Élt egy béka a sekély forrásnál.
- Nézd csak, milyen remekül élek itt! -
mondta az arra vetődő kelet-óceáni teknősnek.
- Ugrálhatok a köveken, ha ki akarok jutni
a partra, s megbújhatok a sziklahasadékokban. Kedvemre hűsölhetek a
pocsolyákban, ha meg kedvem támad, bebújok a mély iszapba. Nincs az a rák,
nincs az az ebihal, amelyik olyan remekül élne, mint én! Én vagyok az úr a
forrásban és a parton. Kívánhat ennél többet valaki? Miért nem jössz erre
gyakrabban, hogy elszórakozzunk?
Mielőtt a kelet-óceáni teknős belépett volna a
forrásba, lábának körme beleakadt valamibe. Megállt, hátralépett, majd
belefogott, hogy elmondja a békának, milyen az óceán.
- Az óceán szélesebb ezer linél is, és legalább
ezer li mély. Valamikor a régi időkben tíz évből kilencben dagály volt, ám a
tenger szintje mégsem emelkedett, aztán meg minden nyolc évből hétben apály
volt, de a tenger szintje mégsem csökkent. Az óceán korokon át mindig ugyanolyan.
Hát ezért szeretek az óceánban élni.
Szavait figyelve a béka zavartan hallgatott.
