Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy
özvegy ember, meg egy özvegy asszony. Az özvegy embernek volt egy kis
fia, meg egy kis lyánya; az özvegy asszonynak nem volt egy csepp
gyermeke se’. Egyszer hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegy ember,
elvette az özvegy asszonyt.
Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán
mindig ütötte verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még
azt se’ engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban
vetett nekik ágyat. A kis lyány már nagyobbacska is volt, okosabb is
volt, mint a kis fiu, sokat búsult rajta, hogy nekik milyen rosz sorsuk
van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer is
amint egy éjszaka ott sirdogált az ágyában, hallja, hogy az apja, meg az
anyja beszélgetnek a házban. Oda hallgat, hát mit hall, mit nem, hallja
ám, hogy arra beszéli az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval,
ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kis lyány nagyon, de nem
szólt senkinek semmit.
Ez napságtól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig
előttök állt a sok dió, akkor ették, mikor nekik tetszett, de még rájok
is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyék; a mostohájok is
mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem
fürösztötte. Már fogytán volt a dió, a mit elibök tettek; egyszer a kis
lyány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája
az apjának:
– No apjuk szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük
őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán – úgy
is vasárnap lesz – megöljük, nagy dinomdánomot csapunk belőlök.
Ugy is lett. Szombaton este az asszony oda tette a sok vizet a tűzhöz,
hogy ha majd felforr megfüröszti őket benne. Hanem a kis lyány se
állhatta tovább, félre hítta a kis öcscsét, elmondott neki mindent. Csak
addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kis gyermek, míg
kisütötték-főzték magukban, hogy még az nap megszöknek. De az anyjuk
mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már
a vizet is kitöltötte az asszony a lugzóba, hogy majd megfüröszti már a
gyermekeket, a kis fiu csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen
az utczára. Az asszony restelt utána menni, a kis lyánynak mondta, hogy
lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! a kis lyány is
kiszaladt, utol érte az öcscsét, hej de nem vitte ám vissza, hanem
megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha
észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.
Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan, járt utakon,
egyszer a kis fiu megszomjazott. Azt mondja a kis lyánynak:
– Jaj édes kis testvérem be ihatnám!
– Elég baj az édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis
vizet, akkor aztán ihatsz.
Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy
farkasnyomot tele vizzel. Nagyon megörült a kis fiu.
– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.
– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.
A kis fiu szót fogadott, nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele
volt vizzel. Megint megörült a kis fiu:
– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.
– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd rókává változol.
Megint szót fogadott a kis fiu, megint nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kis fiu olyan szomjas volt,
hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis
őznyomot, az is tele volt vizzel. Azt mondja a kis fiu:
– De iszen kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből
iszom.
– Ne igyál édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.
A kis fiu nem hallgatott rá, hiába kérte a nénje, ivott a vizből, menten
őzikévé változott. Sirtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit
csináljanak? de biz már azon nem lehetett segíteni.
A kis lyány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis
pórázt, rákötötte az őzike szarvára, ugy vezette maga után. Igy
ballagtak aztán nagy búslakodva, egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak,
hol feküdjenek le aludni, féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak
egy boglya szénát, abba a kis lyány egy nagy lyukat vájt, oda búttak
mind a ketten. Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutya
csaholást hallanak. Nagyon megijedtek az isten-adták, úgy összebújtak
mint a szegény ember malaczai.
Hát épen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az
őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások közt. Oda ment a
király is megnézni, hogy mit ugat a kutya, de ő se’ látott semmit.,,Már
pedig – gondolta magában, – akárhogy mint, de itt valaminek lenni
kell.’’ Bekiált a lyukon:
– Ki van, mi van ebben a boglyában?
Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint
bekiáltott a király:
– Ki van, mi van ebben a boglyában?
Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király:
– Ki van, mi van ebben a boglyában? szóljon, mert mindjárt belövök.
Erre aztán nagyon megijedt a kis lyány, kibútt a boglyából, húzta maga
után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy hogy került, mint került
oda? A kis lyány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket
megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kis öcscse őzikévé? A
királynak nagyon megtetszett a kis lyány, haza vitte a kis őzikével
együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.
Fel is nevekedett a kis lyány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett
belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig
mindig ott setlenkedett körülötte.
Egyszer – hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani – beleszeretett a
király a lyányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak,
Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a
lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes irást, a mibe azt
irta a szomszéd király, hogy neki most hadakozhatnékja van, azért álljon
ki a síkra, ha van lelke. Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy
sírások, rívások közt, elindult a király a háborúba.
Volt neki egy régi öreg gazdasszonya, arra bizta rá a feleségét, hogy
vigyázzon rá, mig ő oda lesz. Hej pedig inkább bizhatott volna farkasra
bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a
feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vizben, úgy
haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is
volt egy ragyavert pofájú lyánya, azt akarta elvetetni a királylyal.
Örült a vén asszony, mikor rábizta a király, gondolta magában hogy majd
elteszi ő ezt láb alól.
Jó idő mulva a király elmenetele után, egy aranyhajú gyermekkel áldotta
meg az isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.
Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony a
kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany
ezüst hallal. A királyné amint ott nézegeti, amint ott nézegeti a szép
kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, bele lökte a
vízbe. A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép arany
kacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta,
bele fúlt, visszament a palotába, mint a kinek jó rendben van a szénája.
Eközben bevégezte a király a háborút, megverte az ellenséget, haza ment
nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva, ríva, elmondta
neki, hogy az őzike épen most lökte bele a királynét a halastóba, –
olyan folyvást hazudott, mintha irásból olvasta volna – még azt is
elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba
esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy
jövő vasárnapra meg kell ölni.
A szép királynénak pedig – aki arany kacsa képében uszkált a tóban –
sehogy se’ volt nyugta; mindig a kis fiu után ísett-vísett a lelke. Be
is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a
kis fiát, lefektette a bölcsőbe; azután odament az urához, azt végig
végig siratta, de azt sirathatta, a nem ébredt fel, mert a gazdasszony
álomport tett az ételébe. Legutoljára a kis öcscse, a kis őzike
vaczkához ment:
– Élsz-e még kis öcsém?
– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek,
maholnap megöl a király gazdasszonya.
Második este megint csak elment a királyné arany kacsa képében.
Megfürösztötte a kis fiát, végig-végig siratta az urát, de a’ megint nem
ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe.
Legutoljára megint a kis öcscse, a kis őzike vaczkához ment.
– Élsz-e még kis öcsém?
– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek,
maholnap megöl a király gazdasszonya.
Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték
is neki a kést, akkor azt a grácziát kérte magának a királytól, hogy
hallgassa ki őt négy szem közt. A király megtette a kivánságát,
bevezette a maga szobájába; ott a kis őzike azt kérdte tőle, hogy nem
vett-e az éjjel valamit észre, hogy valaki járt körülötte, mert ez s ez
volt itt. A király nagyon megörült neki, csak azon csodálkozott hogy nem
ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.
– Jaj felséges király – felelt az őzike – azért nem ébredt fel felséged,
mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja,
hogy ide jár a nénikém arany kacsa képébe.
A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a
kocsisát:
– No Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e kedvemért
egyet?
– Meg én felséges király gazdám. Hát mi lenne az?
– Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, rántsd le az abroszt, ezért
meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te, avval ne gondolj.
Megigérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak
ember kellett volna hozzá, aki meg egye, Pista se kérd, se hall, neki
megy az asztalnak, mint a kinek elment a sütni valója, – lerántja az
abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony imhogy ki nem csikarta a
két szemét, ugy neki ment, de Pista avval nem gondolt.
No ez eddig meg volt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából,
meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a
gyertyát egy kaptárral (méhkas), ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja
le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha
meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Evvel a király
lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.
Egyszer szép csendesen megnyilt az ablak, berepült rajta az arany kacsa,
gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt
volt, megfürösztötte a kis fiát, bepólyálta, lefektette; azután oda ment
az urához, hogy majd végig, végig siratja, de a király se volt rest,
kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta. Pista is hirtelen
lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt
menekvése a szép királynénak.
Másnap nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig járták azt a
hires tyúkverő kállai kettőst.
A vén gazdasszonyt pedig négy felé vágatta a király, kiszegeztette a
város négy sarkára.
A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtette
a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig addig
mesterkedtek, mig utoljára aztán csakugyan átváltoztatták olyan szép
legénynyé, hogy keresni kellett párját.
