Volt egyszer egy nagy
birodalom, annak egy öreg fejedelme és az öreg fejedelemnek szép leánya.
Nem hazudtam akkor, mikor azt mondtam: szép volt a leány;
mert úgy jártak a nézésére, mint a búcsúra, mintha e széles világon minden út
csak ide vezetett volna, mintha e lett volna a világ közepe; mindenki ide ért,
mindenki ide sietett; mintha nem is anya szülte volna, hanem úgy lopták volna
az égből.
Egykor a vén király álmot látott s annak veleje im ide ment
ki: hogy az ő kedves, egyetlenegy leánya két korsó vizet öntött ki a földre s a
kiöntött víz, mint az áradat, egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a tengernyi
áradat nemcsak az ő birodalmát, de az egész világot özönvízzel boritotta el s ő
magát is, mint az ürgét a lyukából, kiöntötte.
A vén király erre kiugrott az ágyból s többé aztán hasztalan
feküdt le; mert nem tudott elaludni, igy a tengernyi éjszakát álmatlanul
virasztotta át.
Itt még jó formán alig
pitymallott, midőn a király kiadta a parancsolatot, hogy széles birodalmából
minden irástudó, álommagyarázó, jós és csillagász az ő királyi rezidencziájába
gyüljön össze.
Össze is gyültek szép renddel azok a nagy okos emberek,
kiknek aztán a király elébök terjesztette az álmát, hogy magyarázzák meg, mit
jelent az.
Meg is magyarázták azok s álom fejtésök veleje im’ ide ment
ki: hogy a két korsó víz, két hős fiat jelent, kiket leánya szül a világra; a
kiöntött vízáradat pedig: a két fiú világra-szóló vitézségét; végre az egész
birodalmat, sőt az egész világot elboritó tengernyi özönvíz, mely ama
vízáradatból származott: a két fiú hatalmát, kik nemcsak nagyapjok birodalmát,
de az egész világot meghódítják.
Az öreg király ez álomfejtés hallattára szörnyen megijedt s
tanácsot kérni az ország tátosaihoz és bölcseihez fordult.
Ezek tanácsának veleje oda ment ki: épitessen az öreg király
a legmagasb hegy tetején egy vasházat, még pedig olyant, hogy azon sem ajtó sem
ablak ne legyen, csupán csak akkorka lyuk, a melyen egy messzős csupor befér. -
Mikor aztán ez kész lesz, ebbe zárassa el legkedvesebb leányát, hogy az férfit
soha, de soha se ösmerjen.
Minden jó király hallgat tátosai és bölcsei szavára: úgy a
mi mese-királyunk is megfogadta azoknak beszédét.
A legmagasb hegy tetején azért egy irdatlan vasházat
épittetett, melybe aztán egyetlenegy legkedvesebb leányát befalaztatta. Ajtót
vagy ablakot rajta sehol sem hagyott vágni, csak akkorka lyukacskát, melyen egy
messzős csupor befért; hol aztán neki ételeket adogattak be, hogy mégis a
lelkükre éhen-szomjan meg ne haljon!
Mikor a szép leányt elevenen ebbe a koporsóba eltemették: az
egész ország kikisérte, az egész ország megsiratta; de mit értek egy ország
könyei, ha nem segithettek rajta?
Itt a királykisasszony azzal mulatta magát, hogy egész
istenadta nap egyre sírt-rít, s hullt a könye mint a záporeső.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem! a
vasház földjéből egy édes forrás buzogott fel, s hogy im a királykisasszony
szomját ebből oltotta: tőle teherbe esett s egyre vastagodott; de nem csak
vastagodott, hanem két aranyhajú gyermeket is szűlt, még pedig mind kettő fiú
volt.
Hogy pedig az egy pár cseléd Péter-Pál napkor született;
hogy víztől fogantatott: elnevezte az egyiket Vízi Péternek, a másikat pedig
Vízi Pálnak.
A királyleány többé nem sírt, nem könyezett, hanem az egy
pár cselédkét térdén dajkálgatta és ringatgatta.
Addig-addig ringatgatta a két gyermeket, míg azok hét
esztendősök nem lettek. Mikor ép betöltötték a szent hetes számot: neki
vetették a hátukat a vasháznak, kidöntötték az oldalát, s kiléptek
koporsójukból az isten szabad ege alá. Minthogy édes anyjukat úgy sem vihették
magokkal; minthogy nem volt sem testöknek, sem lelköknek hova lenni: közösen
abban állapodtak meg, hogy őt mindaddig itt hagyják, míg ki nem szabadíthatják.
Azért újra felállitották a vasház oldalát s azzal tovább mentek.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az
óperencziás tengeren is túl, hét esztendő hét hónap és hét hétig, egyszer oly
útra találtak, mely kétfelé vezetett; az egyik hajszra, a másik csaléra. Ez út
mellett állott a világ jósfája, mely az ember minden kivánságát teljesítette.
A hatalmas két gyermek leheveredett a fa alá. Egyszer Pál, a
kisebb, csak elkezdi:
- Ejnye, be jó volna egy sűlt liba!
Alig ejté ki kivánságát: ime! egy sűlt liba repült le a
fáról. Kivántak aztán még kenyeret is, s hogy ez is leesett, jó izűn
elköltötték az isten áldását.
Hogy megeléglették az isten áldását, azt mondja Péter, az
öregebb testvér, a kisebbiknek:
- Nó öcsém, itt az út két felé vezet. Minthogy te kisebb
vagy, téged illet az elsőség, válaszsz: hajszra, vagy csaléra mégysz-e? - Pál
azt mondta, hogy jobbfelé megyen.
- De öcsém, folytatta Péter, még mást is akarok mondani: itt
áll ez a jósfa, szúrjuk ennek az oldalába a késeinket. Azért szúrjuk pedig
bele, hogy ha valamelyikünk megakarja tudni, hogy él-e, hal-e a másik testvér,
csak ehhez a fához kell neki jönni. Ha él: fehér víz folyik ki belőle; ha pedig
meghalt: piros vér.
A mint mondták, úgy cselekedének, bicskájokat mindketten a
jósfába szúrták. Aztán megölelték, megcsókolták egymást s elváltak, az egyik,
Péter az öregebb, bal-, a másik pedig, Pál az ifjabb, jobbfelé ment.
Megyen, mendegél Péter, a balfelé vezető úton, egyszer egy
nagy vadon erdőbe ért, hol már messziről meglátott egy farkast, mely az út
mellett az alfelén űlve guggolt.
Itt Péter a húrra illesztett egy nyilvesszőt, hogy majd
agyon lövi az ordast.
- Ne lőjj agyon, mondja a farkas, inkább odaadom az egyik
kölykömet.
Péter nem lőtte agyon a farkast, hanem elfogadta az
ordas-kölyköt.
Volt már neki egy állatja.
Megyen, mendegél tovább, előtalál egy tigrist. Erre is
ráfogja a nyilát, hogy majd agyon lövi.
- Ne lőjj agyon, mondja a tigris, inkább odaadom az egyik
kölykömet.
Péter leeresztette a nyilat s a tigrist nem lőtte agyon; de
a tigriskölyköt elfogadta.
Volt már neki két állatja: egy farkas és egy tigris.
Megyen, mendegél tovább a nagy vadon erdőben, egyszer lát az
út mellett a két lábán űlni, egy nagy oroszlánt. Péter is ráfogta a nyilát,
czéloz, hogy majd agyon lövi, de az oroszlán megszólalt, mondván:
- Ne lőjj agyon, inkább odaadom az egyik kölykömet.
Péter leeresztette a nyilat, de az oroszlánkölyköt elvette.
És igy volt már neki három állatja: farkas, tigris és
oroszlán.
Megyen, mendegél az ő három állatjával, egyszer elér egy
olyan városba, mely egészen gyászszal volt bevonva, mintha az egész városnak
halottja lett volna.
Vízi Péter bemegyen a legszélső házhoz, hol egy özvegy öreg
asszony lakott. Köszön neki.
- Isten jó nap, anyámasszony!
- Fogadj isten királyfi! hát mi járatban vagy?
- A vitézség pálmáját keresem!
- Hahó királyfi! nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod!
meglelheted pedig itt e gyászszal bevont városban.
- De el is felejtem kérdeni, mondá a királyfi, mi dolog az,
hogy az egész város gyászszal van bevonva, mintha mindenkinek halottja volna?
- Haj! igazán mondja: itt mindenkinek halottja van! a halott
pedig nem egyéb, mint a király egyetlenegy, 18-éves, hajadon leánya, egy ékes
virágszál, ki beillenék a csillagok közé is, de még ott is ő lenne a legszebb!
S ezt a kerek föld legszebb virágát egy rút, tizenkét fejű sárkány gyomrába
akarják eltemetni, a kigyók, békák temető helyére!... de majd el is fárad az
állásban a királyfi?... tessék ide a melegre, a tűzlóczára leűlni, míg
elbeszélem a történetét.
- Köszönöm szépen, de inkább szomjas mint fáradt vagyok:
azért egy korsó vizet kérnék.
- Vizet, vizet! aranyért se’ lehet azt a mi várasunkban
kapni, de csak tessék leűlni, majd elbeszélem a historiáját; azonban tejjel
szolgálhatok, - mi magunk is hét számra nem iszunk egyebet!
- Huszonnégy esztendeje már annak, kezdé beszédét az öreg
asszony, hogy városunk kútjában egy felette elrepülő sárkány egy nagy ebadta
sárkánytojást hullatott. A sárkánytojásból kikelt egy tizenkét fejű sárkány,
mely a kútat magáénak tartotta s adót vetett rá. Az adó pedig nem volt egyéb,
mint minden évben egy 18 éves leány. Már az egész város 18 éves leányát adóba
fizettük, csak egy van hátra, s ez: a király egyetlenegy hajadon leánya. Most
tehát ezen van a sor; ezt kell eltemetni a sárkány gyomrába, kigyók, békák
temető helyére! mert különben, bárha az egész város szomjan veszne is el, egy
csepp víz nem sok, de még annyit se enged meríteni. S ha pedig oda adják neki a
király egyetlenegy 18 éves leányát: többet nem kiván semmit, hanem elszáll vele
messze, messze nagy Sárkányországba. Ezért van felséges királyfi az egész város
feketével bevonva, ezért van mindenkinek gyásza, ezért van mindenkinek halottja,
kit reggel, délbe és este mindig sirathat. Azért az öreg király az egész
országban kihirdettette, hogy az, a ki a leányát megmenti s legyőzi a tizenkét
fejű sárkányt: annak adja feleségül fele birodalmával együtt. S holnap lesz az
a nap, hogy vagy a sárkányt ölik meg, vagy a leányt vetik be a kútba!
Vízi Péter nem szólt semmit az özvegy asszonynak, de azért
föltette magában, hogy ha addig él is, megküzd a sárkánynyal; ezért másnap még
hajnalban fölkelt, fente erősen a kardját s jól tartotta állatait. S mikor mind
ezzel egészen készen volt, kieresztette aranyhaját, felöltötte legszebb
köntösét s ekkor ugy nézett ki mint egy csillag.
Az egész országban csak két ember jelentkezett, hogy megküzd
a tizenkét fejű sárkánynyal: Vízi Péter és valami Vörösherczeg; de ez utóbbi,
mikor meglátta a tizenkét fejű sárkányt: ijedtében a kút mellett lévő görbe
fűzfára mászott fel s onnan nézte, hogy Vízi Péter mint verekedik meg a
sárkánynyal.
Hárman voltak jelen: a király leánya, biborba-bársonyba
öltözve, a sok drágakő: arany, gyémánt csak úgy csillogott rajta, mint az égen
a fényes csillag; Vízi Péter három állatjával és a fára futott Vörösherczeg.
A sárkány, hogy meghallotta, hogy addig nem adják oda neki a
király leányát, míg az ország vitézével meg nem verekedik: csak úgy okádta ki a
kútból a vörös, kék és zöld lángot, hogy jobban se kellett!
A vörös, kék és zöld láng után a sárkány dühösen kiugrott a
kútból s akkorákat fújt, hogy még egy gályavitorlát is képes lett volna
fenekestől együtt felforgatni; aztán neki rontott Vízi Péternek. Összecsaptak.
Vízi Péter csak azon volt, csak azon mesterkedett, hogy a fejéhez férhessen; a
sárkány pedig csak azon, hogy pikkelyes-pánczélos farkával mellen üthesse a
vitézt. Ezért szüntelen kerülgették egymást. Már-már Vízi Péternek majd kampesz
lett; jó kardja hagyta cserbe, mert a mint döngetni kezdé a sárkány pánczélos
mellét: ketté pattant tövében. Búgott a tört kard, hasitotta a levegő-eget s ép
a Vörösherczeg hátában állott meg. Nagyot sikoltott ez, ugy annyira hogy ennek
hallatára mindkettő felhagyott a küzdéssel. De a királyleány sem rest: ízibe
más kardot adott Vízi Péternek.
Ezt látva a sárkány, csikorgatta két sor fogát, s
orrán-száján okádta a különféle lángot.
Most kétszeres erővel rontott a királyfira s az már hátrálni
kezdett; de most Vízi Péter három állatja is kedvet kapott a küzdésre,
rárohantak a tizenkét fejű sárkányra s körbe-körbe forgatták; farkát akarták
elkapni. A tigris végre mint legügyesebb ugró, elkapta a fenevad farkát; utána
a farkas is belecsimpaszkodott, végre az oroszlán is legnehezebb csombókul
odakötözte magát.
A tizenkét fejű sárkány mindenkép szabadulni akart e három
csomboktól: azért összeszedvén minden erejét, farkánál fogva a levegőégbe
magasra emelte a három állatot s a földhöz ütötte; ujra fölemelte s ismét a
földhöz ütötte; de azért, bár nagyokat nyekkent a három szegény állat, azok nem
tágítottak, hanem annál jobban szoritották a sárkány farkát! Igy tizenkétszer
emelte föl a levegőbe s tizenkétszer ütötte a földhöz.
De ezalatt Vízi Péter se pihent, hanem beugrott a sárkány
tátott szájába s hogy fejére le ne csukódhasson e furcsa madárfogó:
buzogányával peczkelte ki. S kardjával aztán véres útat vágott magának. E véres
úton haladva fölkereste a sárkány lelkét, mely fekete galamb-forma volt; s azt
szíven szurva, megadta neki a halálos döfést.
Hogy kirántotta kardját a fekete galamb szivéből, fekete
vére három sugárban magasra szökelt fel s befecskendezte az ifjú királyfit. - A
fekete galamb halálosan vergődött saját fekete vérében, mindig
lassabban-lassabban pihegett melle, míg utoljára egészen lecsendesűlt s ekkor
hangos roppanással ketté szakadt a sárkány élte-fonala.
Vízi Péter ekkor sorba járta a sárkány tizenkét fejét s
mindegyikbe egy-egy aranyalmát talált. Ezeket zsebre rakván, a sárkány oldalán
ajtót vágott magának, s kibújt rajta nagy lucskosan és nagy véresen.
Három állatja még most is tartotta a sárkány farkát s csak
akkor eresztették el, mikor gazdájuk egyenként névről szólitotta; de eléb még
ekkor is egy jót haraptak rajta.
Vízi Péter hogy igen el volt fáradva, lehajtotta fejét a
királyi hajadon ölébe s elnyomta a buzgóság. Hasonlókép cselekedett három
állatja is; elnyujtózva heverésztek körülötte s aztán azok is elaludtak.
Ezt látván a fűzfán űlő szép madár, lerepűlt onnan s
hírtelen, hogy ne kiálthasson, a királykisasszony száját bekötötte, aztán
fölvette a királyfi kardját s Vízi Péter fejét hóhérmódjára levágta.
A királyi hajadonnak pedig erős kegyetlenül megparancsolta,
hogyha nem hallgat s hogyha nem azt mondja a mit ő: halálnak halálával öli meg.
Aztán nagy diadallal vonult be a városba, hogy ő ölte meg a
tizenkét fejű sárkányt, hogy már szabad a város egyetlenegy kútja és hogy már
most az övé a jutalom bére: a szép királyi kisasszony tizennyolcz szűz
esztendejével, tizennyolcz tavaszával, tizennyolcz bimbajával és a fele
királysággal.
Természetesen mitsem tudtak a városban a dologról, a
királyleány pedig nem mert szólni: odaadták neki a szép leányt feleségül a fele
királysággal együtt, s lakták a hét világra szóló lakzit, mely hét napig, egy
álló hétig tartott.
Itt, fölébred a három állat, hát látják urok veszedelmét,
csúfos halállali kimultát: elkezdtek az égfelé tartott fővel csunyául vonítani
s szükölni, még pedig oly keservesen, hogy a ki azt hallotta volna, bíz
megesett volna a szive rajta.
Az oroszlán végre, minthogy őt illete az első szó, szólt
ilyeténképen:
- Az én apám királyi udvarában egy túdós orvos im ezt
beszélte: az úti-lapu minden sebet begyógyit, és minden vágást összeforraszt:
azért próbáljuk meg ezt az orvosságot. S te tigris koma, minthogy legjobb futó
vagy, szaladj lóhalálába s hozz nekünk útilaput.
A tigris se hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem a
fejét a szügyébe vágta s lóhalálába rohant úti-lapuért.
A mint igy nyakra-főre rohan, előtalál egy nyulat, mely ép
úti-laput vitt fiainak.
- Mit viszesz te kis nyúlacska? kérdi tőle a tigris.
- Úti laput a fiaimnak.
- Add ide, mert orvosságnak kell.
Mit volt mit tenni a szegény nyúlnak, odadta az úti-laput.
Szalad a tigris az úti-lapuval s átadta a farkasnak, mely
köztök a legjobb orvos volt.
A farkasból lett orvos Vízi Péter fejét az úti-lapu
segítségével oda ragasztja; de most az egyszer, a nagy sietség vagy mi miatt,
elég az hozzá, az orvos úr ügyetlen volt, mert a tirkóját forditotta előre, a
képesfelét pedig hátra.
Az oroszlán, mint a kinek legtöbb esze volt, azonnal
észrevette a galibát s figyelmeztette rá az orvos urat.
Az orvos pedig a főt hirtelen lekapta, mely már kezdett
odaforrni, aztán pedig megigazította úgy a mint kellett: a képesfelét
forditotta előre, a tirkóját pedig hátra.
Ugyan megjárta volna a szegény Vízi Péter, ha oly
állapotban, mint azt az orvos ur legelőször oda ragasztotta, talált volna
fölébredni; elől lett volna a tirkója, hátul pedig a képesfele!
Az úti-lapu csakugyan használt! mert Vízi Péternek semmi
baja sem lett, csak egy veres vonal látszott a forradás helyén.
Nó, megállj Vörösherczeg, mondta magában a királyfi, még te
is rá kerülsz az ebharminczadjára s megfizeted ennek az árát busásan; szeget
szeggel: életért éltet, nyakért nyakat és fejért fejet!
Midőn aztán a királyfi ezeket mind elgondolta, felállván, a
sárkány tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat, melyek mindegyik szájban
párosan találtatának. Mikor aztán ezekkel is készen volt, az aranyfogakat
tarisznyára tette, az ő három állatjával együtt a város végen lakó özvegy öreg
asszonyhoz szép csendesen haza ballagott.
Itt az egész város, az egész ország készül a királyi
lakzihoz: tehenet vágnak, ökröt sütnek, száz akós hordót fúrnak s boldognak,
boldogtalannak szólt a muzsika, húzta a czigány: - csak Vízi Péternek nem, neki
szíve húzott busabbnál búsabb nótákat, hogy az a nagy erős vitéz ennek
hallatára majd sírva fakadt, mint egy gyermek és mint egy asszony, kik, hogyha
valami baj éri, egyebet sem tudnak, csak a szájukat vonják félre.
Az egész várost a fekete posztó helyett pirossal vonták be,
az útakat virágokkal hintették meg. Minden szív virágzott, minden arcz, mint
ama tündöklő nap az égen, fénylett az örömtől: - csak Vízi Péter viselt gyászt,
fekete gyászt, szomoruság jelét; csak az ő arcza volt sötét.
Hej! abból a nagy búbánatból és abból a nagy szomoruságból
jut még valakinek! s jaj neked, ezerszeres jaj Vörösherczeg, mert ha ezer
lelked volna is, mégis mindegyiket kioltaná Vízi Péter azzal a nagy
sötétséggel, mely őt gyászszal boritotta be.
De még a királyfi csak várt, csak várt; még nem volt idős a
haragja; hagy nőjön, hagy erősödjön: ezért epével, embersárral, emberméreggel
etette-itatta; mert a harag azt eszik, azt iszik s attól hizik meg akkorára,
hogy óriás lesz belőle!...
Csak hagy nőjön még, hagy nevekedjék!
De azonban Vízi Pétert, meg a három állatját egy lánczos
kutya kezdte mardosni, mely rettentő szájával, s ebben két sor iszonyú fogával
a gyomruknak esett s horgas inával horpaszukat szoritotta. Ez a lánczos kutya
volt pedig az éhség; pedig úton útfélen szólt a hegedű, pedig az emberek lakzit
laktak mintha mindenki újra megházasodott volna, vagy mindenki most adta volna
férjhez egyetlenegy legkedvesebb leányát.
- Eh, gondolta magában Vízi Péter, ez igy nem jól van; ezen
segíteni kell!
Azért elküldte a lakodalomba a farkast, nyakába akasztván
egy nagy irdatlan kosarat.
Megyen, mendegél a farkas a nagy kosárral, de a király
kutyái, melyek akkorák voltak mintegy szamár, nadrágot, szűk nadrágot akartak
neki szabni. De a farkas az ily szabókat nem szerette, azért kifizette őket
apró pénzzel. Ez az apró pénz volt pedig éles fogai harapása.
Bemegyen a farkas a palotába s megállt az ajtószegben.
A Vörösherczeg alól azonnal kiugrott egy aranyvánkos.
Hasztalan tették alá, újra kiugrott; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer
ugrott ki alóla, végre abba hagyták.
Az ékes mennyasszony pedig a farkast azonnal felösmerte;
fölkelt a négy vánkosról, mert ilyen alkalommal a királyi mennyasszonyok és
vőlegények négy-négy vánkoson szoktak űlni, - s úgy megrakta a farkas kosarát,
hogyha még többet akartak volna is rárakni, még se fért volna!
De a farkast, a mint kiment a rezidenczia udvarára, újra
elővették udvari szabói, hogy majd megnadrágolják; de a farkas se vette tréfára
a dolgot, kiugrott a palánk tetején s a kosár fölöslegét kizúditotta. Igy
menekedhetett meg a lakodalomból, hol ő kegyelmét akaratlanúl is megtánczoltatták.
Ez az elemózsia elég volt két napig s a lánczos kutya
elhallgatott; de harmad napra újra ugatni kezdett: azért, hogy elnémitsák, mert
vess a kutyának majd nem ugat, a királyfi harmad napra a tigrist küldte el még
nagyobb kosárral a lakodalomba.
Ezt is előfogták a király kutyái, hogy majd
megtánczoltatják: ezért a legerősebb kutya két lábra állt s átölelte a szinte
két lábra álló tigris darázskarcsú derekát s elkezdték kettecskén a német
tánczot járni; de a tigrisnek is olyan kedve kerekedett, úgy belejött a
tánczba, hogy a király kutyáit mind sorra tánczoltatta; mind a palánkhoz és
házoldalához verte. Aztán diadalmasan nyitott be a palotába s megállt az ajtó
megett.
A Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet
hasztalan raktak alá, mindig kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá,
tizenkétszer ugrott ki s végre abba hagyták.
Hogy meglátta a tigrist a király leánya: azonnal megösmerte,
fölkelt az aranyos négy vánkosról s megrakta úgy a kosarat, hogyha még akartak
volna is rá tenni, még se tehettek volna.
A tigris szájába vette a kosarat, kiment a palotából; de a
kutyák feléje se mertek szagolni, csak a ház végéről ugattak.
Ez az elemózsia ujra elég volt két napig. Hogy jóllakott a
lánczos eb, elnyúgodott; de harmad napra újra fölemelte rettentő száját, s
elbüffentette magát: azért Vízi Péter most már az oroszlánt küldte el, egy
irdatlan nagy kosárral.
De már ennek a király kutyái feléje se mertek szagolni,
szükölve futottak szanaszét, ki a házvégére, ki a csűr megé.
Itt, bemegyen az oroszlán a királyi rezidencziába, a
Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan raktak
alá, mindig kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki,
végre abba hagyták.
A király leánya, az ékes mennyasszony, hogy meglátta az
oroszlánt az ajtószegben a nagy kosárral: azonnal megösmerte, s úgy tele rakta
a kosarát, hogy ha még akartak volna is rá rakni, még se fért volna.
Ez az elemózsia újra elég volt nekik két napig, s hogy
jóllakott az örves kutya: elnyugodott, de harmad napra ismét fölemelte a fejét
s elbüffentette magát.
De már ekkor Vízi Péter maga ment látogatóba a lakodalomba.
Látogatóba? véres lakodalomba, hol emberhús az étek, hol
embervér a piros bor.
Jaj neked Vörösherczeg! ha ezer lelked volna is, mégis
megkellene halnod!
Hogy belépett Vízi Péter, a Vörösherczeg alól tüstént
kiugrott a negyedik aranyos vánkos, s a csupasz lóczán űlt.
Hej, inkáb űlt volna ő a puszta földön, hej, nemcsak a
puszta földön, hanem a puszta éles kövön is meztelen testtel, mint azon a
csupasz aranylóczán.
Vízi Péter egyszál kardra hítta ki a nyomorultat, s kétfelé
hasitotta a fejét. Kiomlott fekete vére, fekete lelke pedig elszállt, meg se
állt a pokol gyehenna lángjáig, hol a mint a felett repült volna, két szárnya,
két légi evezőlapátja összeperzselődött s a tűzbe esett; ott égett
eléghetlenűl, ott vergődött szabadulás nélkül. Ha sírt is s ha jajgatott is,
csak a tűzet élesztette s az annál jobban égett.
Most a királyleány, az ékes mennyasszony az egész történetet
színről színre, úgy a mint történt, elbeszélte.
- Hogyha nem hiszik, vette át a szót a menyasszonytól Vízi
Péter, im itt van tizenkét aranyalma, melyeket a sárkány fejeiből szedtem ki;
ime itt van huszonnégy sárkány fog, melyeket a sárkány tizenkét szájából törtem
ki.
Senki se emelt szót ellene, még maga az öreg király is jobb
szerette e csinos királyfit, mint ama Vörösherczeget, ki magán hordta a nevét,
pedig tudjuk, mint a szóbeszéd mondja: vörös ember, vörös ló, vörös kutya, egy
se jó.
Ekkor kezdődött el mégcsak a hadd el hadd! bezzeg nem hét
napig, hanem hét hétig tartott a lakzi; térdig jártak abba a jóféle tyúkhús
levesben, s még az árvagyermeknek is akkora darab kalács volt a kezében, hogy
majd letörte a derekát!
Hogy elmultak a mézes-mákos hetek: Vízi Péter vadászni
készült.
- Óh, szivem szép szerelme! mondja a királyné, ne menj a
Boszorkánytanyába vadászni, mert sötétebb az a csillagtalan éjfélnél, rosszabb
a pokolnál; mert nincs rá eset, hogy onnan valaki, a ki oda bevetődött, kijött
volna s isten fényes napját valaha látta volna.
Vízi Péter égre-földre igérte, hogy kerüli a
Boszorkánytanyát, mint ördög a tömjént, pedig magában elhatározta, hogy
egyenest a Boszorkánytanyának fordítja a szekérrúdját, de vele volt három
állatja is.
Megyen, mendegél a királyfi, egyszer felbukik előtte egy
sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, czéloz, de nem talál.
Mi dolog ez, gondolkozik magában Vízi Péter, az ő keze
sohasem szokott hibázni?!
Megyen, mendegél odább vagy száz lépésnyire, ujra felugrik
előtte a sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, kapja a nyilát s czélba veszi a nyúlat,
de ismét nem talál.
Mi dolog ez, tanakodik magában Vízi Péter, az ő keze sohasem
szokott hibázni?!
Megyen, mendegél odább a királyfi, újra felugrik előtte a
sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, czélba veszi az átkozott sánta nyúlat s
czéloz, - de harmadszor is vad helyett bakot lőtt.
Most a vitéznek ideje sem volt a haragra és bosszankodásra;
ime! mintha az isten fényes napja egyszerre leszakadt volna a feje felül és
mintha egyszerre elvesztette volna a szemevilágát: egy nagy vadon, sötét
erdőben lelte magát. A három állat is megszeppent s szükölve futkározott
gazdája körül.
Vízi Péter is hasztalan tekintett fel a verőfényes égre,
neki az nem sütött, neki az nem világitott, mert ott olyan sötét volt, hogy a
kanál is megállott volna benne s a legvékonyabb sugárka is, habár oly vékony
lett volna is, melyet tündérek szoktak tőfokába húzni, s azzal mint valami
aranyfonállal tündéröltönyt varrnak, mondom az ily vékony sugárka sem bírta
volna hegyes lángdárdájával keresztül ütni azt a koromfekete sötétséget.
Ime! Vízi Péter a Boszorkánytanyában, a sötétség országában,
a poklok hálójában volt megfogva!
Itt Vízi Pétert mindenféle vörös szemű, csuszómászó állatok
raja özönlötte körül; százlábú csodabogarak, egy fejjel és egy szemmel;
sárgahasú kigyók, piros fulánkkal és lángnyelvvel, - apró sárkánykölykök
tizenkét, huszonnégy fejjel, mindenik fejben két sor foggal s a két sor fog
közül hosszú lángfullánkkal, lángdárdával és a lábai alatt vörös szemű
varancsos békák ugráltak odább-odább, melyek oly méreggel köpik tele az ember
szemét, hogy belőle csak egy csepp is örökre kioltaná az ember szeme világát.
Megyen, mendegél odább Vízi Péter, tapogatva mint a vak. Itt
a feje fölött fekete denevérek csaptak el. Sebes repülésükkel és szárnyaikkal
arczul csapdosták a királyfit, aztán czinczogva-vihogva lecsaptak a fejére, s
aranyhajának estek. S tán azt tövestől mind kiszaggatták, megették és felfalták
volna, ha az be nem lett volna fedve a sisakkal.
Hogy a királyfi odább megyen, a fekete denevéreket baglyok
tábora, kuvikok, halálmadarak serege váltotta fel s űzte tovább. Ott huhogtak,
ott kuvikoltak a fülébe. A bagoly huhikolás, halálmadár kuvikolás pedig a
halál, a fekete halál előjele, előpostája.
Megyen, mendegél odább a királyfi, mint a vak tapogatozva,
itt, vörös szemű ebek csordája, vérbe forgó szemekkel, csaholva-ugatva vették
körül. Majd farkaikat lábaik közé csapván, vonitani kezdtek. S ettől ez a nagy
erős ember is ugy reszketett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél, mint a gyáva
gyermek, ki még az orrát sem tudja megtörölni.
És e kutya vonitás is mind a halál, a fekete halál előjele,
a halál postája!
Megyen, mendegél odább, itt-ott, helylyel-közzel
embercsontok voltak elszórva; itt egy kéz, ott egy lábszár, emitt egy kézfő,
amott egy koponya... Az embercsontok mindig gyakoriabbak, gyakoriabbak lettek,
mignem Vízi Péter egy patak partjára ért, de itt is a patakban víz helyett
embervér folyt s véres főket hordott a hátán.
Ezt látva Vízi Péter - valjon nem gondolt-e arra, hogy igy
még az ő vére is folyhat, s az ő feje is lehet hajó, csolnak, vagy tán dereglye
e furcsa patakon?!
De ha akart volna is igy gondolkozni, nem ért volna rá, mert
irtóztató lárma ütötte meg a füledobját; még pedig olyakat ütött rajta, hogy
majd beszakította!
Megyen a lárma-felé, hát látja, hogy ott meghalt vén
asszonyok nyelvei, melyeket még holtok után is fejszefokkal kellett volna
agyonverni, hogy elhallgassanak, tövestől kiszakítva ott handrikáltak
mindenféle másvilági dolgokról; perlekedtek, veszekedtek túlvilági pletykákról,
ki véknyabban, ki vastagabban, mint az orgonasípok, s oly lármát csaptak, hogy
attól még Jeriko falai is leomlottak volna!
E vén asszonyok nyelvei voltak a pokol muzsikusai.
Erre előjöttek a tánczosok. Ezzek voltak pedig a
forgószelek.
Melyek aztán elkezdték a német tánczot járni, körbe-körbe
forogván iszonyú forgással, hogy láttukra szinte káprázni kezdett az ember szeme.
De tánczosuk nem volt, most tehát azt kellett szerezni.
Mindegyik forgószél neki állt egy-egy sudarfának, azt
tövestűl kiszakasztották s elkezdtek azokkal ujra tánczolni. S azokat úgy
megforgatták, hogy mikor letették, pozdorjává változtak.
Vízi Péter ide sodortatván három állatjával együtt, futott
volna innen, de már késő volt, nem lehetett; mert a forgószél árja magával
sodorta s mintha örvénybe jutott volna, először nagy karikákban kezdett
tánczolni, mely mindig kisebb-kisebb lett, mig utoljára egy forgószél derékon
kapta, mely ép a középen forgott mintegy sergetyű s úgy megforgatta, úgy megtánczoltatta,
hogy ő egészen elszédült, hányni kezdett s a tánczosnéja, a forgószél ruháját,
lehányta.
E forgószél kellőközepén mint valami hintóban űlt egy vén
asszony, ki nem volt más, mint maga a forgószelek királynéja.
Vízi Péter ezt a királynét ép szemen köpte. A forgószél
királyné erre dühbe jött, ezért Vízi Pétert a feje fölé magasra fölemelte s
ott, mint a gyermek a parittyáját, meglóbálta háromszor, négyszer s aztán őt
messze, messze elhajította.
A forgószélkirályné parancsára a másik három forgószél is
Vízi Péter állatjaival hasonlókép cselekedett; mert azokat is a királyfi után
dobták.
Repült Vízi Péter akaratlanúl, szárny nélkül. Hosszú
aranyhaja egészen lebomlott s mint üstökös farka, maga csillaglevén, lebegett
utána. Ezer volt a szerencséje, hogy leomlott aranyhaja! mert hogyim a légi
úton magához tért, hogy nagyon meg ne üsse magát, ha leesik: aranyhaját kétfelé
választotta, karjára tekerte s vele mint aranyszárnynyal evezett a légi uton;
úgyannyira, hogy mikor leesett, nem halt meg; annyivalinkább, mert
homoktengerbe, puha homokágyra esett.
Vízi Péter három állatja is hasonlókép cselekedett, azok is
serényükkel, mint valami légi evezőlapáttal eveztek, feltartott farkaikkal
pedig gazdájok felé kormányoztak; ők is végre leczuppantak a homoktengerbe, a
puha homokágyra.
A mint mondtam, ez volt itt a homoktenger, fenektelen
tenger, hogy a ki abba bele esett, soha többé nem látta isten szép napját,
hanem egyre sülyedt lefelé, míg valahol a másvilágon ki nem lyukadt.
Vízi Péter is három állatjával együtt hasonlókép járt;
elkezdtek egyre lefelé sülyedni. Eleinte szabadulni akartak, kászmálódni
kezdtek, de csak azt nyerték vele, hogy annáljobban sülyedtek, minéljobban
fészkelődtek.
Minél lejebb sülyedtek, annál hígabb volt a homok, annál
jobban mentek; végre azt mondták magukban: add meg magad Oláh Geczi! valahol
majd csak feneket érünk?!
Igy három napig szünetlenűl haladtak lefelé. Negyednapra,
lábuk nem érzett homokot, hanem meleg pára ütötte meg testüket. Egy láthatlan
kéz végre őket lábuknál fogva lerántotta s egy mélységes vízbe czuppantak le.
Ez okozta, hogy izzé-porrá nem szakadtak. Innen valahogy csak kiúsztak s itt
oly nagy hőség volt, hogy mihelyt a partra vergődtek, tüstént megszáradtak.
Megyen, mendegél Vízi Péter a földalatti birodalomban,
egyszer borzasztó nagy üstök és katlanokhoz ért, melyek alatt láthatlan
szolgalelkek büdöskővel és kőszénnel fütöttek.
Itt volt a gyehennalángja.
Mikor abban a borzasztó nagy üstökben és katlanokban
legjavában forrt, zubogott az erős sziksólúg és a kátrány, úgyhogy már felfújt
pofával a tűz közé is kezdett köpködni: bele hányták azoknak az embereknek
fekete lelkeiket, kik világéltökben a hét halálos bűnben vétkeztek, de
különösen azokét főzték legjobban, kik hazaárulók és a harczban gyávák voltak.
De még itt a fekete lélek egészen nem tisztult meg, hanem
ebből kivették s bevetették a gyehennalángjai közé.
Ott sírtak, ott jajgattak a tűzben - hasztalanúl; mert
sírásaikkal, könyeikkel nemhogy oltották volna a tűzet, de még szitották s
annál jobban égtek. Igy égtek ott ezer esztendeig, mígcsak oly fehérek nem lettek,
mint a ma-esett hó.
Mikor a lélek a gyehenna lángjaiban egészen megtisztult,
hófehér szárnyai ujra kinőnek s elrepül az igazlelkek, a fehér lelkek hazájába,
hol a hősök, a csatában elestek nagy tisztességben élnek.
De minthogy Vízi Péter hős volt, vitéz volt: nem ide való
volt. Azért a Szél, ki itt tisztogatni és sepregetni szokott, irtóztató nagy
tüdejét felfujván, úgyhogy még a pofája is széllel volt bélelve, kifújta őt,
három állatjaival együtt a földalatti birodalomból s a lyúk szájánál szép csendesen
letette.
Ez a pokollyúk pedig a Boszorkánytanyában ütötte ki magát, s
így Vízi Péter ismét e boszorkányfészekben találta magát.
A mint megyen, mendegél, messziről meglát egy nagy rakás
tüzet, mely mint a pásztor-tűz, mint földi csillag, távolból ragyogott feléje.
Az volt ez: pásztor-tűz, földi csillag, csakhogy
ördögpásztor tűze, ördög csillaga, hol az ember még király se szeretne lenni.
Hogy Vízi Péter az ő három állatjával a tűzhöz ért: itt egy
lelket se látott; ott égett az magában eléghetlenül, mert ha egy darab fa
zsarátnokká változott is, azonnal, valami láthatlan szőrös kéz, új darabot tett
rá.
Vízi Péter már megis éhezett; elhiszem azt, harmadnapja már
annak, hogy csak annyi kenyér se volt a szájában, mint a mennyit egy légy is
elvinne a szárnyán!
Ő azért előre forditotta a vadásztarisznyát, szalonnát és
kenyeret vett ki belőle. A szalonnát nyársra húzta, piritani kezdte, a forró
zsírt pedig kenyerére csepegtette, s igy ette a zsiros kenyeret.
Csak eszik, csak eszik, egyszer valaki ép mellette megszólal
repett fazék-hangon:
- Júj, be fázom!
Körül néz Vízi Péter, de senkit sem látott s azzal tovább
evett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki
körülötte repett fazék-hangon:
- Júj, be fázom!
Vízi Péter újra körülnéz, de senkitsem látott s azért
folytatta az evést.
Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki
mellette:
- Júj, be fázom!
Föltekint Vízi Péter a fára, hát látja, hogy ott a fatetején
egy vén asszony űl, ki a hidegtől-e vagy mitől, úgy reszketett mint a kocsonya,
mint a nyárfalevél.
- Jöszte le bolond, ha fázol; itt a tűz, melegedjél!
- Mennék ám, de nem merek az állataidtól!
- Jer le bolond, ha mondom, nem bántanak azok.
- Nem ám, csak egy kicsit - megesznek! Hanem ha ezt az
aranyhajszálat mindegyik hátán végig fekteted: akkor lemegyek.
- Hajitsd le hát, no!
Lehajitja a vén banya az aranyhajszálat, Vízi Péter pedig
mind három állatján végig fektette. A vén banya aztán lemászott a fáról, oda
űlt a tűz mellé s fűtözni-sütkérezni kezdett; majd fölkelt, a haraszt közül egy
varancsos békát keresett elő, ízíbe megnyúzta, nyársra húzta és a tűznél sütni,
piritni kezdte.
Csak süti, csak süti, egyszer egy kis idő múlva megszólal a
vén banya, mondván:
- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát,
te eszel békát.
- Hallgass banya, hallgass!
De a vén asszony nem hallgatott el, hanem újra folytatta a
maga mondókáját ilyetén képen:
- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát,
te eszel békát.
- Eszel bizony majd megmondom, hogy mit! s ha tüstént nem
fogod be a szádat, mindjárt a pofádhoz ütöm ezt a szalonnát!
De a vén asszony csak nem hallgatott, hanem ujra ismételte a
mondókáját:
- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát,
te eszel békát.
Vízi Péter se veszi tréfára a dolgot, hanem minden
nyársastúl együtt, ugy mint süstörgött a tűzön, a vén asszony pofájához vágta a
forró szalonnát, mondván:
- Most már ha tetszik, megeheted!
De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldván nyelve
kerekét, elkezdett darálni asszony módjára:
- Hát azt gondolod jó bolond, hogy félek tőled!... én itt
királyné vagyok, de te féregnek is kevés!... vagy tán állataidban bizol?! nézd
meg csak, kővé vannak azok válva!...
Vízi Péter híja és szólitgatja állatait, de egyik se jelent
meg; kővé voltak válva.
Most összetűztek. - S nem sok idő telt el bele, hogy Vízi
Péter vére is a vérpatakban folydogált, hátánvive tátogó levágott fejét, - a
testét pedig a boszorkánykirályné besózva nagy kádakba rakta el.
S a Boszorkánytanyán azonnal megszünt a Kuvik, a halálmadár,
a bagoly huhogás, a denevér czinczogás és elhallgatott az ebek vonítása, melyek
mind-mind a halál, a fekete halál postájai valának.
Midőn a másik testvér, Vízi Pál a csodafához visszajött,
kihúzta bátyja kését: ime! a lyukból vér, piros vér folyt ki, hármat
bugyborékolva.
Azt jelentette pedig az első véres bugyborék: meghaltam.
- A második: keress föl.
- A harmadik: bosszúlj meg!
És a testvér megértette a vér beszédét. Azért elhatározta
magában, hogy fölkeresi meghalt bátyját és megbosszúlja.
A mint megyen, mendegél, ő is előtalálta a három állatot: a
farkast, a tigrist és az oroszlánt. Ő is agyon akarta ezeket lőni, ezért már
fel is fogta a nyilát, de mégis megkegyelmezett nekik; élet-adóúl azonban
elfogadta a három kölyköt: s igy már neki is volt farkasa, tigrise és
oroszlánja.
Hogy elért annak a városnak végére, hol a bátyja a
királykisasszonyt megszabadította a tizenkét fejű sárkánytól s hol ezért a
vitéz tettért az ékes virágszált, a fele királysággal együtt el is nyerte,
mondom, hogy ideért: elébe harangoztak, bátyja felesége pedig nagy pompával,
hatlovas, üveges-aranyos hintón ment ki a fogadására. Az ékes királyasszony
aztán őt magához az üveges-aranyos hintóba fölvette, de eléb
össze-visszacsókolta, mondván:
- Csakhogy ujra itt vagy, - csakhogy gonoszul nem vesztél
abban az átkozott Boszorkánytanyában.... úgy-e megmondtam, hogy ne menj oda?...
Közbe légyen mondva, a két testvér annyira hasonlított
egymáshoz a legutolsó hajszálig, hogy köztük még saját édes anyjuk is alig
tudott különbséget tenni; sokszor megesett rajta, hogy Pétert Pálnak, Pált
Péternek szólitotta.
Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy mit beszél ez
a szép asszony s egyszerre, mint a nap, világos lett előtte, hogy bátyja a
Boszorkánytanyán veszett el. Azért elhatározta magában, hogy bátyját, ha addig
él is, fölkeresi s megbosszúlja szomorú halálát - de erről természetesen
semmitse szólt a szép asszonynak, hanem hallgatott mint hal a vízben, csak az
ékes virágszált hagyta csevegni, gondolván magában, hogyha asszony, hát hagy
beszéljen; de különben még azért is hallgatott ő kigyelme, nehogy magát, mint a
haris, a szavával elárulja.
Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is. Vízi Pálnak mit volt,
mit tenni, a bátyja feleségével egy ágyba le kellett feküdni. Az asszony a nagy
öröm vagy mi miatt sehogy se tudott nyugodni, mert férjét mindig ölelgetni
csókolgatni szerette volna; Vízi Pál pedig pihenni, aludni szeretett volna:
azért a kardját fektette közébük, a fiatal menyecskének pedig azt mondta:
hogyha kezét, vagy akármi részét a fele közepe ágyon átteszi, azt a részét a
közébük tett kard azonnal elmetszi, elvágja.
Az asszony meg akarta próbálni, hogy valjon igazat mond-e az
ő kedves férje, vagy nem: kendőjét áthajtotta a kardon, s ime! a kendő kétfelé
vágva, kétfelé esett. Az asszony aztán csendesen maradt s nem mert többé Vízi
Pálhoz nyúlni, hanem gondolkozóba esett s elgondolta, hogy most ez az ő kedves
férje mily különös ember! hogy az most nem akar játszani!
Reggelre kelve Vízi Pál azon szín alatt, hogy vadászni
megyen, elbúcsúzott bátyja feleségétől. A fiatal menyecske pedig sírva fakadt,
hogy férje-ura jobb szereti a vadakat s azoknak társaságát, mint őt; de ezzel
Vízi Pál mitsem gondolt, eléb való levén előtte bátyja, mint ez a síró szép
asszony könyei!
Megyen, mendegél Vízi Pál az ő három állatjával, egyszer a
sánta nyúl ő előtte is felugrik. Ráfogja a nyilát és czéloz, - de nem találta.
Ő előtte is háromszor ugrott fel a sánta nyúl, háromszor
vette czélba és háromszor hibázta el.
Mikor harmadszor pattant el a nyil, mintha nem is a sánta
nyúlra, hanem magára arra a fényes napra lőtt volna s az szakadt volna le az
égről: egy nagy vadon sötét erdőben lelte magát.
Ő is hasztalan tekintett a fényes égre, neki az nem sütött,
neki az nem világitott; mert itt oly sötét volt, hogy a kanál is megállott
volna benne s az a legvékonyabb sugár is, habár oly vékony lett volna is, a
milyent tündérek szoktak tőfokába húzni, s vele mint valami aranyfonállal,
tündéröltönyt varrnak, mondom, még az ily vékony sugárka sem bírta volna azt a
nagy sötétséget lángdárdájával által ütni!
Ő is a Boszorkánytanyán, a sötétség országában járt s a
poklok hálójában volt megejtve.
Ő azonban oly szerencsés volt, hogy a vörös szemű
csúszó-mászó állatok raját, a denevér sereget, a baglyok táborát, a vörös szemű
ebeket, vérbe forgó szemeikkel, irtoztató vonitásaikkal és a vérpatakot, mely
embervérrel folyt s ember főket hordozott, kikerülte s egyenesen a tűznek
tartott.
Hogy Vízi Pál három állatjával együtt a tűzhöz ért;
körülötte egy lelket sem látott; ott égett az magában eléghetlenűl, mert ha egy
darab zsarátnokká változott is, azonnal valami láthatlan szőrös kéz új darabot
tett rá.
Vízi Pál éhes is volt, fáradt is volt. A vadásztarisznyát
azért előre forditotta, belőle szalonnát vett ki, nyársra húzta, és sütni,
piritani kezdte a parázstűznél. A süstörgő forró zsírt kenyerére csepegtette s
úgy ette a zsiros kenyeret.
Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon megszólal
valaki, mondván:
- Júj, be fázom!
Vízi Pál körülnéz, sehol senki, azzal tovább evett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon újra
megszólal valaki ilyeténképen:
- Júj, be fázom!
Körül tekint újra, - sehol senki! azért tovább evett.
Csak eszik, csak eszik, egy kis idő múlva újra megszólal
valaki, mondván:
- Júj, be fázom!
Vízi Pál föltekint a fára, hát látja, hogy ott a fatetején
űl egy vén asszony, hidegtől-e vagy mitől dideregve, hogy szinte a foga is
vaczogott bele s remegett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél.
- Jöszte le bolond, ha fázol!
- Mennék ám, de nem merek!
- Mitől?
- Az állataidtól.
- Jer le bolond, szelidek azok, mint a kezes bárány: nem
bántanak!
- Nem ám, csak egy kicsit - megesznek! Hanem ha ezt az
aranyhajszálat mindegyik hátán végig fekteted, akkor lemegyek.
- Vesd le hát, no!
A vén banya leveti az arany hajszálat, de ez a tűzbe esett s
ott elégett; de ezt a boszorkány nem vette észre. Ezért nagy bizton lemászott a
fáról, odaűlt a tűz mellé, elkezdett sütkérezni, fűtözni; majd fölkelt,
megfogott egy varancsos békát, a kabátját ízibe lerántotta, nyársra húzta és a
tűznél piritani, sütni kezdte.
Vízi Pál csak nézi, csak nézi, de nem szólt semmit,
gondolván magában, hogy ki-ki egye meg a maga pecsenyéjét; de a vén asszony egy
kevés idő múlva csak elkezdi:
- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát,
te eszel békát.
- Hallgass banya, hallgass!
De erre a vén banya semmitsem hederitett, hanem csak a
magáét hajtotta:
- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát,
te eszel békát!
- Hallgass banya, hallgass!
De bíz a vén asszony nem hallgatott el, hanem folytatta a
maga mondókáját:
- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát,
te eszel békát.
Vízi Pál se veszi tréfára a dolgot, hanem a forró szalonnát,
úgy a mint süstörgött a tűzön, minden nyársastól együtt a vén asszony pofájához
vágta, mondván:
- Ne, edd meg! egye meg a pofád!
De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldotta a nyelve
kerekét s darált össze-vissza asszony módjára.
- A bátyádat is én öltem meg, téged is én gyilkollak meg;
ott ama nagy kádakban van a húsa besózva, a tiéd is odajut; ott ama patakban
folyik drága vére, a tiéd is odajut, és ott ama vérpatakban uszik ékes feje, a
tiéd is odajut.... Azt gondolod hogy félek tőled?! én, a boszorkányok
királynéja?!... vagy tán állataidban bizol? azok már rég kővé váltak
aranyhajszálam bűvös erejétől.
Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy miket beszél
ez az asszony, aztán egyet fűtyentett s a három állat a vén asszonyt ugy
közrekapta, hogy az moczczanni sem mert. De nem is lehetett neki, mert a farkas
a lábába harapott s annál fogva tartotta.
Itt, bezzeg megszeppent a boszorkány királyné s minden
ördögi mesterségeit elővette csakhogy szabadulhasson, ezért mindenféle állattá:
kigyóvá, békává, kutyahallá, tengeri kutyává és disznóvá változott, de azért a
farkas nem eresztette el, mert annáljobban szorította.
A boszorkány végre átlátta, hogy ez nem fizeti ki magát,
azért a könyörgéshez fogott.
- Csak éltemnek kegyelmezz, mondá Vízi Pálnak, feltámasztom
a bátyádat; feltámasztom mind azokat, kik általam gonoszul vesztek.
- No jól van, mondá Vízi Pál, nem bántalak, hanem igéreted
váltsd be.
A vén banya aztán mindenféle apró üvegeket szedett elő,
melyekben egy-egy csepp vér, a megöltek tulajdon vére volt, - s ezeket a
vércseppeket bele öntötte a vérpatakba, ime! a vérfolyása azonnal megszünt s
mindenki vére külön vált a másikétól. Ezt a külön vált vért zsalytárokkal merte
ki, aztán a besózott ember-húsra öntözte. Mikor ezzel is készen volt, a
besózott húst bűvös szerrel meglocsolta, közbe-közbe varázsigéket mormogván,
mindenkit egyenként nevéről szólitott.
S ime! a boszorkány királyné e varázsigéjére az idézett
személyek, testestől-lelkestől, úgy a mint az életben éltek, egyenkint
megjelentek.
Legelőször jött elő Vízi Péter, ki alighogy testvérét
meglátta, oda szaladt hozzá s ugy össze-visszacsókolta, ölelgette, hogy majd
kiszorította a lelket belőle; mert a pihenésben, besózásban mindenki hétszeres
erőt nyert vissza.
Aztán jöttek hírneves vitézek, jó katonák a szomszéd
városból, hol már Vízi Péter uralkodott. S ezek mind-mind éltöket véröket
felajánlották Vízi Pálnak, hogy készek érte még a sárkánynyal is megküzdeni, s
ha kell, a világból is kimennek vele.
Minthogy Vízi Pál boszorkánynak, rosz léleknek tett
fogadást: azt nem volt köteles megtartani, - az alól azért maga-magát
feloldozta, gondolván, hogy istennek kedves dolgot cselekszik.
Ő azért éles kardját kihúzván, szivén döfte a vén banyát,
kinek, ezzel a szúrással, ezzel a halálos döféssel, fekete lelke világát
azonnal kioltotta.
Ime! hogy a boszorkány fekete lelke a pokol gyehenna lángjai
közé elrepűlt, mintha e Boszorkánytanya ettől lett volna oly sötét: az
egyszerre megvilágosodott s feltünt az isten drága napja! A sötétség lakói,
mintha a pokol nyelte volna el azokat, mind eltüntek. A haraszt alól, piros,
kék, fehér, ezer meg ezerféle virágok és erős fakadású füvek bújtak elő, melyeket
szelid őznyájak, szarvas-tehenek csipegettek; a vérpatakok helyén tiszta víz
csörgedezve, beszélgetve, futott odább; a baglyok, kuvikok és denevérek
helyett, dalos madárkák vidámitották a tájat. Minden, minden megváltozott s a
sötétségországa helyett, a világosságországa állott elő.
A testvérpár aztán hat állatjával és a feltámasztott nép
kiséretében bevonult a városba. Itt, elébük harangoztak s nagy lőn minden szív
öröme azon, hogy a király megérkezett és hogy nincs többé Boszorkánytanya.
Maga a fiatal királyné pedig üveges-aranyos hintón férje-ura
elé ment, de bezzeg meg volt akadva akkor, mikor meglátta férje szakasztott
mását, s el nem tudta találni, hogy most már melyik az övé, melyiknek boruljon
a nyakába, melyiket csókolja össze-vissza?
Vízi Péter végre előlépett s szeliden megérintette felesége
gyenge karját, a szemébe tekintvén, szót szólt hozzá:
- Hát nem ismersz aranyos rubintom, éltem bimbaja; hisz
szivem szép szerelme én vagyok a te férjed?!
Csak ekkor ösmerte fel férje-urát, csak ekkor esett a
nyakába s csak ekkor csókolta össze-vissza: nevetett is, sírt is.
Most Vízi Péter egy nagy darab földet felszántott,
vasboronával megboronálta s hengerrel apróra törte. Mikor ez meg volt, a
felszántott földbe a sárkány szájaiból kiszedett fogakat, az égtől kérvén rá
áldást, elvetette.
S ime! a sárkányfogak kikeltek és kihajtottak. A hajtások
pedig ékes virágszálak, tündöklő hajadonok valának, még pedig oly fölösleges
számmal, hogy a Boszorkánytanyán feltámasztott hősök mindegyikének jutott
egy-egy feleség, egy-egy szép leány.
De mielőtt e gazdag vetést a szerelem sarlójával learatták
volna; de mielőtt az ékes virágszálakat a szerelem kezével leszakitották volna:
eléb édes anyjuk kiszabaditására idultak el a testvérek.
Minthogy azonban igen erős férfiak táborán uralkodtak;
minthogy hat harczos állatjuk is volt: ezt nem nagy erőfeszitéssel véghez is
vitték. Mikor aztán édes anyjukat kiszabaditották: őt bibor-bársony trónba,
mint méltó helyre, a mely azt megillette, beültették s megkoronáztatták az aranykoronával.
Mikor ezt is véghez vitték, e világon levő minden országot
hatalmuk alá hajtottak, meghóditottak s azokon aztán békeségesen megosztoztak.
Igy teljesedett be az öreg király álma, hogy az ő kedves
leánya két korsó vizet öntött ki a földszínére s a kiöntött víz, mint az
áradat, egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a tengernyi áradat nemcsak az ő
birodalmát, de az egész világot özönvízzel árasztotta el s ő magát is, mint az
ürgét lyukából, kiöntötte.
Hogy bevégezték a munkájokat, már ekkor szépen felnőtt a
sárkányfog vetés; viritottak a 18 éves hajadonok. Minden vitéz harczost egy-egy
szép leánynyal jutalmaztak.
Hej! ezek az asszonyok nem hijába hogy sárkányfogakból
származtak, de közülök egy-némelyik valódi emberhúst evő sárkány! És annyi
csakugyan szent igaz, hogy minden haragos, zsémbeskedő, pörlekedő rosz asszony
sárkányfogból való; az volt neki a magja, abból fakadt, abból nőtt ki.