Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag ember. Uzsorából gazdagodott meg.
Valamelyik károsult egyszer felgyújtotta az egyik tanyáját, hogy csak a pernye
maradt belőle.
Bánkódott
miatta rettenetesen, de még a papja is csak azzal vigasztalta, hogy a tanyatűz
semmi ahhoz képest, ami odalenn a pokolban várja. Változzon meg, ha tud!
-
Igen, de akkor miből él meg a három fiam? - kérdezte magától a gazdag ember.
Addig
gondolkodott, míg kisütötte, hogy mesterségre adja őket.
A
nagyobbikat katonának, mert az nagyon nyalka. A középsőt kovácsnak, mert az
elbírja a kalapácsot. A kicsire meg rámondta, hogy: “Jó leszel, fiam,
borbélynak!”
A
három fiú nem bánta, mert egyik sem kedvelte a paraszti munkát.
A
nagyobbik úgy gondolta, könnyebb lesz sétálni, a kardot villogtatni, a másik
kettő meg úgy, hogy addig sem kell kapálni, kaszálni, amíg az inasesztendő
tart.
Telt-múlt
az idő, a gazdag ember, ahogy öregedett, egyre azon járt az esze, hogy
szabaduljon meg a pokolbéli tűztől, amit a pap emlegetett.
Bezzeg
a három mákvirág fia nem gondolkodott semmin! A huszár mulatott, a kovács meg a
borbély a lányok körül legyeskedett.
Egyszer
aztán kapják a levelet, hogy menjenek haza, mert haldoklik az apjuk, látni
szeretné őket.
Haza
is ment mind a három, gondolták, megkapják az örökséget, s még szebb lesz a
világ.
Kérdi
az apjuk a katona fiától:
-
Na, kedves Fiam, milyen katona lett belőled?
Kihúzza
magát a fiú.
-
Hő, kedves apámuram, nincsen a császárnak még egy ilyen katonája, mint én
vagyok! A minap is a parádén ért bennünket egy irtózatos zápor. Bőrig ázott az
egész regiment, csak én maradtam szárazon, mert kirántottam a kardom, és olyan
sebesen forgattam a fejem felett, hogy elvertem magamról az esőt!
-
Jól van, fiam, örülök, hogy ilyen derék katona lettél - bólintott rá az apja.
Aztán
kérdezi a középsőt:
-
Hát te, kedves fiam, hogy állsz a mesterséggel?
-
Hő, kedves apámuram, nincs egy másik ilyen kovácslegény a Rézig! Azon túl meg
már nem is laknak! Tegnap is elnyargalt a műhely előtt egy fényes hintó, négy
ló előtte. Lekiált róla egy fene nagy úr, hogy nincs ideje megállni, követségbe
megy a császártól, de a patkókat ki kéne cserélni. A mester csak kaparta a
fejét, de én megpatkoltam a lovakat futtukban. Meg se kellett állniuk!
-
Sokra vitted a mesterségben, fiam! - bólintott erre is az apjuk.
A
fiatalabbik is ott áll a bátyjai mellett, szépen megfésülködve, kipomádézva.
-
Hát te, kedves fiam, érted-e a mesterségedet?
-
Hogy értem-é? Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tegnap fogadásból egy nyulat
futtában kopaszra nyírtam, borotváltam! Egy vágást sem ejtettem rajta!
-
Jól van - az öreg erre is rábólint.
Elgondolkodik
a hallottakon, aztán így szól:
-
Látom, fiaim, mind a hármótoknak jó kenyér van a kezében, megéltek ti már a jég
hátán is. Én pedig megválthatom magamat a pokolbéli tűztől.
Hívatta
a papot, és minden vagyonát a szegényekre hagyta.
A
három fiú meg kénytelen volt megélni a mesterségéből.
