Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt is, nem is, de csak mégis megkellett annak esni, volt egy fiatal
herczeg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül
nem hallott még olyat. A homlokán nap volt, a mellén hold, a két
orczáján meg két gyönyörű csillag, a szép aranyhaja a sarkát érte ha ki
volt bontva, mikor járkált, aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, arany
könyű hullott a szeméből.
A herczeg sokszor óra-hosszat elgyönyörködött benne, hogy milyen szép;
ebből aztán az lett, hogy addig-addig gyönyörködött, mig bele nem
szeretett. Már pedig hiába szeretett bele, mert testvér testvért
csakugyan nem vehet el, igy hát a herczeg azt gondolta ki, hogy
lefestette magának egy nagy táblára, azt a nyakába akasztotta, elindult,
hogy addig megy, mig egy olyan szép lyányra nem akad, akkor aztán azt
elveszi feleségül, de mig nem talál, mindig bujdosik.
Ment aztán, mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi
városba. Nagyon el volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot,
arra leült pihenni. Az a palota pedig a királyé volt, akkor is ott
nézett ki a király az ablakon, meglátta a szép képpel a herczeget, azt
gondolta, valami képáruló, gondolta, hogy megveszi tőle, leküldte érte
az inasát, felhivatta. Felment a herczeg; a király kérdezte tőle, hogy
miféle kép az? a herczeg elbeszélte, hogy az az ő testvérje, hogy most
azért vándorol, hogy annak párját találjon, de még eddig bizon hiába
esett minden fáradozása.
A király – aki még maga is csak legény volt, – amint meghallotta, hogy
van olyan élő teremtmény az ég alatt, mint az a kép, mindjárt
elhatározta, hogy ő azt veszi el, akár törik, akár szakad, ha fél
országába kerül is. Meg is mondta a herczegnek is, hogy mit határozott
magában, kérte mennyre-földre, hogy ne menjen most tovább, vezesse
vissza őtet a maga országába, azután majd elmehet – nem bánja –
feleséget keresni. Hajtott a herczeg a jó szóra, visszament a
királylyal. Mikor a palotájához értek, akkor is ott sétált a gyönyörű
kisasszony a kertben, az arany folyosó mindenütt folyt utána, a merre
járt. A király amint meglátta, még jobban beleszeretett, odament hozzá,
elmondta neki, hogy mi járatban van, elmondta, hogy még akkor
megszerette, mikor csak festve látta. A herczegkisasszony is nagyon
megszerette a szép királyfit, mert az is olyan szép volt, hogy
ritkitotta párját, rá is állott az ajánlatára, mindjárt gyürűt
váltottak; azután még egy darabig együtt mulattak, akkor a király
elbucsúzott, elment; marasztalta ugyan a herczeg is, a kisasszony meg
még jobban, de ő azt mondta, hogy már csak elmegy, elkészül a
lakodalomra, meg násznépet is hoz; ,,mert úgy már csak még se’
esküdhetünk össze, mint két sátoros czigány, hogy lakodalmunk se
legyen.’’
Elment hát a király haza, megtette a nagy készületeket a lakodalomra.
Volt neki egy vén boszorkány édesanyja, akiről mind a világ azt
tartotta, hogy minden éjjel a Szentgellért hegyére jár, de el is
lehetett hinni, mert olyan vén volt, hogy tán a mátra talyicskázását is
megérte, a mellett álnok, istentelen volt még a fiához is. Ez a gonosz
vén asszony mikor meghallotta, hogy a fia megházasodott, nagyon
megharagudott érte, mert volt neki egy szobalyánya, aki tudott rá
valamit, annak igérte meg, hogy ha el nem árulja elveteti fiával. Most
hát azon ijedt meg nagyon, hogy a szobalyány megharagszik, besúgja a
gonoszságát, akkor pedig vége neki, hanem mégis lekenyerezte a lyányt,
hogy ne szóljon senkinek, majd fordit ő egyet a dolgon.
Mikor aztán menni akart a fia a menyasszonyáért, mondta neki, hogy ő is
elmegy, majd a maga hintójában hozza haza. A király még megköszönte
neki, hogy öreg létére az ő kedvéért olyan nagy útra szánja a fejét, hej
pedig ha tudta volna, hogy mi szándékkal indul el az anyja, majd máskép
köszönte volna meg!
Elindultak hát szép békességben, el is értek a herczeg országába, ott a
fiatal pár megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra
szóllott. A királynak olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna
vele fogatni; a feleségét úgy szerette, hogy még a helyét is megfútta,
ahova leült.
Mikor vége volt a lakodalomnak, elindultak haza felé. A menyasszony a
vén királyné hintójában ült a vén királynéval meg a szobalyányával, a
herczeg, a király és a többi lakodalmas legények pedig a hintó körül
lovagoltak. Mikor már jó messze haladtak, egyszer visszakiáltott a
király a feleségének.
– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
Hallotta a szép menyasszony, hogy mondott valamit az ura, de nem
értette, hogy mit? kérdezi az anyóssától:
– Mit mondott az uram?
– Azt, hogy vágjuk le a hajadat tőből.
Kért, könyörgött szegény, hogy ne foszszák meg attól a szép hajától,
sirt, hogy csak úgy peregtek le az arany könyűk az arczán, de nem
használt semmit a vén gonosz királynénak, bizony levágta az.
Megint mentek egy darabig, megint eszébe jutott a királynak, hogy a
felesége vajjon nem hül-e meg? megint visszakiáltott:
– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
Megint nem értette a menyasszony, megint megkérdezte a napától.
– Hát most mit mondott az uram?
– Azt mondta, hogy vágjuk le a két kezed könyökig.
Sírt, rítt a szegény herczegkisasszony, könyörgött, hogy ne tegyék
nyomorékká, de nem használt semmit, levágták mind a két karját.
Megint mentek egy darabig; a király elkezdett beszélgetni az országos
dolgokról, abba nagyon belemerült, nem akarta félbe hagyni, hogy a
feleségéhez menjen, hej pedig ha csak sejtette volna is, hogy milyen
kegyetlenséget visznek rajta végbe, oda ment volna, ha az egész országa
égett volna is. De igy megint csak messziről kiáltott vissza:
– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
– Megint nem értette a menyasszony, megint a napától kérdezte:
– Hát most mit mondott az a kegyetlen ember?
– Azt, hogy ássuk ki mind a két szemed!
Már nem is tudta magát védelmezni, nem volt keze, csak könyörgött, hogy
ne foszszák meg a szeme világától is, olyan szépen rimánkodott, hogy még
a pogány is megszánta volna, csak az a pogánynál is pogányabb vén
asszony nem szánta meg, nem sajnálkozott rajta, kiásatta mind a két
szemét.
Mig a szemét ki nem ásták, legalább sírhatott a boldogtalan menyasszony,
sírt is annyit, hogy a hintó aljából marokkal lehetett szedni az arany
gyöngyöt, de hogy a szemét kiásták, még csak a se’ volt, amivel sírjon,
csak jajgatott nagy keservesen, hogy más embernek a szíve szakadt volna
meg rajta, de az a vén boszorkány tán még örült neki.
Egyszer, mikor egy nagy folyó vízen, egy hidon mentek keresztül, megint
hátra szólt a király.
– Jól betakaródz kincsem, szívemnek fele, magadra vigyázz, meg ne fázz,
mindjárt otthon leszünk már!
Megint nem értette, megint megkérdezte a napától:
– Hát most mit mondhatott még a király?
– Azt mondta, hogy lökjünk bele ebbe a vizbe.
A boldogtalan menyasszony még megörült neki, hiszen minek is már annak
az élet, a ki vak is, béna is, még koldulni se’ tud már az olyan! Csak
azon könyörgött még, hogy azt engedjék meg, hogy a bátyjától
búcsúzhasson el, de azt se engedték meg, hanem irgalom nélkül belelökték
a vizbe, ahol legmélyebb volt.
Akkor a vén égetnivaló a levágott arany hajat felrakta a szobalyány
fejére, mintha azé volna, a herczegkisasszony ruháját arra húzta rá, a
szép gyöngyöket, karpereczeket a karjára bidgyesztette; de hiába, rá
rakhatta volna arra a világ minden aranyját, ezüstjét, mégis csak csúnya
maradt volna az.
Mikor hazaértek, lepattant a király a lováról, szaladt, hogy a feleségét
le vegye a hintóból, hát amint meglátta, hogy mint megcsúnyult, hogy
csak a ruhája olyan, mint eddig volt, mintha csak pofon vágták volna,
úgy eloldalgott onnan. Leszállott aztán a menyasszony, megindult a
palota felé, hát nem folyt utána arany folyosó, csak olyan volt, mint
más közönséges asszony. Nagyon megharagudott ezen a király, elkezdte
szidni a herczeget, hogy őt bolonddá tették, hisz nem foly ez után arany
folyosó, nincs is nap a homlokán, hold a mellén, két csillag a két
orczáján, hisz csak olyan ez, mint más közönséges asszony, még azok közt
is a csunyák közül való. A herczeg hiába mondta, hogy az nem az ő
testvére, hogy a beszédje se’ olyan, hiába fogta kérdőre a vén királynét
is, az még neki állott feljebb, hogy hogy meri őt vádolni! A király meg
se’ hallott, se’ látott, mert hiába! csak úgy van az, akit az isten meg
akar verni, az eszét veszi el; az is vak volt – süket volt, mert nem
hallgatott a herczeg beszédjére, nem látta meg, hogy az nem az ő
menyasszonya, nem gondolta meg, hogy fonnyadt kórót is lehet a szép
virág helyére, szép pohárba tenni, csúnya r....óra is rá lehet a szép
menyasszony ruháját adni. Itt, hiába beszélt a herczeg, megfogták,
meglánczolták, levetették egy sötét tömlöcz fenekére, kigyók-békák közé,
hadd rothadjon ott, hadd egyék meg a csúszó-mászó férgek, a mért a
királyt úgy rá merte szedni.
Örült a vén királyné mikor a herczeget elhurczolták, mert igy nem
félhetett hogy kitudódjon a gonoszsága.,,A fiam meg – gondolta magában –
majd csak hozzá törődik a feleségéhez, soha se’ tudja meg, hogy e’ volt
a szobalyány.’’ Hej pedig a királynak nem kellett az uj feleség, se’
testének, se’ lelkének, vele élt ugyan, mert hitet mondott rá, azt pedig
nem akarta megszegni, de azért nem volt felesége, mert soha meg nem
csókolta, soha hozzá nem nyúlt, éjszaka is mindig kettőjök közé fektette
a kardját.
A nyomorékká lett herczegkisasszonyt pedig vitte a viz szép csendesen
lefelé. Egy öreg halász épen ottan körül halászgatott, egyszer érzi,
hogy valami nagyot ránt a hálóján, megörült neki, hogy valami nagy hal
akadt bele, húzza ki sebesen, hát egy emberformát lát benne, de vakon
is, bénán is. Jó szívű ember volt az öreg halász, megszánta a szegény
szerencsétlent, kihúzta a vizből, haza vitte a kunyhójába, vetett neki
fűből jó puha ágyat, addig élesztgette mindenféle módon, mig lassanként
életre jött, de még azután is soká beszélt félre, sírt, jajgatott,
könyörgött álmában a vén királynénak: ,,Jaj ne vágják le a karom… ne
szúrják ki a szemem… ártatlan vagyok én, nem tettem én semmi roszat!’’
Az öreg halász tán maga sem tudta volna megmondani, hogy mikor sírt
utoljára, de már erre úgy zokogott, mint a gyermek, biztatta a
herczegkisasszonyt, hogy ne féljen, nem bántja senki; addig addig
biztatgatta, mig utoljára eszére jött. Tudakolta hogy hol van, az öreg
halász megmondta neki, megigérte, hogy ezután ő lesz az ő ápolója; a
kisasszony elbeszélte az egész élete történetét, hogy ismerte meg a
király? hogy indultak útnak? hogy tették nyomorékká? hogy vetették a
vízbe? mindent, mindent a mi csak vele történt. Az öreg halász még
jobban megsajnálta, megigérte neki, hogy ha meggyógyul, haza viszi a
hazájába.
Ettől fogva aztán szorgalmasan ápolgatta a halász, éjjel-nappal mindig
mellette volt, de gyógyult is a herczegkisasszony szemlátomást, napról
napra mindig jobban lett. Már a haja is megnőtt jó nagyra, csak a keze
és a szeme nem gyógyult, hanem bizott a jó istenben, hogy majd csak
meggyógyítja azt is.
Egyszer beküldte az öreg halászt abba a városba – mert közel volt
hozzájok, – ahol a király lakott; hogy tudja meg, megházasodott-e a
király, és hogy mi történt a bátyjával? mert ő nem is gondolta, hogy a
vén királyné gonoszsága volt az, nem pedig a királyé. Elment az öreg
halász, megtudott mindent, a mi történt. Haza ment nagy búsan,
elbeszélte, hogy miket hallott, elmondta azt is, hogy a bátyja most is a
tömlöczben kínlódik. Elszomorodott nagyon a herczegkisasszony, sajnálta
a bátyját hogy ártatlanul szenved, de az öreg halász biztatta, hogy majd
jóra fordul e’ még, majd kiderít még az isten mindent.
Egyszer érezte a herczegkisasszony, hogy mozog valami a fejében, mondja
az öreg halásznak, hogy keressen benne, régen nem fűsülködött már. Nézi
a halász a fejét, hát talál négy kis aranybogarkát, megörült neki,
megfogta, kérdezte hogy mit csináljon vele? A herczegkisasszony mondta
neki, hogy vigye be a városba a királynéhoz, mutassa meg neki, de ha meg
akarja venni, semmiért másért oda ne adja, csak két kezet kérjen érte,
ha nem tudnak adni, hozza vissza. Bement a halász a városba, elment a
királyi palotába, felvezettette magát az öreg királynéhoz, megmutatta
neki a bogarakat, kinálta, hogy vegye meg.
– Hát mennyiért adná kend? – kérdi a királyné.
– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két asszonyi kézért
od’adom, azt kerítsen felséged.
Megharagudott a vén királyné, hogy mi bolond beszéd az? hol vegyen ő két
asszonyi kezet? magáét csak nem vághatja le! már majd kihajittatta a
halászt, hanem épen akkor ment be a fiatal királyné. Ez amint megtudta,
hogy miről van szó, mindjárt eszébe jutott, hogy a herczegkisasszony két
levágott keze ott hányódik-vetődik valahol a kamarában a lom közt;
mindjárt szaladt érte, megkereste, od’adta a halásznak.
Megörült neki az öreg halász, szaladt vele, amint csak birt haza; otthon
a herczegkisasszony még jobban megörült, mindjárt a maga helyére
illesztették mind a két kezet, megkenték valami forrasztó fűvel, úgy oda
ragadt, mintha soha se’ lett volna levágva.
Már a haja régen megnőtt neki, most már keze is volt, csak még a szeme
hibázott. Mióta a keze meggyógyult, már sokkal jobban volt dolga;
megmosdott, megfürdött, a gyönyörű aranyhaját megfűsülte, befonta, evvel
eltöltötte az időt. Egyszer, mikor fűsülködött, talált megint a fejében
hat kis arany bogarat. Megint beküldte a halásztól a királynénak, de
megmondta neki, hogy oda ne adja egyébért, csak két szemért, akármit
igérnek érte mást. Bement a halász a királyi udvarba, felment a vén
királynéhoz, hogy megint hozott hat kis arany bogarat, ha megvennék.
– Hát hogy adod? kérdezi a királyné.
– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két szemért, azt
kerítsen felséged.
Rá kiáltott a vén királyné.
– Tán megbolondultál, hogy mindég olyanokat kérsz, két kezet, két
szemet! másszor ha idejősz, ebrúdon vettetlek ki.
Megijedt az öreg halász, el akart menni, de épen az ajtóban találkozott
a fiatal királynéval, mindjárt megismerte a királyné:
– Mit hoztál öreg, tán megint bogarat?
– Azt biz én felséges királyné, de a miért adnám, nem ád érte a felséges
királyné, mert nem adom másért, csak két szemért.
Mindjárt eszébe jutott a királynénak a herczegkisasszony két kiásott
szeme, tudta, hogy annak meg kell lenni valahol a háznál, mindjárt el is
indult keresni, s csakugyan meg is találta a láda fiában. Vitte be nagy
örömmel, od’adta az öreg halásznak, mikor aztán elment, mondta nagy
nevetve a napának, hogy milyen jól jártak evvel a bolond emberrel, hogy
mindig olyan hasznavehetetlen dolgokat kér a kis arany bogarakért, nem
pedig valami drágaságot.
Az öreg halász pedig a két szemmel szaladt haza felé, mintha kergették
volna; amint haza ért, megkente mind a két szemet forrasztó fűvel,
beillesztette a helyére, úgy oda ragadt, mintha soha se lett volna
kivéve, csak úgy látott vele a herczegkisasszony. Ettől fogva még szebb
lett, mint azelőtt volt; gyakran kijárt a folyó partjára sétálni, amerre
járt, mindenütt arany folyó folyt utána, ha sírt aranykönyű hullott a
szeméből; a nap a homlokán – a hold a mellén – a két csillag a két
orczáján még szebben ragyogott, mint azelőtt.
De hiába volt meg a régi szépség, csak nem tudott annak a
herczegkisasszony örülni, ha eszébe jutott, hogy a bátyja ártatlanul
szenved, a gyilkosokkal, gyújtogatókkal egy tömlöczbe zárva. Egyszer
eszébe jutott, hogy meg kellene neki látogatni, legalább ha tudná, hogy
ő él, mindjárt enyhülne a szenvedése, kevesebb bánat feküdne egygyel a
lelkén. Megkérte hát az öreg halászt, hogy vezesse el őt ahoz a
tömlöczhöz, ahol a bátyja van, a halász szivesen megtette, elvezette.
Amint ott járkáltak a tömlöcz ablaka körül, lenézett a király a
palotájából, hát látja, hogy épen olyan lyány áldogál ott, mint a milyet
ő elvett: a homlokán nap van, a mellén hold, a két orczáján két gyönyörű
csillag, ha megy valamerre, arany folyó foly utána; mindjárt szaladt le
a király hozzá, hogy megtudja, valjon ki lehet? mert neki is épen ilyen
jegyese volt.
Amint meglátta a szép herczegkisasszony, hogy megy a király feléje,
megijedt nagyon, futásnak eredt, mert azt gondolta, hogy megint olyan
kegyetlenséget akar rajta elkövetni, de a király elkezdett neki
könyörögni.
– Várj meg szívem szép szerelme, ne szaladj tőlem, csak egy szóra, csak
egy szempillantásra várj meg, azután ha nem szeretsz, nem bánom ha itt
hagysz is, csak egy szót szólhassak hozzád, csak egyszer tekinthessek a
két szép szemed közé!
Olyan szépen beszélt a király, hogy hitt neki a herczegkisasszony, –
megvárta. A király megölelte, megcsókolta:
– Valld meg szivem szép szerelme, hogy te az én menyasszonyom voltál,
mert akárhogy mint szakitott el az isten tőlem, ismerlek, te nem lehetsz
más.
Jól is, rosszul is esett ez a beszéd a herczegkisasszonynak, jól azért,
mert szerette a királyt még akkor is, rosszul pedig azért, mert azt
gondolta, hogy csak tetteti magát. Szemére vetette neki a nagy
kegyetlenséget, amit rajta végbe vitetett, a király csak elbámult,
kérdte hogy miféle kegyetlenséget követtek el rajta? a herczegkisasszony
eleinte el se’ akarta beszélni, hogy csak ne tetesse magát, hiszen ő
parancsolt mindent, de a király esküdött mennyre, földre, hogy ő nem tud
semmiből semmit, hát csak elbeszélte, a mi vele történt.
A király mikor meghallotta, térdre esett, úgy kérte hogy engedjen meg
neki, hogy ő az egészről semmit se’ tudott, ő ártatlan, de majd
megtorolja a kegyetlenséget. A herczegkisasszony felemelte a földről,
össze-vissza ölelkeztek csókolóztak, a herczeget, mindjárt felhozták a
tömlöczből, úgy mentek együtt be a palotába.
A vén királynét, meg a szobalyányt befenekeltette a király egy tíz akós
hordóba, felvitette egy magos hegyre, onnan legördíttette, hogy mire
leértek, a csontjok is összetört,
Az öreg halászt magukhoz vették, holtig úri-módon tartották. Azután nagy
lakodalmat csaptak, a királynét megkoronázták, csudájára járt az egész
világ, olyan szép volt.
Lakodalom után a herczeg búcsút vett tőlük, hiába marasztották, elment,
hogy most már addig megy, mig olyan szép lyányt nem talál, mint a
testvére, ha pedig nem talál, kibújdosik a világból is.
A király pedig szép feleségével máig is boldogul él, ha meg nem halt.
