Volt
egy király, és valának neki három fiai. Amidőn már a fiúk annyira
felnevelkedtek, hogy már mindenik oskolába járt; egykor kérdezte a király a
maga jövendőmondóját, hogy mondaná meg neki, mi fog ezután ebből a három fiából
lenni; melyre felel a jövendőmondó: felséges király, hogyha megmondom, tudom
hogy életemet el fogja venni; és ha meg nem mondom, tehát akkor gondolja hogy
nem tudok semmit, és fel fog akasztatni; tehát már mostan megmondom. Hallod-e
felséges király! a nagyobbik fiad víz által fog elveszni; a közepső háborúban
golyóbis által fog elveszni; a harmadik pedig – gráciát fejemnek hogy megmondom
– akasztófán fog meghalni. Ekkor a király az ő jövendőmondóját mindjárt
felakasztatta, hogy miért mondotta hogy egy királyfi az akasztófán fog megszáradni.
Annakutána várta már a király az jövendőbeli esetet, amit a jövendőmondó nekie
megjövendőlt.
Mikoron
már a királyfiak igen megnőttek, és kívánkozott a nagyobbik hogy ki akarna
menni sétálni; amidőn a király a fiát kibocsátotta, oly feltétellel élt, hogy
egy biztos generálissal menjen, akiben legjobban bízott, és melléjek adott egy
svadron huszárt, hogy a kocsit valami víz felé ne bocsássák. El is érték ők a
meghatározott várost, akibe igyekeztek, szerencsésen; de mikoron visszafordúltak,
és már atyjoknak a rezidenciájához nem messze voltak, tehát jött egy nagy
felleg, és úgy ömlött belőle az esső, hogy minden huszárostól kocsisostól a királyfit
a víz elmosta, és meghalt. A generális is csak egy dombnak tetején maradt meg, és
elment a királyhoz, a hírt megvitte fiának eseti felől, hogy a királyfival hogy
járt; ekkor mondá a király: mostan vétettem, mert a jó jövendőmondómat
felakasztattam: beteljesedett azon mondása, amit a nagyobbik fiamról mondott!
hiába féltettem és őriztem, mostan már bizonyosan tudom hogy a többi kettőn is
meg fog történni a jövendölés.
És
csakugyan midőn egykor csakhamarosan a királynak egy más király háborút üzent,
hogy minden késedelem nélkül készüljön és készen legyen akkorára, amely időre
azt rendelte, már a szegény királynak minden hite abban volt, hogy most a másik
fiának is élete nélkül fog maradni, és csak azon gonosztevő kissebbik fia fog
megmaradni. Ezen dolog pedig épen úgy ment végbe; mert midőn a háborút
elkezdették, a fia az atyjával elment, és az atyja őtet mindég egy rettentő erős
hadnak közepette hagyta, hogy onnan ki ne tudjon jönni, és egyszersmind meg is
parancsolta hogy semmi esetre onnan ki ne ereszszék. Mely feltétele a királynak
nagyon helyes volt. Amidőn már a király a háborút megnyerte, és sietett a fiának
meglátására hogy él-e vagy hal, a háború után jött egy ágyugolyóbics azon had közzé,
és honnan? aztat nem tudhatja senki sem, mert semmi ágyuszó nem hallatott, még
is a királynak fiát ott tüstént elseperte, és mikoron atyja odaért, már akkor a
fia halva volt. Igy a király nagy bánatnak adta magát, hogy elvesztette a jó jövendőmondóját.
Igy nagy búval keserűséggel öszveszedte tehát seregét, és haza fele indúlt, és
mikor haza ment, a kissebbik fiát mindjárt magához hivatta, és megparancsolta
neki, hogy mentül hamarább szedje össze minden ruháját, és takarodjék a házától,
soha ne is mondja sehol hogy ő királyi ágyból származott, és hogyha már ő abban
a planétában született, hogy neki tolvajnak kell lenni, tehát olyast cselekedjék,
hogy az akasztófát bizonyosan megérdemelje, és maga után a hírét felhagyja.
Erre
a királynak fia mindjárt összepakolta mindenét, és felült egy igen kedves paripájára,
és elindúlt.
Amidőn
egykor egy vendégfogadóba megszállott, és mind addig múlatott ottan, míg mindenét
elpazérlotta, úgy indúlt el a vendégfogadóból, és mindaddig ment, míg csak nem
talált egy más országi királynak városát. Amint ő abba a városba jutott, és egy
susztermesternek ablaka alatt elment, tehát megállt, és beköszöntött azon
suszterhez, és magának ottan munkát kért, mintha ő is suszterlegény volna. Tehát
ottan mindjárt dologba állott, és a mesternek a munkája nagyon megtetszett, és ő
már ottan dolgozott egy vagy két hétig, amidőn egykor a városba mentek a
mesterrel, és mindeneket mutogatott neki mint idegen ífjunak, hogy lássa az
odavaló szépségeket. És midőn egyszer a királynak a kincses tárháza felé
vezette, mondá a fiúnak, hogy látott-e valaha olyan sok kincset egy rakáson?
melyre mondja: sohasem; hanem, mesteruram, mi annak az oka, hogy ezt nem strázsálják?
Melyre felel a mester: hó fiam, nem eshetik olyan tolvajság, hogy ki ne tudódjék,
és akit rajta kapnak, hogy csak egy vagy két krajcárt ellop, annak halál a büntetése;
tehát ezért nincsen senkinek olyan bátorsága, hogy valami olyashoz nyúljon.
Ekkor ők onnat elmentek mulatni, s tovább hagyta a próbát a király fia, hogy
majdan még lesz idő a kincsen pocséklást tenni, gondolta magában. És ekkor
mindent elhagyott. Máskor mikor elmentek a kocsmába borozni, tehát ő azon volt
hogy a mestert mi módon tudná lerészegíteni; és mikor már a mester
leittasodott, mondotta hogy jőjön ővele, és majdan meg fogja a többit odakint
mondani. Mikor már elmentek, azt mondja, hogy már mostan a királynak a kincseiből
raboljunk: úgy is szegények vagyunk, és nem tudja meg senki se, mert semmiféle
strázsák nem állanak mellette. Legényének e beszédére reá állott a szegény
suszter, és el is mentek mind a ketten rabolni. Amidőn oda értek, tehát a legénye
mindjárt bemászott az ablakon, és a királynak számtalan sok kincsét elrabolta, és
úgy annyit kiadogatott a mesterurának, hogy már ketten alig birták el; azon
esetben pedig megtalálta a királynak arany pecsétnyomóját, azt is kihozta magával;
és haza mentek. Midőn a király reggel felkelt, megtanálta a sok kincsnek a híát;
mindjárt elment, a jövendőmondóját magához hivatta, hogy mondaná meg azon
tolvajt, hogy hol vagyon, mert énnekem rettentő kárt fog még idővel cselekedni;
melyre felel neki a jövendőmondó: hallod-e, felséges király! a városba vagyon,
hanem idegen országból való, és nincsen rajta hatalmam hogy megmutassam; de
fogok tanácsot adni felségednek, hogy azon tolvajt hogyan foghassa meg. Már ha
mostan merészelt azon kincsből lopni, bizonyosan el fog jönni másszor is; tehát
azon ablak alá belől egy nagy kád szurkot gyenge melegen ott kell hagyni, hogy
majdan mikor be fog menni lopni, belé essék, és többet ki se jöhessen mert a
szurok nem fogja engedni. A király a jövendőmondójának szavát be is teljesítette,
és így várta a tolvajnak megfogatását; hanem itten a tolvaj okosabb volt, mint
a jövendőmondó, mert mikor más napon elmentek rabolni, tehát mondá a legény a
mesternek: hallod-e, tegnap én voltam bent, most tehát rajtad a sor. Igazságod
van abba, mondá a legénynek; ekkor a suszter bátorsággal az ablakon bement, és
a szurkos kádba nyakig bele esett. Mondja tehát a suszter a kádban: Jaj oda
vagyok; melyet hallván a legény, tüstént maga is bement. Amidőn látta hogy a
mestert onnan meg nem tudja szabadítani, mondotta neki: hallod, úgy is véged
fog lenni, jól tudom, mert ha itt hagylak fel fognak akasztani; – de mostan
hogyha a fejedet elvágom, úgy senki se fogja megtudni hogy ki voltál. Igaz,
mondá a mester, tehát csak hamar, ne késedelmezz vele. Ekkor a legény csakhamar
a fejét levágta, és sok kincseket magával elvitt, a mesterjének fejével együtt.
Midőn a pénzt hazavitte volt, a fejét eltemette, s így akkor is szerencsésen
megmenekedett, mondván a mester feleségének: Hallod, uradat többet házadhoz ne
várd, mert így járt, és kénytelen voltam vele azon módon cselekedni, hanem ne búsúlj
semmit se, mert én el foglak tégedet jobban tartani mint az urad. Ekkor ismét
mondotta a király a jövendőmondónak, hogy add ki énnekem azon tolvajt, mert látom
hogy nagy káromra vagyon, és látod hogy már ezen embert is megölte; melyre
felel a jövendőmondó: nem lehet semmi esetre megmondanom, mert nem tudom, más
országra nem terjed jövendőlésem; de ismét adok tanácsot felségednek: hordassa
azon holttestet körül a városban, minden utcákon, és majdan meg tudod arról,
hogy amely háznál ki fog valaki jönni sírva, tehát bizonyosan ott fog a tolvaj
lenni. Mikor tehát épen a suszternek háza előtt vitték el a holttestet, akkor a
felesége kijött sírva; ezen újságot a legény mindjárt észrevette, és tüstént
megvágja a kezét egy nagy késsel, és kiszaladt az utcára, mondván a feleségének:
mit sírsz, talán hogy a kezemet megvágtam, még tudok én azért dolgozni. Ekkor
ismét el tudta a dolgot csinálni ezen fortélylyal, mivel látták hogy volt az
asszonynak miért sírni, mert úgy lehet, hogy esztendeig se fog azzal a kezével
dolgozni, akit megvágott. A király tehát ismét magához hivatja, a jövendőmondót,
hogy adjon neki újra tanácsot, mivel ezen tolvaj nagy kárt fog nekie okozni ha
meg nem tanálja. Mondá tehát, hogy végy tizenkét szamarat, aki úgy is jeles a városba,
mert nem szabad azt másoknak tartani, tölts teli mindeniknek egy általvetőt
aranynyal, és bocsásd el az utcán: aki azon pénzt ellopta, azokat a szamarakat
is majdan be fogja hajtani, és rendelj utánok vagy harminc katonát, aki vígyázzon
reájok távolról, hogy megláthassák kinek az udvarára hajtják be. Amidőn tehát
elküldötte a király azon szamarakat, épen akkor a városban vásár volt, tehát
amidőn a suszter ablaka alatt a szamarak elmentek volna, meglátta a legény, és
tüstént nagy lármát csinált a városba, amidőn a katonák is odamentek; a legény
ezt látta hogy a katonák mind ottan vagynak, a lármás népet tehát ott hagyta, és
ment a szamarak után, és azokat behajtotta udvarára, minden kincset rólok
lepakolt, és a szamarakat az istállóba mind agyonverte, és szalmával betakarta.
Mikoron a lármának már vége volt, a katonák tovább akarták útjokat folytatni; hát
látják hogy a szamarak minden kincsestől előlök eltűntek, keresték ők azokat
ugyan, de azoknak semmi nyomát nem tanálták. Ekkor kényteleníttettek
visszamenni, és a királynak megjelenteni hogy a dolog hogyan vagyon. A király
tehát ismét elpanaszolta a jövendőmondónak ez állapotját, hogy nincs annak
semmi haszna; hát az ismét mást javasolt nekie, mondván hogy: hallod-e felséges
király! huszonnégy vén asszonyt küldj el a városba, és mindeniknek adass húsz
aranyat, hogy menjenek be ők minden házhoz, és kérjenek mindenütt szamárhúst,
fontját egy aranyért. Azon tanácsát is fogadta a király a jövendőmondónak, és
elküldötte, mondván nekik, hogy ahol majdan fognak kapni, tehát hozák el ide, és
a házát azon embernek megesmerjék, hogy én megtudhassam hol ölték meg a drága jószágaimat.
A vén asszonyok elindúltak tehát, és keresték mindenfele hogy hol kapnák meg a
tolvajt; amidőn már a suszternek a háza volt hátra, és abba is bementek, és
mondották, hogy: hallja mesteruram, nem tudna-e minekünk pénzünkért szamárhúst
adni? egy arany volna fontjának a díja, mert orvosságra volna szükségünk reája.
Ó ti vén bolondok, mondá a legény, adjátok ide a pénzeteket, nem egy fontot,
hanem egész egy szamarat is adok annyi pénzért. Kaptak a vén boszorkányok
rajta, de midőn már a vén asszonyok mind felpakolták magokat szamárhússal, észre
és gondolóra vette magát a legény, hogy majdan ki fogják tudni hogy bizonyosan ő
hajtotta be a szamarakat, és így az istállónak ajtaját bezárta, és mind a
huszonnégy vén asszonyt megölte, és a hidlás alá temette. Már mostan mondja a
király mint este fele: hol vannak azok a vén boszorkányok? talán mind elszöktek
azon pénzzel? Ekkor ismét hivatta a jövendőmondót, hogy mondaná meg neki hogy
hol vannak azok az asszonyok? melyre felel a jövendőmondó: uram felséged! a
tolvaj mindnyájokat megölte, azokat többé nem látod; hanem most a tanácsadáson
helyesebb fog lenni; hozass be a városba negyven ezer katonaságot, és minden házhoz
tízet, vagy aki szegényebb ötöt kvártélyoztass be, hogy egy ház se maradjon el
a városba, akár gróf, akár báró, akár miféle titkos tanácsos legyen az, annak
is kelljen katonát tartani. A király ekkor gondolkodván hogy mitévő legyen;
megfogadja-e a jövendőmondó szavát, avagy ne? mondja magába: már mindegy, ezt
is meg fogom tenni; és amidőn azok a katonaságok mind bejöttek a városba, a király
mindeniknek kiadta parancsolatban, hogy minden katona a maga kvártélyán próbáljon
szamárhúst kérni, és aztat főzzön a gazdája, hogyha vagyon; és mikoron megebédeltek,
mind a kapitányánál legyen raporton, hogy én azt megtudhassam, hogy melyik kompániából
vagy svadronból volt az; aki megjelentette, az bizonyos fog benne lenni hogy ajándékot
kap. És a katonákat eleresztette kvártélyra, mondván, hogy minden ember próbát
tegyen a gazdájával. Itten a katonák a próbát meg is tették; és azon suszterlegénynek
a házánál amint mondották hogy főzzön szamárhúst számokra, mert ahonnan eljöttünk,
mindég azzal éltünk, azt felelte a szamár legény: bizony épen mostan is aztat főzök
a katona uraknak számára. Ekkor a legény még nagy öröminek tartotta, hogy a
katonáinak tud kedveskedni, amit tőle kérnek. De még is okoskodik a legény,
mert azt gondolta hogy bizony valami tapasztalás végett hozattak ezek a katonák
ide, hogy majdan engemet ki fognak tapasztalni, hogy én vagyok a tolvaj. Ekkor
hallgatódzott az ajtón, meghallotta hogy a katonák beszélték, hogy majdan a
parancsolatnál jelentést fognak tenni felőle, de midőn a legény meghallotta,
mondá: megálljatok csak, nem úgy van az. Ekkor elment a kocsmába, és
mindeniknek a számára elvitt négy itce bort, és őket mind az ötöket lerészegítette,
és mikoron mindnyájan elaludtak, kihordta az istállóba a szamarak közzé, és
mindet megölte; annakutána elment, és vett magának egy olyan ruhát, mint a
milyenbe a királynak az adjutánsa járt, és abba felöltözött, azután írt olyan írással,
mint a milyennel a király szokott írni, egy oly levelet, amelyben az volt írva,
hogy minden ember, aki csak házi gazda, a maga katonáját mind lerészegítse, és
ma estvére mindenik megölje; akkor mikor már mindenik ember megölte, hordja a
királyi rezidenciának eleibe, arra a tágas piacra; és amellett a levelet megerősítette
a királynak arany pecsétnyomójával; úgy elvitte a policájra, és azon írást
helyesnek találták. Akkor minden házhoz megjelentették a királynak parancsolatját;
a köznépek által nem hágták a parancsolatot, minden követte a maga dolgát, és a
katonákat mind meg részegítette és megölte. Amidőn már mindjárt besetétedett,
mindenik hordta a király rezidenciájának piacára a rémítő sok holttestet, a
suszterlegény pedig csak mind kacagta ezen királynak szamárságát. Mostan tehát
a király felkel ágyából, és néz ki az ablakból: hát látja hogy a sok ezer
emberek mind egy rakásra vagynak hordva, és mind meg vagynak ölve; amidőn a király
magába sopánkodik, megyen a policájdirektióról a főember, kopogtat az ajtón, a
király mondja: herájn; bemegyen azon írással; mikor a király elolvasta, majd
csak hogy el nem ájúlt, mondván: nagy szerencsétlenségem vagyon ezen tolvaj által!
és hivatja ismét a jövendőmondót, és mondja neki, hogy mentöl hamarább adná ki,
mivel mostan is olyan nagy kárt tett. De erre azt mondotta: más országba való
az ember, és oda nem tudok jövendőlni. Hanem még egy tanácsot adok felségednek;
monda a király: mi legyen? Az nem egyéb mint hogy megannyi katonát hozass be a
városba, mint amennyit mostan, és szállítsd őket mind lógerba, és a királyi
princeszné leányodnak a lóger közepén készíttess egy sátort hogy abban legyen, és
magát hagyja, akár miféle megyen a sátorba; amellett azonba sok sirbak legyen
felállítva, hogy, ha valami újság esik, mindenik segítségére legyen a princesznének:
mert a sátorba, tudja felséges király, egyéb be nem fog menni mint a tolvaj. A
király tehát tüstént megcselekedte, és behozatott ísmét annyi katonaságot, és a
leányát oda vitte. Amidőn eztet meghallotta a legény, kommendírozó ruhát csináltatott,
és abba felöltözött, és elment a lógerba, és mondotta a sirbakoknak hogy vigyázzanak,
mert különös egy huncutnak kell annak lenni, aki azon sok újságokat kicsinálta.
Ekkor, mikor az egész lógert feljárta, és minden tiszturak tisztelték annak módja
szerint mint kommendírozót; mikor már mindeneket megvizsgált, bement a királykisasszonyhoz,
és őtet annak módja szerint összeölelte; azalatt pedig a princeszné veres festékkel
egy keresztet írt a homlokára, hogy megtudhassák, hogy ki volt azon tolvaj.
Mikor a legény reggel felébred a sátorba, észrevette a hamisságot, és az egész
lógerba való népet többnyire mind megbéjogozta azon festékkel; legfőképen a
tiszturakat; s így ekkor se tudták meg a tolvajt, hogy kicsoda legyen. Mondá
pedig a király: Jézus Mária! hát ez mind összeölelte volna az én leányomat?
mert több mint ezernek van a homlokán azon kereszt; ekkor sem tudhatta hát ki a
király hogy kicsoda a tolvaj. Mondotta tehát a jövendőmondónak: hallod, mondj
valami tanácsot, mert már látom hogy nem csak az országomat, hanem magamat is
ki fog végezni. Akkor mondja: no már most utólsót mondok, várj míg a princeszné
leányodnak gyermeke fog születni; és mikor már négy esztendős fog lenni, akkor
az egész városba való népet mind ki fogod állíttatni, és azon gyermek majdan reá
fog esmerni atyjára: egy aranyalmát fogsz a kezibe adni, és akinek azon almát
fogja adni, az a tolvaj. Úgy is lett, mert mikor már a gyermek felnőtt annyira,
hogy már járni tudott, a városba való népet mind kiállitották, a kis fiút
kieresztették közéjek, és az utolsót megesmerte, hogy az, aki a sok csínokat
tette, és az atyja neki; akkor odadta neki az aranyalmát. Ekkor a tolvajt
megfogták, és mindjárt fel is akarták akasztani; de erre mondja a királyfi a
királynak: nem úgy van az, amint te elrendeléd, mert én is királynak fia
vagyok, még pedig hét országos királyfi, hanem én mind azokért teneked eleget
fogok tenni, s nem érdemlem az akasztófát, mivel az atyám azt vissza tudja
adni, amit én elpocsékoltam; és azon suszterért, akit megöltem, másikat fog állítani;
a szamarat hogy mind megöltem? nálunk minden juhásznak van öt-hat: azt is
visszaadja; azon huszonnégy vén asszonyt, akit teneked megöltem, azon
negyvenezer katonát: azt is visszaadja, mert vagyon elég nép az országába: –
hanem amit a leányoddal tettem, azért talán megérdemleném: de őtet megint el
tudom venni magamnak feleségűl. Ekkor a király írt egy levelet a suszterlegény
atyjának, és ez eljött oda, mondván hogy: Ember vagy fiam: igazán megérdemelted
volna az akasztófát, de mostan, én fiam, meg foglak hagyni; mindezekért pedig
eleget teszek; most gyere haza. Ekkor mondja a király a másik királynak: jaj
barátom, nem úgy van az, hanem még a leányomat is el kell hogy vegye, és
maradjon itten: én általadok neki mindent, bírja az országomat, csakhogy a leányomat
elvegye feleségűl. Ekkor ottan maradt a királyfi és megházasodott, s mai nap is
él, ha meg nem halt.
