Egyszer volt, hol nem
volt, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a tarka malac túr, volt egyszer egy
szegény ember. Volt annak egy Riska tehene. A tehén megellett egy bikaborjút.
A bikaborjú nőttön-nőtt,
valamennyi széna, szalma volt Magyarországon, mind megette, de nagyon nagyra
nőtt.
Volt ennek a szegény
embernek három fia is. Elővették a bikát, el akarták hajtani a Tiszára inni,
mert a kútból egy hörpintésre kiitta a vizet. De gyalog nem bírtak vele:
telefont szereltek a hátára, úgy hajtották. Egyik ült a nyakán, a másik a
derekán, a harmadik meg a farán. Aztán úgy hajtották, hogy beleszóltak a
telefonba:
- Üssed már a farát!
- Üssed már a derekát!
- Üssed már a fejét!
Olyan nagy volt.
Mikor odaértek a
Tiszához, megkínálták vízzel. Mikor ivott, megkötötték egy fűzfabokorhoz. Ők
aztán leültek szalonnát sütni.
Ahogy ott sütik a
szalonnát, hát arra repült egy nagy sas. Lecsapott, körme közé kapta a bikát,
és elragadta.
Útközben, ahogy a sas
vitte a bikát, leejtette az egyik hátulsó sódarát. Egy gulyás éppen arra
legeltette a gulyát, beleesett a sódar a gulyás szemébe. Három hétig keresték
nagyítóval a gulyás szemében a bika sódarát, míg megtalálták.
Bevitték a városba, mert
éppen ott volt közel. A város három hónapig nem bírta felemészteni, annyi hús
lett belőle. A csontját meg eldobták.
Olyan homokos vidék volt
az, a szél mindig fújta a homokot. De az a nagy csont megtartotta a homokot,
olyan homokhegy lett, hogy egy várost építettek rá.
A huncut rókák meg
bejártak a városszélre tyúkot lopni. Az egyik róka bevájta magát a város alá,
meglelte a csontot. Belerágott a végébe, s a fogával kezdte húzni. Addig húzta,
húzta, míg kirántotta. Összedőlt a város.
Még most is láthatod, ha
arra jársz. Ha nem hiszed, kérdezd meg éntőlem. Olyan igaz, mint az öklöm,
bizonyítja a könyököm.
