Volt,
hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az óperenciás tengeren is túl.
Kidűlt bedűlt kemencének egy csepp oldala se volt, még is ezt a mesét sütötték
benne. Volt egy halász, amely szegénységét két kezi keresményiből táplálta, a
tengerbe naponként halászott, és amit tudott fogni, azt elvitte a királynak az
udvarába és ott eladta.
Egyszer
a király nagy vendégséget tartván, sok főrendeket meghívott; hívatta a halászt,
és mondja neki, hogy menjen, és fogjon most neki valami különös halat, mert én,
úgymond, most nagy vendégséget adok, tehát kívánom hogy nekem valami szép
hallal szolgálj asztalomra, hogyha pedig nem hozol, tehát ezután ne várd többé
semmi kegyelmemet. Elment ezzel a szegény halász, és jókor reggel megvetette a
hállóját a tengerbe, és dolgozik, dolgozik, de nem hogy valami különös halat
hozott volna, de még csak nem is foghatott. Midőn így szomorúan már egy egész
napot töltött volna a tengeren minden haszon nélkűl, estve felé kihúzta a hállóját,
és nagy szomorúan a parton szárogatta. Mi lett a dologból? nem egyéb egy nagy
fortélyos hazugságnál. Jön hozzája végre egy vadász, és mondá neki: hallod-e te
szegény ember, mit búsúlsz oly nagyon? Kinek mondá a szegény halász, hogy mely
parancsolatot vett a királytól, és nem teljesítheti. Melyre mondja a vadász:
hallod-e jó ember, én téged megsegítlek, hogyha nekem megígéred amit tőled
fogok kérni. Kinek mondja emez: kérj ami szegénységemtől kitelik, mindent adok.
Mondja neki a vadász: hogyha te nekem ide adod azt, amit te még a házadnál nem
tudsz lenni, tehát megsegítlek. Elgondolja magát a szegény, amie otthon volt
mindenét számba vette, végre mondja hogy: nem bánom legyen a tiéd. Ekkor a vadász
hoz elő egy kis kutyabőrt, és megírja a contractust az embernek vérivel melyet
a kis ujjából eresztett volt; a szegény ember maga keze írásával nevét is végre
alája írván: midőn ezt elvégezték, ekkor mondja a vadász, hogy vesse meg most a
hállóját a tengerbe; melyet emez bevetett, és ím oly csudálatos nagy halat
fogott és húzott ki a partra, melyet ő még annakelőtte sohase hallott, se nem látott.
A vadász végre eltávozván, a halász a rendelt szekerire felrakta a
csudahalakat, és viszi nagy örömmel a király udvarába. Melyet a király látván,
nagyon örvendett, és jól megajándékozta a halászt, még további nagy kegyelmét
is ígérte a szegény embernek. Ekkor haza megy nagy gazdag ajándékával a szegény
halász, megbeszélli a feleségének a dolgot, hogy mint járt a vadászszal, akin
az asszony elhalaványodva mondja, hogy: az első szülött gyermekedet, úgymond,
az ördögnek adtad, melyet csak ezelőtt három nappal érzék a méhembe. A szegény
ember is nagyon elbúsúlván magát, haját tépte bújába, de már, mondja, hogy a
meglett dolgot nem lehet megmásolni.
Végre
eljön az idő, melybe megszületik a gyermek; volt pedig egy szép fiú gyermek. Már
most mit csináljanak? a gyermeket nevelni kell, vagy akarják vagy se. A gyermek
tehát nevelkedik, oskolába is kezd járni, és nagyon elmésen tanúlt; úgy hogy a
tanítói is az ífjat nagyon kedvelték. Már a gyermek a nagyobb oskolákban tanúl,
mivel idejével esze is nevelkedett; látja az ífju hogy az ő atyja, midőn ebédhez
ülnek, hogyha rátekint, mindig könnyes szemekkel másfele fordítja ábrázatját;
számtalanszor kérdi atyja szomorúságát; de atyja semmifélekép meg nem mondja
neki, mért legyen oly igen bús. Megpanaszolja végre az ífju, hogy van az ő atyjával,
a tanítómesterinek, ez pedig javasolta nekie, úgymond: végy egy hólyagot, és töltsd
meg vérrel a mészárszékbe, és hogyha haza mégy, tehát tedd a ruhád alá, és kérd
az atyádat, hogy miért oly szomorú? Hogyha nem akarja megmondani, tehát üsd a kést
a hónod alá, azután majd meglátod hogy mit fog szólani. Melyett meg is
cselekedett. Midőn aztán kérdezte: miért oly nagyon szomorú, és az atyja elfordúlván
nem szólott, fogja az ífju a kést az asztalról, és magába szúrta, és tetteté
magát, hogy eldűlt, és a hólyagból nagyon folyt a vér; melyet látván az atyja,
mondja nagy szóval: legalább nem látom hogy éltedben elvészsz, anélkül is már
most magad magadat adád neki. Melyet hallván az ífju, felugrott, és elhagyja az
atyját, és ment a tanítójához, és megpanaszolta az atyjának az ő dolgát, hogy őtet
az ördögnek adta legyen; melyet hallván az okos tanító, bátorította az ífjat,
hogy ezen ne búsúljon. Nem sok idő múlva a papi rendbe helyheztetik az ífjat, és
midőn már eljött a huszonnegyedik esztendő melybe meg volt határozva, hogy őtet
az ördög elvigye, már három esztendős pap volt, midőn eljött az elrendelt idő,
megrakták a papok őtet sokféle szentelt eszközökkel, és általadták az atyjának
hogy vigye el, és várja azon a helyen, ahol általadta őtet. Az öreg elvezette a
fiát nagy búval, és midőn kiértek volt, a vadász már készen várta, és minden várakozás
nélkül elkapta a keziből, és felvette a hátára, és szél módjára vele eltünt.
Igy repűlt a szegény baráttal az ördög huszonnégy óra folyásáig, de mivel meg
volt rakva szentelt eszközökkel, tovább nem vihette, mert egészen a földre
nyomta őtet a papi teher: megharagudott tehát, a földre vetette, és a
contractusát a szeme közé hajította, mondván: nekem nem kellesz, és maga
elnyargalt.
Itt
körülnézte magát az ífju, és sehol sem látott mást mint a nagy síván homokot.
Megy mendegél így a nagy pusztába, végre besetétedett, és fáradtan egy
homokdombnak az oldalába lefeküdt, és elaludt. Midőn így aludt volna, hozzája jön
egy vén asszony, és felköltötte őtet, és mondja neki, hogy ne feküdjön ott,
hanem jőjön utána, és elvezeti a maga szállására. Ezen megörűlt a pap, hogy még
is egy emberi teremtést lát: felkel, és követi az öreg banyát. Midőn vagy két
minutáig minden szózat nélkül vezette, megnyílt előttök egy kis domb, és mondja
az öreg asszony, hogy követné őtet és ne félne, mert itt vagyon, úgymond, az én
szállásom. Midőn már mindaketten bementek volna, bámészkodva nézi az ífju pap,
mely rendesen munkált épület legyen itt a föld alatt. Bevezette őtet a banya
egy kis rendes szobába, melybe nem volt egyéb egy asztal és egy ágynál, és nehány
ócska székek; leülteti az öreg az ífjat, és kérdi hogy enne-e valamit, aki is
mond, hogy igen, mert éhes legyen a gyomra. Elment a vén asszony, és hozott
neki jó erősítő italt, és meleg fáin ételt, melyhez ülvén, bátran evett és
ivott. Midőn már jóllakott volt, mondja a vén asszony: hallod-e, fiam, te mind
magadat, mind engemet szerencséssé tehetnél, hogyha te szavamat fogadnád. Kérdi
az ífju, hogy csak mondja, bátor akármi legyen is, szívesen fogja teljesíteni.
Kinek monda az öreg: no hát hallgasd meg szavamat: Hogyha te három éjtszakát
itt ebbe a kis szobába el tudsz tölteni, tehát magadat nagy állapotba fogod
emelni, hanem úgy, hogy akarmit csinálnak veled, te minden szó nélkül álljad,
akik akarmit beszéljenek is hozzád, te ne szólj egy szót is, csak hallgass; de
kérlek végre, mond az öreg, hogyha gondolod hogy állhatatlan fogsz lenni, tehát
inkább mondd meg hogy nem, mert bizonyomra mondom, hogy mind magadat, mind
pedig engemet nagyobb szerencsétlenségbe ejtesz szóllásoddal. Az ífju gondolván,
hogy már mindegy, úgy is csak ebben kell elveszni, ebbe a cakók nélkül való
nagy pusztába; ígéri az asszonynak állhatatosságát. Ezzel hoz neki még az
asszony egy butelia bort hogy igyék, és semmitől ne féljen, és eltávozván magába
hagyja az ífjat. Midőn már tizenegy óra lett volna, jön egy sereg cimbora nagy
dorbézolással a szobába, ő pedig feküdt már az ágyába; és ezek nagy kurjongással
ettek ittak, és hítták az ífju jövevényt is, hogy jőjön, velök mulasson és ne búsúljon:
de ő csak hallgatással volt, egy szót sem szóllott. Végre megfogják őtet, és
mint valamely haramiák lerántották őtet az ágyáról, és jól megagyalták, azzal
ott hagyták. Másnap reggel jött a vén asszony, akinek már nem oly ráncos volt
az arculatja mint tegnap, és kérdi tőle, hogy mint aludt? aki is elpanaszolja
az egész dolgot, de az öreg bátorítván hogy ne félne, még azt a hátralevő két éjtszakát
is csak töltse oly állhatatosan, ne szóljon, mert meg nem bánja cselekedetit;
egész nap hordatott neki, süttetett főzetett, és bátorította hogy ne félne. Végre
bekövetkezett a második éjtszaka, és viszont lefeküdt ágyára, és eljöttek a
gonoszok, és még jobban megverték őtet, mint az első éjtszaka. Reggel eljött a
vén asszony, aki még fiatalabb volt, mint a más napokba, úgy hogy mintegy
harminc esztendős asszonynak látszatott; kérdvén tőle: hogy és mint aludt? ki
is viszont elpanaszolta a baját, hogy mely kegyetlenűl verték és hurcolták őtet
mint a dögöt a földön; az öreg újra bátorítván hogy ne félne, mert már csak egy
éjtszaka vagyon még hátra, azután szerencsés lészsz. Itt fel akart öltözni, de
a papi ruháját már nem találta, hanem ahelyett volt már egy generálisi ruha,
kard és minden, melyet ő magára vett, és körülnézi magát, és tetszik ez a nagy
tiszti ruha nekie; azután ételéhez ült, melyet midőn elköltött volna, kimegy a
szobájából, hogy a föld alatt való boltozatot megnézze; s bámészkodva látja,
hogy ő egy királyi palotába vagyon; kimegy az udvarra, látja a strázsán álló
katonákat, kiknek csak fejek mozgott, egyéb testek kő volt; mindeneket körűlnézett,
de csak kőnek találta. Ezzel visszamegy a szobájába, ahol készen várta őtet már
az asszonya egy szép női barna ruhába. Egészen más érzések találtattak az ífjuba,
midőn meglátta asszonyának óránként ífjodó szépségét; végre besetétedik, és bátorította
viszont az asszony hogy még ezen az egy éjtszakán vígyázzon magára. Ezzel
elhagyván őtet, viszont tizenegy órakor eljöttek a kegyetlenkedők, és most már
nem úgy mint a más éjtszaka bántak vele, hanem ízenként kezdték széjelszedni az
ífju testét, de ő mindezekre is semmit sem szólt; egészen elhalva, szétroncsolva
hagyták őtet a ház közepén feküdve. Éjféltájban eljött az asszony, és összeszedé
a testét, megkente holmi olajjal, és összeforrott, viszont helyre állott mint
azelőtt volt. Midőn felnyitotta a szemeit, látta maga előtt a régi asszonyát állani,
de már ő nem volt vén asszony, hanem egy legszebb fiatal személy volt, kinek is
királyi méltóság ragyogott a homlokán. Ezt látván az ífju, minden fájdalmait
elfelejtette, és az asszonynak kezét nyújtván reá mosolygott. Mondá az asszony:
tartóztasd, fiam, forró kívánságaidat, mert nem olyat érdemlesz te meg mint én
vagyok, hanem különb személy nyújtja neked holnap a kezét, szívével együtt.
Lefeküdvén végre az asszonynak kérésére, minthogy nyugvásra volna szüksége, ott
hagyta őtet az asszony, és az ífju elaludt.
Reggelre
viradván az idő, felébredt az ífju, és hallja hogy kívűl harangoznak, dobolnak,
trombitálnak, lövöldöznek: nem tudta mire vélni a dolgot, mert ezt még nem
hallotta. Bejöttek hét óratájban hét cifrán öltözött szolgák, akik a legszebb öltöző
ruhákat hozták nekie, és midőn felöltöztették volna őtet rendesen, nagy számmal
jöttek hozzá az urak, és köszöntötték mint új királyjokat: végre jöttek két püspökök,
akik vezettek egy hasonlíthatatlan szép szüzet, és üdvözletöket elvégezvén, kérték,
hogy méltóztatnék velek a templomba jönni. Midőn kivezették, felültek egy legdrágább
hintóba, és mentek a templomba a megkoronázásnak cerimóniájára; azután megesküdött
a legszebb hívével, és haza vitetett. Ottan azután elbeszéllették nekie, hogy
micsoda átokból szabadította meg háromszáz mérföldnyire tartó országokat. Ezek
után élt az ő legszebb feleségével legszebb életet.
Egyszer
azonban eszébe jutottak nekie a szüléi, és mondja feleséginek, hogy még egyszer
szeretné látni kedves szüléit. Mondja neki a felesége, hogy azt teheted, bátor
nagyon messze vagyon ide; de még is az én anyám tégedet haza tétet huszonnégy óra
alatt; hanem, kérlek kedvesem, hogyha egyszer haza találsz érni, vigyázz
magadra, az én szépségem felől senkinek egy szót se szólj, mert ha szóllasz,
tehát az én szépségemet többé meg nem látod. Ezt hallván, fogadást tett a feleséginek,
hogy ő senkinek semmit nem szól az ő szépsége felől; azután hintóba fogtak, és
királyhoz illő készülettel, inasokkal elindúl. Kevés idő múlva meglátta hazájának
tornyait, bátor ezer mérföldek voltak. Midőn már haza ért, nagy csudálkozás
fogja el szüléit, hogy az ő fiok oly rövid idő alatt oly szörnyű nagy uraságra
kapott; kérdezték tőle: hogy és miként kapta azt a nagy uraságot, melyet mind
elbeszéllett; végre még azt is, hogy őnekie mely tündér szép felesége vagyon.
Az estve is elérkezik, és feküdni mentek mindnyájan; és reggelre felköltek, hát
a Rózsakirály is öltözködni akar, és im fájdalom! az ő drága ruhája helyett a régi
papi köntösét találta, egy pár vas saruval, melyeken ez volt írva, egyiken: nem
tudtál hallgatni; a másikon: akkor látod meg az én szépségemet, mikor ezeket el
fogod nyőni. Ezen nagyon megkeseredvén, az atyjára átkokat hagyván, csak magában
elbújdosott.
Ily
nagy szomorúságába járt hetedhét országon, hegyeken, völgyeken; egész három
fertály esztendeig járkált; végre ért egy nagy erdőbe, melybe szomorúan bújdosván,
egy kis házhoz jutott az erdőbe, mely ház előtt sepregetett egy vén asszony. Köszön
a vén asszonynak, aki is fogadta; kéri az ífju, hogy egy éjtszaka szállást adnának
nekie, melyre mondá a vén asszony nekie, hogy én, kedves fiam, neked szállást
adhatnék; de az én uram a levegői szél, és oly rettenetes erős ember, hogy hozzá
foghatóbb nincsen az emberi nemzet között; és ő az embereket, a tiféléteket épen
nem szenvedheti; azonban megállj, hogyha lehetséges, még is segítek rajtad,
mert sajnálom szörnyű megcsalattatásodat. Ezzel bedugta őtet az ágy alá, és reá
tolt egy teknőt, hogy az ura meg ne találja. Egyszer este felé jön nagy zúgással
a Szél haza, és még távolról kiáltozott, hogy ki van a házamnál? add elő; az
asszony kéri az öreget, hogy ne bántsa, mert egy szerencsétlen útas; mondja az
ura: hozd elő, úgymond, hadd beszéllek a fejével; melyet midőn, előhozott az
asszony, kérdi tőle: hogy honnan való legyen, amire ez egészen elbeszéllette
hogy és mint járt, miként nyerte a szép örökséget, és mint csalattatott meg;
amely szavait a Szél elhitte, és nagyon sajnállotta, és bevitte a konyhába, és
adván neki holmi madárhúst és bort, ezek után lefektette. Reggelig csakugyan
aludt; ekkor felkelvén a Szél megkente vassaruját valami repülő zsirral, és adván
neki valami csekély írást, mondá: ezt vidd el, az öcsémnek add által, és mondd
meg hogy én kérem, ha lehet, segítsen rajtad. Még máma könnyen oda érsz, mert úgy
mégy mint a gondolat ezekkel a sarukkal. Úgy is lett. Mert alig indúlt el, már
nem látta többé az erdőnek hírét se.
Este
felé már távulról meglátta a másik ífju Szelet, mert ez már sokkal fiatalabb
volt mint a másik; midőn hozzája érkezett, megtekintvén, haragos szemekkel
mondja: hogy honnan jön és hová megyen? kinek ez megmondotta az egész dolgot, végre
általadta neki a bátyjától hozott levelet; melyet nagy örömmel olvasván, mondja
az ífjunak: hallod-e, én tudom a te új országodat, épen tegnap is az udvarodba
voltam, és ott fújtam a nagy rezidenciádnak a teteiről, és tudom is hogy mi újság
vagyon az udvarodba; melyet tudom hogyha meg fogsz hallani, nem igen fogsz
rajta örűlni. Kérvén az ífju hogy beszéllené el neki az udvarban lévő újságot,
erre mond a Szél: no hallod-e: a te feleséged hozzád hűségtelen lett, és másnap,
azaz holnap, fognak esküdni; de te ne félj, mert én attól téged megszabadítlak,
hogy te is a feleségednek a lakodalmán jelen légy. Ezek után bevitte házába, és
étellel kínálta, azután nyugvásra fektette. Reggelre kelvén, jó idején felkőlti,
és ad reá egy füstszínű inget, és mondja neki: már most ebbe senki tégedet nem
lát: és ad kezébe egy kardot, mondván, hogy ebbe a kardba vagyon háromszáz
embererő; ezzel felvette a hátára, és rettenetesen repűlt vele úgy, hogy midőn
a nap reggel felsütött, már a város falai alatt letette; ekkor mondá: eredj
most a városba, és várd mikor esküdni mennek; azután tégy amint akarsz és neked
fog tetszeni, hanem, hogyha a dolgodat elvégezted, nekem az inget és a kardot
ide hozd. Ezzel elindúl, és a városban mindenhol kiabálta hogy az elveszett királytok
megérkezett, amelyen a nép nagyon megzendűlt, és mindenhol a híre elfutamodott,
maga pedig megyen a palotába, ahol a legszebb szobába látja a feleségét egy
fiatal úrnak karjai között; mire nagyon megboszankodott, és nagy szóval mondja:
hát vajon te érdemletted-e meg ezt a helyet, hogy itten magadat múlatod? Ezen
nagyon megijedtek mind a ketten, és a felesége térdre esik előtte, és mondja:
engedj meg, én megszabadítóm, mert talán már csak a lelked jár itt. Hidd el, úgymond,
még én nem is tudtam effelől semmit, mind az anyámnak a ravasz mestersége, hogy
te ennyit szenvedtél. Ezek után a herceget a felesége mellől elküldötte. Ezekre
a nagy lármákra bejött a vén anyók; ennek egy szikrát sem irgalmazott, hanem
minden irgalom nélkül ketté vágta; ezek után hivatja minden úri rendeit, és
megmutatta nekiek magát; és mondá a feleséginek hogy: nézd, a vassaruidat még
nem nyőttem el, melyeket nekem küldöttél; ezek után elbeszéllette minden nagy fáradságait;
azután a feleségivel még egyszer a templomba ment, és megesküdött újra, és békességben
bírta az országát, míg életének el nem jött boldog vége.
