patyolat-vászon megszáradt, s
ujra belemárthatták volna a fehér forrásba: addig a tündérkisasszonyok
czikáztak, tánczoltak és labdáztak az aranyalmákkal.
Csak labdáznak, csak labdáznak, de egy tündérkisasszonynak
elveszett az aranyalmája; a mint a pajtásának akarta hajitani, elgurult messze
messze, ép a Jancsi lábánál állott meg s ez fölvette. Sírva-ríva keresi a szép
tündérkisasszony az aranyalmát, - keresi a selyemfűben, de nem találja, -
keresi a csinált úton, de nem találja. Addig, addig keresi, mig nem egyszer
nagy sokára fölveté szemeit, hát látja, hogy egy szép idegen ifjú a másvilágról
integet feléje, s annál van az aranyalma. Mintha szárnya lett volna a
tündérkisasszonynak a mi Jancsinkhoz repült s nagy hálálgatások között, eléb
szépen megköszönvén, elvette tőle az aranyalmát.
- No szép ifjú - mondja a tündérkisasszony - jótét helyébe
jót várj; szivességért szivességet; mit kivánsz én tőlem tündérkisasszonyok
királynéjától?
- Nem kivánok én egyebet, felelt a mi Jancsink, csak azt,
hogy vezess el engemet ahhoz az almafához, melynek gyémánt a virága, ezüst a
levele, arany az almája.
Itt a tündérkisasszony csak egyet intett s azonnal ott
termett a szélhintó. Beleültek kettecskén. Vitték őket a szélhintó paripái
csendes ringatással, sebes nyargalással, mintha tátoslovak lettek volna
belefogva s csak hamar elértek a kert kellőközepébe, hol diszlett a Hajnalkert
ékessége, a gyémánt virágú, ezüst levelű, aranyalmájú almafa. Ennek a tövéből
fakadt fel a hétszinű napforrás.
No, itt kiszálltak a szélhintóból s most Jancsi köszönte meg
a tündérkisasszony szivességét, vagy legalább meg akarta köszönni, de az mint
álomlátás, mint pára tűnt el, mondván: köd előttem, köd utánam hogy senki se
lásson! Aztán a mi Jancsink levette a kalapját a fejéről, kiverte a portól s
belemeritvén a hétszinű napforrásba, ivott belőle. Mikor szomját ilyeténképen
enyhitette, megmosdott a napforrásba, megtörűközött az aranytörűközőbe s ime!
ettől az arcza: tündöklő szépségűvé, a haja: aranyhajjá változott és testben
ugy megerősödött, hogy egyesegyedül három emberrel is megbirkozott volna!
úgyannyira, hogy mikoron meglátta magát az aranyalmát termő fa gyémántkérgében,
alig ösmert magára s kérdezte magától: én vagyok-e én, vagy nem?! Mikor ezzel
is készen volt, szakitott az almafáról három szép aranyalmát, melyeket a
csuhujjába tett, s aztán a mint bement a Hajnalkertbe, ugy ki is jött.
- No kedves gazdám, mondja neki a tátosló, most illünk mi
egymáshoz; te én hozzám, én te hozzád; hanem ülj is fel a hátamra s menjünk
oda, a hová már régóta igyekeztünk.
Felül Jancsi a tátosló hátára, mentek, mendegéltek aztán
hetedhét ország ellen, egyszer mégis megálltak egy nagy terepély hársfa alatt.
- Hallod-e kedves gazdám! megszólal a tátosló.
- Mit parancsolsz kedves lovam?
- Nem egyebet mint azt, hogy amott van ni! a spanyol király
rezidencziája, ide is meglátszik rezes teteje. Menj be a királyi rezidencziába
s szegődjél be ott akárminek, ha mindjárt kályhafűtőnek is. Van a királynak
három leánya, egyik szebb mint a másik, de mégis legszebb a legkisebbik....
híjába, az ujjunk sem egyforma!..... A három aranyalmát add el a legkisebb
királykisasszonynak. Egyet egyet három csókért; mert a ki csókot vet, szerelmet
arat. De, hogy szép aranyhajad-, tündöklő orczádról rád ne ösmerjenek:
tekergesd be a fejedet kapczával, de az arczod is fend be, hogy az olyan
szurmos legyen, mint a ki három napig szüretel. De mikor a Hajnal felszáll az
égre, már akkor talpon légy, bontsd ki szép aranyhajadat s fésüld meg a
verőfényen e kagylófésűvel. Arra pedig vigyázz, hogy egy teremtett lélek se
lásson meg, nehogy árulód legyen. Én pedig azalatt itt leszek ebben a
hársfavárban: azért, ha valami bajod esnék, csak idejöjj, s üsd meg háromszor a
hársfa oldalát a kötőfékkel, én azonnal segitségedre leszek.
Itt, keserves könyhullatások között elvált a kapczás fejű
kedves lovától s bement a királyi rezidencziába. Beköszönt a királyhoz e szózat
szerint:
- Adjon isten jó napot felségednek!
- Fogadj isten szolgalegény, hát mi járatban vagy? kérdi
tőle a király.
- Szolgálatot keresek.
- Ép jókor jöttél; a kertészemnek bojtárra van szüksége. Ha
kedved tartja, megfogadlak.
Ugyis lett. - A kapczás fejű beszegődött a spanyol királyhoz
kertészbojtárnak. Mikor elvégezte a dolgát, ugy vasárnap délután, azzal mulatta
magát, hogy az aranyalmával játszott; ott hentergette a kert kellőközepén levő
kerek dombon; felhajította a tetejére s ha legurult, ujra feldobta.
Itt, mi kerül a dologból, mi nem, a három kisasszony
meglátja az aranyalma tündöklő ragyogását a rezidenczia ablakából, lemennek a
kertbe karonfogva, mintha csakugy sétálni mentek volna csupa parádéból.
- Hol tettél szert erre az aranyalmára? kérdi a legnagyobb
királykisasszony.
- A Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek
gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.
- Add nekem, kéri a legnagyobb királykisasszony, adok érte
egy tarisznya pénzt.
- Mit csináljak én a pénzzel, csak a bajom gyülne meg vele!
felelt a kapczás fejű.
- Add nekem, kéri a középső, adok érte különbnél különb
huszonnégy öltözet ruhát.
- Minek lenne nekem a szép ruha; nem illet az meg egy
kapczás fejű kertészbojtárt!
- Add nekem, kéri a legkisebb, a mit kivánsz azt adok.
- Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét,
három csókért odadom.
A legkisebb királykisasszony minden szó nélkül odahajol a
kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja háromszor; de, hogyím az orczája olyan
szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a kapczát s ime
meglátta naptündöklésű homlokát, melylyet aztán meg is csókolt háromszor.
A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma; három
csókért, szerelem három zálogaért magához váltotta; de a legnagyobb
királykisasszony szépszóval, kéréssel és fenyegetéssel elcsalta tőle.
Itt, elkövetkezik a másik a vasárnap is, a kapczás fejű ujra
a másik aranyalmával játszott; hentergette a kert kellőközepén levő dombon.
Csak hentergeti, csak hentergeti, addig addig játszik vele,
mig a három királykisasszony ismét a kertben termett, mintha csak ugy sétálni
mentek volna csupa parádéból.
- Hol vetted az aranyalmát? kérdi tőle a legnagyobbik.
- Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az
almafáról, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.
- Add nekem, kéri a legnagyobb királykisasszony, adok érte
egy aranyszőrű paripát.
- Minek volna nekem az aranyszőrű paripa, mikor sem ólam,
sem királyi abrakom!
- Add nekem, kéri a középső, adok érte egy bársonynyerget
aranyzablával.
- Minek volna nekem a bársonynyereg és az aranyzabla ló
nélkül! felelt a kapczás fejű.
- Add nekem, kéri a legkisebb, legszebb királykisasszony, a
mit kivánsz, azt adok.
- Hogyha meg nem sérteném a felséges királykisasszony
személyét, három csókért odadom.
A legkisebb királykisasszony egy szó, nem sok, de még annyit
sem szólt, azt is lassan mondta, - hanem odahajolt, s meg akarta csókolni a
kapczás fejűt; de, hogyím az orczája olyan szurmos volt, mint a ki három hétig
szüretel: fölebb tolta a kapczát fehér kezével s ime meglátta egy aranyhajszál
végét! De erről nem szólt semmit, hanem megcsókolta háromszor a kapczás fejű
naptündöklésü homlokát.
A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három
csókért, szerelem három magváért magához váltotta; de ezt tőle szépszóval,
kéréssel és fenyegetéssel a középső királykisasszony csalta el.
Itt, elkövetkezik a harmadik vasárnap is, a kapczás fejű
ujra az aranyalmával játszott; hentergette a kert kellőközepén levő domb
oldalán.
Csak játszik, csak játszik, egyszer újra a kertben terem a
három ékes virágszál, a három királykisasszony, tették magokat, mintha sétálni
jöttek volna csupa parádéból. Megállnak a kapczás fejű előtt s azt kérdi tőle a
legnagyobb királykisasszony:
- Hol vetted azt az aranyalmát?
- Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az
almafáról, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.
- Add nekem, kéri a legnagyobb, adok érte egy aranykardot,
melynek ezüst a vasa, arany a markolatja.
- Minek lenne nekem az aranykard; vitézt illet az meg!
- Add nekem, kéri a középső, adok érte egy igaz gyöngygyel
kivarrott zsacskót.
- Mit ér a zsacskó, ha üres!
- Add nekem, kéri a legkisebb, a legszebbik, a mit kivánsz,
azt adok.
- Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét,
három csókért odadom.
A legkisebb királykisasszony nem szólt semmit, hanem
odahajolt a kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja; de, hogyím az orczája olyan
szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a kapczát s ime! egy
egész aranyhajszálat pillantott meg! Ennek sem kell több, hanem megcsókolta
háromszor a kapczás fejű naptündöklésű homlokát.
A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három
csókért magához váltotta. Ezt az aranyalmát magának tartotta meg; bár két nénje
szépszóval, kéréssel, fenyegetéssel eleget kérte, de nem adta oda.
Jól mondta a tátos „hogy a ki csókot vet, szerelmet arat”;
mert a legkisebb királykisasszonynak azon idő óta, hogy a három aranyalmát
három-három csókért magához váltotta, se’ éjjele se’nappala. Egész tengernyi
éjszakán keresztül mindig a kertész bojtárról, szép aranyhajáról és ragyogó
homlokáról álmodozott; egész tengernyi napon mindig szünetlenül róla
gondolkozott; egészen a szerelem rabja lett mint a kit megigéznek,
megbabonáznak, megvernek szemmel. Megigézte őt az az aranyhajszál, mely, mintha
valami erős láncz lett volna, egészen a kertész bojtárhoz kötözte. De a kapczás
fejű sem volt különbül, őt is a szerelem gyötörte s a kertben mindent viszásan
tett; mindent tővel-hegygyel forgatott össze. Szidták is érte mint a vizes
kutyát; de ő mindezeket a szép királykisasszonyért szépen zsebre rakta.
Egyszer, ugy hajnaltájban, hogy a szerelem miatt nem volt
nyugodalma a királykisasszonynak, mit, mit nem cselekedett: felöltözködött s
lement a kertbe sétálni. Csak sétál, csak sétál, egyszer a kert kellőközepén
levő kerek domb tövéhez ér, hát látja, hogy annak tetején fésülködik a kapczás
fejű.
Most mit csináljon?
Vissza is menne, meg nem is, el is szaladna, meg nem is, oda
is menne, meg nem is; de valami mégis ugy vonta arra a helyre mint a mágnes a
vasat. Végtére is az lett a dolog vége, hogy odament a kapczás fejű
kertészbojtárhoz, leült melléje, kivette a kezéből a kagylófésűt s elkezdte
vele fésülni annak azt a szép aranyhaját, melyet ki sem lehet mondani.
A kapczás fejű pedig a királykisasszony ölébe hajtotta a
fejét s azt ugy fésülte aztán a kagylófésűvel.
Mikor a királykisasszony készen volt a fésűléssel azt
mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se’ választ el egymástól.
Azzal megölelték, megcsókolták egymást s ugy váltak el. E napságtól fogva,
mihelyt pitymallani, szürkülni kezdett az idő: a királykisasszony azonnal
fölkelt selyemágyából, hirtelen felöltözködött, titkon kilopódzott a kertbe,
felszaladt a kert kellőközepén levő kerek dombra s ott fésülgette a kapczás
fejű aranyhaját a verőfényen.
Itt egyszer eszébe jut a vén királynak, hogy jó lenne már az
ő leányait férjhez adni, mert itt az ideje; kinyilt már a három szép virág, a
három ékes királykisasszony, csak az nincs a ki leszakitsa. Ej, dehogy nincs! a
nagyobbik királykisasszonyt egy herczeg akarta leszakasztani; a középsőt egy
gróf választotta volna élete párjának, csak a legkisebbnek nem akadt illő
társa; pedig ezt szerették legjobban, pedig ez volt a legszebb, a legkedvesebb.
Mondom, hogy a vén királynak eszébe jutott, hogy jó lenne már leányait férjhez
adni: az egész birodalmából összegyüjtette a házasulandó grófokat, herczegeket,
bárókat, hirneves vitézeket, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket és
hosszú süveges kankóstótokat, hogy majd a kinek hajítja a három
királykisasszony az aranyalmát, az legyen kinek-kinek élte párja. Mikor
mindnyájan együtt voltak: a legnagyobb királykisasszony szive választottjának,
a herczegnek hajította az aranyalmát, ki azt szerencsésen megkapván, övé lett
az ékes virágszál; - a középső királykisasszony szinte szíve választottjának, a
grófnak hajította az aranyalmát. Ez is megkapta szerencsésen s az övé lett az
ékes virágszál. Most a legkisebbre, a legszebbikre került a sor. Valjon kinek
fogja hajítani? Körülnéz, hej nincs ott az ő szíve választottja, nincs ott az
aranyhajú és naptündöklésü homloku kertészbojtár! háromszor is megcsóválta, háromszor
is meglóbálta az aranyalmát, hogy majd elhajítja, de nem tudta magát elszánni!
Mi dolog ez? kérdi magában a király, tán hiányzik valaki? -
körülnéz, de senkitsem tudott megnevezni, hogy ki hiányzik; mert mindenki ott
volt.
A főkertész elértette az öreg király gondolatját: azért
felszólalt.
- Felséges uram! mi mindnyájan itt vagyunk, nem hiányzik
közűlünk senki sem, csak az a rosz kapczás fejű kertészbojtár, de ez talán
számadásba sem jön?!
- Rögtön hivják fel! parancsolta a vén király.
Felhivják a kapczás fejű kertészbojtárt, s íme! alighogy
betette a lábát a küszöbön, már repül feléje a aranyalma, - ugyannyira, hogy
alig maradt annyi ideje, hogy az aranyalmát is megkapja s az ajtót is betegye,
de mégis szerencsésen megkapta. Az övé lett a legkisebb, a legszebb
királykisasszony, ő szakasztotta le a legszebb virágot.
Az összegyűlt uri népek összenéztek, azt sem tudták:
nevessenek-e, azt sem tudták: bosszankodjanak-e? A vén király pedig ezen való
haragjában annyira fölgerjedt, hogy a neki esett tulajdon hajának és szakálának
s úgy tépte mint a kendert, vagy még ennél is jobban; - nem nézett aztán sem
istent, sem embert, hanem felugorván aranytronusáról, a kezében levő királyi
botjával kiüzte a szobából legkedvesebb, legszebb leányát; de nem csak kiüzte,
hanem sarkig érő aranyhaját a kezére tekervén, végig hurczolta-vonczolta
tizenkét szobán, a tizenharmadik szoba grádicsáról pedig mint egy kutyát
lerugdosta, aztán minden örökségéből kitagadta, hogy ő neki nem gyermeke, hogy
ő nem nemzette e világra, hanem eb fajzotta fattyú sarjadék, hogy ő vele
nemhogy egy sót kenyeret ennék, de még egy fedél alatt sem lakik! A szegény egy
pár cseléd sírva-ríva a kertbe szaladt, s ott huzták meg magokat valami
bokorban; mint isten elzűlött fészek nélküli madara; úgyannyira, hogy még az
esküvőre sem eresztették, de nemcsak esküvőre, hanem még a lakziba se szabad
volt oda szagolni, pedig boldognak, boldogtalannak huzta a czigány, szólt a
muzsika; pedig még az árva gyereknek is akkora darab kalács volt a kezében, hogy
majd letörte a derekát.
Az egy pár cseléd kapta a lelkét mit, mit nem cselekedett!
szedett Jancsi egy kalap érett gyümölcsöt, csermolyás kenyerök ugyis volt,
leültek egymás mellé párosan arra a kerek dombra, a melyen azelőtt a szép
királykisasszony hajnalhasadáskor fésülgette a kapczásfejű aranyhaját, s ott
megtartották a lakodalmat kettecskén; minden falatot a szerelem mézével,
csókkal édesitgettek. Minden falat után, melyet egymás szájába raktak,
megcsókolták egymást, mondván: Ne, ez itt a tyukhúsleves vékony metéttel, - ne,
ez a fekete leves, ez a barát füle, baraczklekvárral, - ne, ez a tejfeles
káposzta, dagadóval, - ez itt a pulyka pecsenye és ez itt végre a
menyasszonykalács.
Aztán fontak egy rosz kalyibát zöld galyakból, arattak belé
fris füvet, betakarták egy rosz szürrel, két karjuk volt a vánkos, hosszú
aranyhajuk a takaró s mégsem fáztak meg. Ez volt az ő királyi rezidencziájok,
ez volt a fölvetett menyasszony ágy.
A tyukpadláson volt egy hánytvetett rozsdás puska, csupa
piszok, csupa szenny volt; ugyannyira, hogy kár volt rá jó szemmel nézni, - ezt
a rosdás puskát kitisztította a kapczás fejű, megmosta a patakban, vasporral
kicsiszolta s elment vele vadászni. Ez a rosdás puska olyan tulajdonsággal
birt, hogy a mire csak ráfogta az ember, akár jól czélzott, akár nem, már az a
halálfia volt.
Hogy meghallotta a király két kedves veje, a herczeg, meg a
gróf, hogy a kapczás fejű elment vadászni: ők sem akartak kisebb emberek lenni
mint az, ők is elmentek vadászni, nagy készülettel, nagy pompával, czifra
fényes puskával és vadásztarisznyával; de bár egy istenadta napot
eltarisznyáztak, egy borda vad, nem sok, de még annyit sem lőttek; a kapczás
fejű pedig majd megszakadt a sok vad alatt, annyit lőtt, hogy az orra már majd
a földet szántotta mint valami csoroszlya.
Itt egy tisztásan összetalálkozik a három vő; a herczeg, meg
a gróf, meg a kapczás fejű.
- Ejnye pajtás, be sok vadat lőttél, mondja a herczeg, hol
tettél ennyire szert?
- Az erdőn, felelt a kapczás fejű.
- Hiszen mink is ott bolyongtunk, de egy borda vad nem sok,
de még annyit sem lőttünk!
- Az a baj, hogy csak bolyongtatok mint a keringős juh, de
nem vadásztatok! felelt a kapczás fejű.
- De nem azt mondom én neked pajtás, szólt a gróf, hanem
azt, hogy neked sok a vadad, nekünk sok a pénzünk, te neked szükséges lenne a
pénz, nekünk a vad: azért nem adnád el nekünk jó pénzért, bizony nem bánod meg;
urrá teszünk.
- A mit kivánsz, azt adunk, egészité ki a herczeg a gróf
beszédét.
- Már ez okos beszéd, válaszolt a kapczás fejű, tehát a mit
kivánok azt adtok. Nekem pénz nem kell, mert nem érzem hiányát, hanem akkor
adok vadat, akár mind odadom, ha egy-egy akasztófa bélyeget hagytok a hátatokra
sütni.
Mit volt, mit tenni a két vőnek, a herczegnek meg a grófnak,
vad nélkül szégyeneltek volna haza menni, mit mondanak majd otthon, hogy ők egy
borda vadat sem lőttek, ez a gyezse pojdes fajankó pedig annyit lőtt, hogy majd
megszakad alatta; pénzért nem adja, erőnek erejével pedig csak nem vehették el
tőle? ráengedték sütni az akasztófa bélyeget a hátukra. Mikor ez megvolt, a
kapczás fejű átadta a számnélküli sok vadat; ő pedig lőtt valahol egy kósza
verebet, czérnával a puskájára kötötte, a sapkáját félre vágta s fütyürészve
danolgatva bandukolt hazafelé.
Mikor a kapczás fejű a rezidenczia előtt elment volna, már
ekkor a két kedves vő hazaszállítatta a sok vadat. A király imhogy ki nem bújt
a bőréből, annyira örült a sok vadnak; de nemcsak a vadnak, hanem két vejének,
hogy mily derék emberek azok, hogy mily jól adta férjhez két szép leányát.
Mondom mikor igy legjobban örülne, hogy madarat is lehetett volna vele fogatni,
ép akkor pillantotta meg azt a szerencsétlen kapczás fejű kertészbojtárt, ép
akkor ment el az a rezidenczia ablaka előtt, hátán a rosdás puska, ezen pedig a
madzagra kötött verebét hintálta-lobálta a szél. Haragra lobbant a vén király,
dühbe jött, szaladt a puskáért, hogy most mindjárt mintegy veszett kutyát
agyonlövi. Agyon is lőtte volna, ha a felesége, ki oly jó volt mint egy falat
kenyér, fejére kulcsolt kézzel sírva-ríva nem kéri, ha ez meg nem kapta volna a
kezét s félre nem rántotta volna a puskát, midőn elsült.
No, ez abba maradt.
Itt egyszer a burkuskirály hadat üzen a spanyol királynak,
hogy ilyen, amolyan teremtette, ha legény, álljon ki a csatasikra; mert
különben kő kövön nem marad s minden irgalom kegyelem nélkül apraját, nagyját
kard élre hányja s még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez,
mert azt is kősziklához vereti; vérét a föld issza, husát a kutyával eteti. A
spanyol király se veszi a dolgot tréfára, minden ármádiáját összedoboltatja,
két vejével együtt kirukkolt a csatasikra; de még ha annyian, még ha hat
annyian lettek volna is, mégis früstökre is kevés lett volt a burkuskirálynak,
oly nagy erővel jött rá, annyi tengernyi népe volt. No most spanyol király jaj
neked, jaj a te ősz fejednek, három szép leányodnak, egész népednek,
nemzetségednek! mert ha ezer lelked volna is, mégis mindegyiknek drága világát
kioltaná a burkuskirály.
De a kapczás fejű sem maradt a felesége oldala mellett a
pendelregementben, hanem ideje-korán fölkelt, felöltözött, a vállára vetette a
kötőféket és elindult fölkeresni jó tátoslovát, hogy az apósának a nagy
veszedelemben légyen segitségére.
Hogy a hársfához ért, megütötte háromszor a fa oldalát a
kötőfékkel. Mindegyik ütésre hangos nyerítés hallatszott a hársfavárból, hogy
szinte megkondult bele a világ, végre kiugrott az aranyszőrű, zsarátnokot evő
tátosló, kérdezvén:
- Mit parancsolsz kedves gazdám?
- Nem egyebet édes lovam, mint azt, hogy izíbe, tüstént
ebben a szempillantásban, teremts elő nekem egy olyan regement huszárt, kiken
még a réz is vert arany legyen és paripájaik szőre oly fényes, hogy tükör
gyanánt használhassa a huszár.
Alig ejté ki kivánságát a kapczás fejű: ime! ott állt előtte
a gyöngyadta, gyönyörves regement aranypánczélban, aranysisakkal, csak a
parancsszóra várt. Maga a kapczás fejű pedig megmosdván harmatvízben, kiereszté
aranyhaját, s felpattant a tátosló hátára és ekkor oly szép volt mint az
esthajnal csillag, vagy tán még ennél is szebb. Ezzel elvágtatott a csatasikra,
a regement katona pedig mindenütt a nyomába.
Hogy a csatasikra ért az aranyos vitéz, a spanyol király
eleibe lovagolt két vejével együtt; az egyik oldalán volt a herczeg, a másik
oldalán a gróf.
- Ha meg nem sérteném a fenséges királyfit, kezdé beszédét a
spanyol király, mert ékes külsejéről, deli termetéről itélve más nemis lehet
mint királyfi, mondja meg nekem, segitségünkre jött-e, vagy bántodásunkra?
- Sem segitségedre nem jöttem, sem bántodásodra, hanem csak
az igazságért harczolok, válaszolt az aranyos vitéz.
Itt összeütközik a két tábor, összemérték erejöket s már-már
majd vége lett a spanyol király népének, de ép ekkor fuvatta meg az
aranytrombitát az aranyos vitéz s rá a burkus király népére és mint a répát ugy
apritották az ellenséget. Magát a vén királyt az aranyos vitéz vágta ki az
ellenség közül, megszabaditván a bizonyos haláltól, aztán neki egyenesen a
burkus királynak, kihívta őt egyszál kardra. Mindenki abba hagyta a csatát,
mindenki csak az aranyos vitézt és a burkus királyt nézte. Összecsaptak,
összetűztek, de mégis a burkus király húzta a rövidebbet; mert az aranyos vitéz
ketté hasította a fejét. Hogy elesett a burkus király, a népe nyullá változott,
elkezdett szaladni, - utánna az aranyos huszárok s mind leapritották, csupáncsak
egyet hagytak meg hírmondónak. Mikor vége volt a csatának, a vén király nagy
hajlongások, nagy hálálgatások között köszönte meg az aranyos vitéznek a
hozzája való szivességet, - de az aranyos vitéznek baja támadt; mert hogy, hogy
nem, mikor a kardját a hüvelyébe akarta dugni, a czombjába szalasztotta s
azonnal kibugygyant szép piros vére. Oda szalad a vén király, saját aranyrojtos
nyakravalóját oldozta le, s azzal kötözte be a a sebjét. Aztán elváltak
egymástól nagy hálálgatás és nagy hajlongások között; az egyik jobbra, a másik
pedig balra ment s mindnyájan hazajutottak szerencsésen; a spanyol király
rezidencziájába, az aranyos vitéz pedig, már mint a mi kapczás fejűnk, eléb a
hársfavárhoz ment, hol ott hagyta jó tátoslovát az aranyos vitézekkel együtt s
csak aztán bandukolt hazafelé. Aztán ismét a mi kapczás fejű kertészbojtárunk
volt olyan szurmos pofával mint a ki három hétig szüretel; csak azzal a kis
különbséggel, hogy a jobb lábára sántított; fájt neki a kardszúrás által ejtett
seb; még pedig annyira fájt, hogy nemcsak, hanem ugyancsak, úgyannyira, hogy
azt a nagy erős vitézt a lábáról is leejtette. Megijed a felesége, hogy ugyan
mi a baja, hogy ugyan mi lelte s kérdi tőle:
- Mi bajod van szívem szép szerelme?
- Jaj, ne kérdezd feleségem, gyöngyvirágom, az erdőn voltam,
megbotlottam, s egy kopacsba megütöttem a lábamat.
- Mutasd szivem aranyos virága.
- Nem mutatom, gyöngy ibolyám, kedves feleségem. Minek
néznéd, majd begyógyul.
De a menyecske nem tágított s addig sarkalta, addig nógatta
az urát, hogy erőnek erejével megnézte. Hát látja, hogy a czombján egy
kardszúrás van, mely ura atyja aranyrojtú, fekete selyemnyakravalójával van
bekötve; nagyobb hitelesség okáért rajta a király neve és czimere aranynyal van
kivarrva. Nem szólt semmit a férjének, hanem leoldolta a kardszúrásról a király
nyakravalóját és bekötötte a férje sebjét patak mentében szedett ezerjófűvel. A
király nyakravalóját magához véve, ment egyenesen atyja szine elébe. Szalad az
első ajtóra, zörget rajta, nem eresztették be; mert ott egy szuronyos puskáju
katona állt sirbakot, kinek erős kegyetlenűl meg volt hagyva, hogyha ilyen, meg
ilyen személy akar - lányának már nem is nevezte - a király színe elébe
járulni, be ne eressze fejvesztés terhe alatt. Szalad a másik ajtóra, ott sem
eresztették be; szalad a harmadikra, ott sem eresztették be, bár úgy kérte azt
a kemény szivű katonát, hogy a szivét majd a tenyerére tette. Meghallja az édes
anyja, hogy az ajtó előtt sír-rí legkedvesebb, legszebb leánya, megesett a
szíve rajta, kimegyen hozzá, kérdi tőle: hogy mit akar? Be nem merte vezetni,
mert félt az urától, a vén királytól, pedig leánya, édes leánya, véréből való
vér, husából való hús, csontjából való csont, tulajdon édes leánya volt.
A legkisebb királykisasszony elmondta az anyjának, hogy mért
jött, hogy az ura bonczán van egy seb, az pedig nemző apja tulajdon
aranyrojtos, fekete selyemkeszkenőjével van bekötve, ha nem hiszi édes anyám:
ím, itt van a kebelemben, - azzal kivette kebeléből az aranyrojtos nyakravalót.
A nagy sirás-rivásra a vén király is kijött, hát látja, hogy
az aranyos vitéznek adott tulajdon aranyrojtos, fekete selyem keszkenője a
leánya kezében van.
Kérdi tőle, hogy hol vette.
- Hol vettem? felséges király atyám, hát mi türés tagadás,
az uram ma reggel nyögni kezdett, kérdem tőle: mi a baja, de nem akarta sehogy
kibeszélni, mig erőnek erejével meg nem néztem, hát uramfia, mit látok, mit
nem, a czombján egy kardszurás van, mely felséges uramatyám tulajdon
nyakravalójával volt bekötve.
A vén király nem várta be leánya beszédének a végét, ott
hagyta a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat, hanem rohant lóhalálába a kertbe,
egyenesen a kolyibának tartott, berúgja az ajtaját, hát kit lát ott sebben
feküdni, nem mást mint országa megmentőjét, élte szabadítóját, tulajdon legkedvesebb,
legszebb leánya férjét, édes-kedves vejét. A vén király azonnal felösmerte
benne az aranyos vitézt, az arany-regement vezérét. Lehajlott hozzája,
fölemelte, karjára vette, legszebb szobájába vitte, éjjelnappal ápolta, mig
csak egészen meg nem gyógyult. Aztán a kapczás fejű lett legkedvesebb veje,
országa örököse, holta után pedig király, a másik két vejét pedig, mivel
egy-egy akasztófa bélyeget engedtek a hátukra sütni: elcsapta, elkergette, és
az országából kiűzette.
Mikor pedig a kapczás fejű egészen jobban lett, nem volt
semmi baja, papot, hohért, vaskalapot hivattak; a pap: összeadta; a hohér:
seprőzte; az istennyila: kerülgette, de soha meg nem ütötte. Lakzit laktak,
tehenet vágtak, hordót furtak, faggyat hoztak, faharanggal harangoztak, tökkel
kolompoztak. A vén király holta után pedig ő lett a király; minthogy azonban
igazságos ember volt, nem szerette a másét: két sogorát is kegyelembe fogadta;
adott nekik egynek egynek egy tótherczegséget.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.