Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kovácsné, ki
boszorkány volt.
Ezt az asszonyt ugy híták, hogy patkós Körmöndiné.
Mondom, hogy boszorkány volt az asszony, sok állt
hatalmában; azért ő kigyelmét szerették, meg nem is; azért féltek is tőle, mint
az égető tűztől, meg nem is.
Ha ez az asszony valakire megharagudott, azt ugy meg tudta
verni a szemével, hogy a keze-lába összezsugorodott; azt ugy meg tudta kötözni
a szemével, hogy rajta kivül egy teremtett lélek, senki, de senkisem tudta
kioldozni, csupáncsak Körmöndiné asszony.
Ha a leány szerelmes lett valakibe és ha az őt nem szerette,
csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni. Az aztán adott a leánynak olyan
szert, hogy a legény mindig ő utána járt, mindig csak azt az egyet szerette.
Ha valakinek a tehene véres tejet adott, csak Körmöndiné
asszonyomhoz kellett menni; az adott annak a bizonyosnak olyan szert, melylyel
a tehenet köröskörül kellett füstölni, hogy attól a fejös tehén nem adott
többet vérest.
Ha valaki haragban volt valakivel, csak Körmöndiné
asszonyomhoz kellett menni, az annak a bizonyosnak a haragosát ugy megrontotta,
hogy egész éltében nyavalyás lett. Pedig csak egy csupor fözeléket adott neki,
de volt abban a kerek föld alatt minden, de minden: bab, borsó, lencse, kása,
kukoricza, búza, árpa és dara; pedig csak ezt a fözeléket kellett annak a bizonyosnak
a háza előtt hosszában elhinteni, és ha az a bizonyos átment rajta, annak a
testén minden, de minden: bab, borsó, lencse, kása, kukoricza, búza, árpa és
dara, mint a veres patics, kiütött.
Itt a boszorkány éjnek idején fölkel az ura mellől, ki mellé
aztán egy seprőt fektetett és az, ha mindjárt tüzes taplót tettek volna is a
fülébe, ha mindjárt ezer dobot is ütöttek volna meg az ágya előtt, föl nem
ébredt volna, hanem aludt mint a tök, mint a juhászbunda.
Mondom hogy fölkelt az asszony, kezébe veszen egy kötőféket,
melylyel a kovácslegényt háromszor főbe ütötte.
Itt lelkem teremtette! a kovácslegény leugrik az ágyról,
négykézláb áll, megrázkódik s tüstént lóvá vált.
Aztán a boszorkány a fejébe húzza a kötőféket, csontnyerget
tesz rá, egy hányt-vetett ócska bundadarab volt a nyeregtakaró s ráül a lóra,
mondván:
- Hipp-hopp, ott legyek, a hol akarok!
Azzal a ló szaladásnak eredt, kibújt az ajtóhasadékon, ki a
kéményen s megsem állt, míg a Sz. Gellért hegyre nem ért, hol már ekkor egész
boszorkány sereg volt együtt. Kik aztán elkezdettek tánczolni, danolni, majd az
ivás-evéshez láttak s csaptak ott olyan dáridot, hogy egy kis lakzival ért fel.
Mikor aztán jól ettek-ittak, ujra a tánczhoz, dalláshoz fogtak.
Mikor a boszorkányok legjavában tánczoltak, egyszer egy
hosszú ember jött le a hegyről, s kiválasztott közülök egyet, kivel aztán vele
hált, és annak a bizonyos boszorkánynak egy kis-pénzt adott.
A boszorkányok itt tánczoltak mindaddig, míg a kakas nem
kukurikult; de a legelső kakasszóra tüstént, mintha kettévágták volna, abba
hagyták a mulatságot s ki-ki a maga lován hazaparipázott.
Mikor a szegény kovácslegény hajnalban föl akar kelni, csak
ekkor vette észre, hogy olyan fáradt, hogy még a kezét is alig bírja fölemelni,
mintha egész istenadta éjszaka nem aludt, nem pihent volna, hanem mindig a
vasat verte volna vagy félmázsás pörölylyel.
No ez abban maradt, de a kovácslegény másnap, harmadnap, negyednap
is, mikor föl akart kelni az ágyból, mindig oly fáradtnak érezte magát, hogy a
kezét is alig birta fölemelni.
De, hogyis ne! mikor az az istentelen vén banya - hogy a
patvar vigye el! - minden istenadta éjszaka megnyergelte és rajta a Sz. Gellért
hegyre s onnan meg vissza paripázott.
Itt a kovácslegény egyre száradt, egyre száradt, míg
utoljára ugy elszáradt mint a seprő.
Volt ennek a kovácslegénynek egy czimborája, ki obsitos
katona volt.
Ennek az obsitos katonának szemébe tűnt, hogy az ő kenyeres pajtása
egyre szárad, egyre fonyad mint a férges oltvány.
Az obsitos katona végre nem állhatta meg szó nélkül, ezért
kérdőre vonta a pajtását, mondván:
- Te Pista! - mert így híták a kovácslegényt - mi dolog az,
hogy te a magad porczióját megeszed, mégis az nem fog rajtad, hanem egyre
száradsz; csak a bőröd, csak a csontod?
- Nem tudom én barátom, hogy mi a bajom, felelt a
kovácslegény, de mikor reggelre fölébredek, mikor föl akarok kelni, olyan
fáradt vagyok, hogy majd visszaesem az ágyba s egész testem a földfelé húz,
mintha három mázsa vas volna a nyakamba akasztva!?
- No, ha nem tudod hogy mi a bajod, majd mindjárt megtudjuk,
csak egy kis ólmot keress, majd öntést csinálok.
Keres a kovácslegény ólmot, az obsitos pedig azt vaskanálba
tette s a tűzre tartotta. Mikor aztán az ólom megolvadt, azt egy vedervízbe
belezúditotta.
Aztán az obsitos a vödörvízből kivette az öntést, hát,
uramfia! az öntés lovat ábrázolt; még a füle-farka, de még a négylába is
megvolt.
- No Pista! tudom már hogy mi a bajod?!
- Micsoda? kérdi a kovácslegény.
- Jaj, ne is kérdezzed! téged minden istenadta éjszaka a
boszorkányok megnyergelnek és rajtad, mint valami lovon, elparipáznak.
- Igazán?!
- De igazán ám! olyan igaz az, minthogy az a fényes nap süt
az égen! Nézd, látod-e ezt az öntést?
- Látom.
- No ha látod, nézd itt van a farka, itt a feje, csak ajaka
nincsen, itt a négy lába; egészen lóforma.
- A biz az.
- De most Pista, folytatá beszédét az obsitos, az itt a
kérdés, hogy kicsoda nyergel meg téged; azt volna ám jó megtudni! Azt pedig
csak ugy tudhatjuk meg, ha rostát forgatunk: ezért hozd be a rostát, meg egy
kis ollót. A többi aztán az én dolgom!
A kovácslegény behozza a rostát, meg a kis ollót, s odadja
az obsitosnak, ki aztán kétfelé nyitotta a kis ollót s ugy szúrta a rostába.
Mikor ezzel is készen volt, a rostát a kis ollónál fogva,
ugy tette a Pista, meg az ő nevetlen-ujja körme-hegyére, hogy azokon a rosta
tetszése szerint szabadon foroghatott.
Az obsitos aztán mormogott magában valamit, de hogy mit mit
nem, azt egész bizonysággal nem tudom, elég az hozzá, hogy aztán fenszóval
kérdezte a rostát ilyeténképen:
- Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a
Bogosné asszonyom-e vagy más?
A rosta nem fordult meg, bár az obsitos háromszor ismételte
a maga mondókáját.
- Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a
Csókásné asszonyom-e - mert így híták a faluban egy vén asszonyt - vagy más?
A rosta most sem fordult meg, bár az obsitos ennél is
háromszor ismételte a maga mondókáját.
- Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat;
Körmöndi asszonyom-e vagy más?
Ime! a rosta a nélkül, hogy valaki csak egy kisujjal is ért
volna hozzá, magától elkezd forogni és megfordult háromszor.
- No Pista, szólt az obsitos, a gazdasszonyod nyergelt meg,
azt a k....teremtését; de tudom, hogy megkeserüli, hiszem azt az egyet! Azért
máma nálad hálok; én fekszem kivül, te pedig belől. A többi aztán az én dolgom.
Ezermester volt Körmöndiné asszonyom, de az obsitos sem volt
kevesebb egy hajszállal sem; mert, hogy eljött az estve, el a lefekvés ideje,
az obsitos lefeküdt a kovácslegény helyére. - Itt, ugy tizenegy órafelé jön a
kovácsné, hozta a kötőféket, hogy már a kovácslegénynek így veri úgy veri
háromszor a fejéhez, de az obsitos, mikor a boszorkány a fejéhez akarta verni a
kötőféket, az a karjával háromszor vágta vissza.
Ime! a boszorkány négykézláb leesik a földre, lónak válik,
csak az ajaka, csak a lókörme hibázott.
Az obsitos aztán ízibe leugrik az ágyról, a boszorkány
fejébe húzta a kötőféket, csontnyerget tesz rá - egy hányt-vetett ocska
bundadarab volt a nyeregtakaró - s felül a nyeregbe.
Aztán az obsitos sarkantyúba kapja a lovat, mely kibujván a
kulcslyukon, ki a kéményen, háromszor kerülték meg a falut.
Mikor háromszor megkerülték a falut, az obsitos megáll a
kovács háza előtt, bekiált az ablakon, hogy keljen föl a mester, mert neki
ilyen sietős, olyan sietős utja van, pedig a lovának mind a négy lábáról
leesett a patkó.
Mit volt mit tenni a kovácsnak, éjnek idején fölkelt az
ágyából, kiment a műhelybe és a lovat meg akarta patkolni.
Itt a kovács hozza az ízzó tüzes patkót, fölemeli a ló
lábát, hát látja, hogy nincs a lónak körme, hanem a helyett olyan kezefeje van
mint az embernek.
A kovács ijedtében imhogy sóbálványnyá nem változott,
annyira megijedt, a ló pedig csakugy reszketett, csakugy remegett egész
testében, de se nem moczczant, se nem nyerített, hanem állt egy helyben, mintha
a földből nőtt volna ki, majd hátra nézett nagy keservesen, hát a kovács csak
ekkor látta, hogy a lónak még az ajaka is hiányzik.
Az obsitos aztán rámordul erős kegyetlenűl a kovácsra, hogy
a lovat tüstént patkolja meg, mert pecsétes levelet, az ország levelét viszi,
különben lesz ne mulass!
Mit volt mit tenni a kovácsnak, kénytelen-kelletlen
megpatkolta a lovat, de az se nem rugott, se nem mozdult, hanem állt egy
helyben, mintha a lába a földből nőtt volna ki.
Az obsitos aztán megfizetett a patkolásért s elnyargalt, a
kovács pedig lefeküdt.
Itt lelkem teremtette mi kerül a dologból, mi nem, a
kovácsné, mint ha beteg lett volna, másnap nem kelt föl az ágyból, hanem a
kezét-lábát összehúzta s ugy feküdt az ágyban.
A kovács aztán odament a beteghez s kérdi tőle, szót
szólván:
- Mi a bajod édes feleségem?
De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt,
hanem ott feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.
- Ugyan édes feleségem, szólt a kovács, mért nem nyújtod ki
a lábad? mért huzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza.
De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt,
hanem ott feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.
- Ugyan édes feleségem, szólt ujra a kovács, mért nem
nyujtod ki a kezed; mért húzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza?
De az asszony most sem felelt, hanem feküdt az ágyban mint
egy darab fa.
- Ugyan édes feleségem, kérdi tovább a kovács, mutasd a
kezed, mért nem adod ide?
De az asszony nem adta oda a kezét, hanem feküdt az ágyban
mint egy lelketlen darab fa.
Itt a kovács megharagszik s meg akarja fogni a felesége
kezét, de az asszony nem engedte; de hogyím a férfi mindig erősebb mint
asszony, a kovács erőnek erejével megnézte az asszony kezét, hát látja, hogy az
meg van patkolva.
Nézi a másikat, az is meg van patkolva. Nézi a két lábát,
azok is meg vannak patkolva s egyszerre mint a nap világos lett előtte, hogy ő
tegnap kit patkolt meg, hogy a felesége boszorkány, hogy az a ló a mult éjszaka
mért remegett olyan nagyon?!
Az asszony harmadnapra kiköltözött ez árnyék világból s a
fejfájára aztán rávágták a patkót annak a jeléűl: hogy itt nyugszik Patkós
Körmöndiné asszonyom.
