Mesék: A SZERENCSÉS ÓRA

Volt hajdan egy királyi városba egy kereskedő, ki atyjától reá maradt temérdek kincseit takarékossága s okossága által még temérdekebbekkel szaporítá. Mint a milliomosok szoktak, ő is nem csak a legnagyobb familiákkal, hanem még magával a királyi udvarral is barátságba élt. Már számos esztendőt töltött feleségével, midőn házasságuk elvégre egyetlenegy leánygyermekkel megáldatott. Volt azonban neki egy szegény sorsú, de hűségéről ismeretes gazdája, kinek számos férfi gyermekei levén, azok közül egyet, amelyik csaknem egyidős volt leányával, magához vett nevelés végett, azt ígérvén, hogy, ha magát jól viseli, idővel fiának s fele jószága örökösének választja. A két gyermeket együtt nevelték s taníták, és a mindenkori együttlét annyira öszveszoktatta s annyira megszerettette őket egymással, hogy valóban testvéri vonzalommal viseltettek egymáshoz, s egymás nélkül még feküdni sem akartak. A kereskedő, előre gyanítván hogy e két gyermek végtére öszvekerül – mit ő azonban nem akart, mivel leányát sokkal nagyobb familiájú gróf számára nevelte – föltevé magában hogy végkép elválasztja őket egymástól. Szégyenlette ugyan a fiút atyjához visszaküldeni, s azért azon fertelmes gondolatra vetemedett, hogy titkon elveszítse. Nem szólván azért senkinek semmit szándékáról, kihítta a fiút az erdőre, mintha ott valami nagy dolga volna, s még a a gyermeknek, hogy annál örömestebb elhagyja a kis leányt, egy kis madarat ígért ajándékba. Örűlve hogy majd ezzel is kedveskedhetik a kis leánynak, kiment a fiú fogadott atyjával az erdőre, hol is midőn egy sűrűségbe értek volna, atyja hátra kötözte kezét, s egy lehúzott fagalyhoz kötte, mely őtet derekánál fogva felcsaptatta. Nem esett meg szíve a síránkozó gyermek jajgatásán és sikoltozásán, s örűlve, hogy már ő el fog itt veszni, házához visszatért. A kérdezősködő kis leánynak s feleségének azt felelte, hogy eltévedt tőle s hiába kereste, sehol sem találta, s kérte feleségét, ne is kerestessék tovább, s nyugodjék meg halálán, mert ő sok embert fogadott már keresésére, de mind hiába. Azonban a király vadászai arra járván, meghallották a már halállal küszködő gyermek sikoltásait, s megszabadítván kötéseiből, a királyi udvarba bevitték, s a történteket a királynak tudtára adták. A király neveltette a gyermeket, s midőn jeles tulajdonságait észrevette és szerencsétlenségét megtudta, tulajdon tizenhat esztendős fiának rendelte inasáúl. Már több év telt el, s a fiú tizennyolc esztendős lett, s bár nem merte kinyilatkoztatni, szeretett leánybarátjának emlékezete soha ki nem fogyott szivéből. A királyi udvarba gyakran bejáró kereskedő reá ismert a fiúra, s keményen elhatározta magában, hogy csak azért is elfogja veszteni. Feleségével tehát ezután még keményebben bánt mint eddig, megparancsolta neki, hogy amit ő ezután akár szavával akár írásával parancsoland neki, annak okát sohase kérdve, szentül teljesítse. Egy estve elmegy a királyi udvarba, s ott tetteti mintha hirtelen rosszul lett volna. Mindjárt orvost rendelnek mellé s külön szobát adnak számára. Reggelre viradva papirost és tintát kéret, hogy tudtára adja feleségének betegségét, s kéri hogy a királyfi tulajdon inasától küldje el levelét feleségéhez. A levélben pedig ez volt irva: hogy ezen ífjút egy hűséges cseléde által, mihelyt oda ér, ölesse meg, senkinek semmit ne szóljon s a holttestet a pince legtitkosabb rejtekébe rejtse el míg ő haza mehet. E levelet kezéhez vévén az ífju, nem tudván hogy abban halála van parancsolva, nagy örömek közt siet vele az ő kedves leánya s anyja udvarába. Menet megéhezvén, betér egy vendégfogadóba, s ott rá esmer régi legjobb pajtásai egyikére, a fogadós fiára, ki akkor mint nagy tanuló oda haza volt, az ő egész hajdani szeretetét jól tudta. Ez ebédre tartóztatta őtet, s a jóllakás után, minthogy az ífju, szokása ellen örömébe sokat ivott, jó ízűen elaludt, ekkor ezen barátja elveszi tőle a levelet mit eddig hasztalan kért, s midőn benne azon rettentő sorokat olvassa, papirost vett elő, egy hasonló levelet készít, s abban ezt írja: feleségem, az ífju ismét előkerűlt, s miután a királyi udvarba is nagy becsületet nyert, vőmnek választom s neked parancsolom, hogy levelem vételével papot hívatván, leányommal eskesd öszve, s jó barátimat összehivatván, nagy vendégséget készíttess, s a lakodalom mindaddig tartson, míg én haza nem megyek. – Ezzel a levelet a másik helyére oda teszi, s barátját felkölti hogy siessen a kereskedő udvarába. Az ífjú, semmit sem tudván a dologból, miután oda ért, átadja a levelet a kereskedő feleségének; ez, megolvasván azt, behivatja leányát, s mindkettőjöknek tudtára adja férje parancsolatját. Mint midőn a mennykövekkel megterhelt felhőket elválasztja a szél, s az aranyozott fellegek közt ragyogó pompában kitűnik a fényes nap: olyan sugarai derűltek az örömnek a két ífjú szívében, eloszolván abból a bánatnak zivatarai. Örök hűséget esküdtek mindjárt egymásnak, s a nagy pompával készűlt vendégségre s mulatságra a közellevők meghivattak.

Már öt nap tölt el, midőn az ífjú vissza nem téréséből halálát tökéletesen hívő kereskedő felgyógyúlt s haza menni kivánkozott; udvari kocsin vitték. Nagyon megütközött, midőn házához közeledve, meghallja a nagy muzsikaszót, s elérvén udvara kapujához, s az ott ki s be járó nép közűl egyet megszólítván, kérdi ezen vígság okát. Majd megüté a guta, midőn elbeszélték, hogy leánya már az ífjú feleségévé lett; nem tudott magának tanácsot adni, mivel leányát sajnálván, annak kedvéért és már nyilván nem veszthette el az ífjút. Belépvén a mulatóházba, a vendégeknek eloszlást, a muzsikának bevégzést parancsol komor ábrázattal és szikrázó szemekkel. Ekkor hívatja feleségét, s mennydörgő hangon kérdi tőle, mit tett s hogy merte azt cselekedni? A felesége a maga mentségére előmutatja a levelet, mit a kereskedő látván, az ífjúra támad s őtet csalásáért mindenféle kínokkal fenyegeti. Hiába menti ártatlanságát az ífjú, s végre kimondja utolsó akaratját a kereskedő, mely is ez volt: Te gazfi, kitakarodjál udvaromból s fejed vesztesége alatt soha felém se jőj addig, míg meg nem tudod, melyik az a szerencsés óra; te pedig, becstelen leány, a legelvetettebb állapotban fogsz mint egy cudar udvaromban szolgálni, sepregetni s a legalábbvaló kötelességeket télen nyáron mezítláb véghez vinni mindaddig, míg férjed visszajő. Minden jószágomat idegeneknek fogom ajándékozni, soha egyitek se vesz legkissebb részt is belőle. – Kénytelen kelletlen, szót kellett fogadni; az ífjú elvándorlott síránkozva, felesége pedig a legutólsó s legpiszkosabb szolgálók közzé rendeltetett. Fájdalmas szívvel vettek egymástól búcsút, s az ífju megkérte, hogy várja őtet, mert ha pokolig kell is vándorolni, mégis megtudja, melyik a szerencsés óra.

Búsan megy hetedhét ország ellen, senkinek semmit sem szólván bajáról egyebet, csakhogy a szerencsés órát keresi. Roppant utazásai után lát egy nagy várost, betér, minthogy királyi udvarban neveltetett, megkeresi a király inasait, akik szívesen fogadták s még a királynak is elbeszélték útja célját. A király felhívatta, s megajándékozván, ezt mondta neki: no, fiam, ha te oly emberre akadsz aki neked megmondja melyik a szerencsés óra: kérd meg tőle, mi annak az oka, hogy az én kertemben van egy legfáinabb ízű s tiszta forrás, ez már két esztendeje úgy megromlott, hogy vize ihatatlan s vér foly belőle minden pénteken; ha ezt megtudod, akkor jőj vissza, nagyon megajándékozlak. – Ezt magára vállalván, megy tovább megint hetedhét ország ellen, s ér egy királyi várost, ide is betérvén, a királyi szolgák szívesen fogadták s itt is a királyhoz vezeték. Ez a király is, megtudván útazása okát, megbízta: Ha, fiam, úgymond, megtudod a szerencsés órát, kérdezd meg mi annak az oka hogy van nekem egy leányom, aki már három év óta szüntelen ágyban fekszik, és semmiféle tanult orvosok ki nem tudják gyógyítani? ha erre nekem visszajövet megfelelsz, nagyon megajándékozlak. Itt is nyervén útravalót megy hetedhét ország ellen, s ismét talál egy királyi várost, abba is betér s itt is szivesen fogadják a királyi szolgák, s a királyhoz vezetik. A király kéri őtet, hogy ha megtalálja a szerencsés óra megmondóját, kérdje meg tőle, hol van az ő egyetlenegy kedves leánya, aki ezelőtt tizenhét évvel elraboltatott s azóta soha többé nyomába nem akadhat. Ha te, úgymond, fiam, ezt meg tudod mondani, igen nagy ajándékot fogsz kapni tőlem. – Ezzel megy tovább, s talál egy erdőben egy magányos kunyhót s abban egy ősz öreg embert. Kérdi tőle a köszönés után: ugyan, öreg apám, nem tudja-e hol találhatnék én oly embert, aki megmondaná, melyik e világon a szerencsés óra? – Én bizony, fiam, ezt az egyet nem tudom megmondani, nem is tudja e földi emberek közűl senki; hanem van, nem messze ide, egy barlang, ahonnan az alsó világra eljuthatni, menj el oda, és, ha mersz, menj le az alvilágba, annak a királya, tudom, megmondja neked melyik a szerencsés óra. – Az ífju, nem gondolván semmi veszélylyel, egyenesen a barlangnak tart, s mikor eléri, a rettentő setétség közt lassan lassan halad, míg egyszer, a kénkő világánál szétnézvén: meglátja az alvilág kapuját. Odaérvén, látja hogy silbakon egy német áll, kit már a régiség moha ellepett; ősz haja, hószín szakálla véghetetlen időket ábrázoltak. Ehez elérvén, kéri, bocsássa be, mivel egyedül az alvilág királya tudja neki megmondani amiért ő fárad, tudnillik melyik a szerencsés óra. – No te más világ lakosa, mond a német, ha ezt meg tudja mondani, kérd meg tőle azt is, hogy mivel én már sok száz év óta állok itt, mondja meg azt is, meddig fogok még állani? – Bebocsáttatván a kapun, egy szobába ér, melynek ajtaján kivűl még két ajtót kinyitván, belép egy pompás terembe, melyben egy gyönyörű kisasszonyt pillantott meg. Ez, megismervén, hogy ez felsőbb világi ember, még maga szólítja meg: ugyan, atyámfia, úgymond, hol jársz s mit keressz itt, hol a madár sem jár, minden ember elvesz aki csak bejönne, de én, ámbár már tizenhét éve itt vagyok, soha semmi emberi teremtést még nem láttam. – Az ífju elbeszéli neki útazása okát és szomorú esetét, és sorjában mind elmondta mit az útjába eső királyok reá bíztak. Beszédéből megérté hogy épen az ő atyjánál is volt, s kinyilatkoztatá hogy ő az, kit ezelőtt tizenhét évvel elrablott az atyja kis kertjében a dajka öléből ez az alvilág ura. Hanem, ugymond, ha lehet ne félj semmit, mert én tőle valahogy mind ezeket meg fogom kérdezni. Most ugyan várom, s tudom mindjárt itthon lesz, s téged, ha meglát, egyszerre elveszít; hanem ne félj, főzök én számodra oly fürdőt, melyben ha megfürdöl, meg nem érzi szagodat s így észre sem vesz. – Megfüröszti hát, és megkeni még különös illatokkal, s így bebújtatta az ágy alá, melyen ő az alvilág urával feküdt. Ez haza érkezvén, nehány vaspogácsát megeszik, azután csakhamar lefeküsznek. Az alvilág ura elaludt, de sem az idegen sem a királykisasszony nem. Egyszer éjfélkor felkölti a kisasszony az alvilág urát, s mondja neki: no hallod, régóta kérsz már hogy legyek feleséged; megteszem s örökké foglak szeretni, ha álmomat mit most álmodtam, megmagyarázod. Ezen igéretre mindent teljesített volna örömest a király, most is tehát kéri őtet, mondja el előtte álmát. A kisasszony tehát így kezdi: azt álmodtam hogy a mogol király kertjében járkálván, nagy vita történt azon, hogy ugyan melyik a szerencsés óra; a király hívatván bölcseit, mindegyiktől sorra kérdezte, de egy sem tudta megfejteni. – No hallod-e, úgy mint most üt tizenkettőt, az a legszerencsésebb óra. – Ismét láttam, úgymond, álmomban, hogy azon szép kertben volt egy kristályforrás, mely már három év óta ihatatlan vízzel csergedez s minden pénteken vér foly belőle. – Ennek az oka, úgymond, az, hogy a király leánya titkon házasságon kivül gyermeket szült, nehogy észrevegyék, e forrás mellé egy kriptába dugatta, aki még most is el s gyönyörű gyermek; ha azt onnan kivennék, azonnal kitisztulna a forrás. – No jól van, úgymond, ezt köszönöm de még egyet kérdek. Álmomban mintha lettem volna egy király udvarában, kinek egy szép leánya már három év óta szűntelen ágyba fetreng, senki se tudja kigyógyítani; ugyan, hallod, mi lehet az ő betegségének az oka? – Ez a leány, ugymond az alvilág ura, hajdan szépségében s ífjuságában elbízván magát, annyira kevélykedett, hogy mikor áldozni ment husvétkor a templomba, a pap kezéből elvette ugyan a néki adatott ostyát, de szájába tenni s megenni nem akarván, a székek alá lökte; az ott levő varasbéka e szentséget szájába vette s az oltár alá bújt vele, ettől annyira meghízott már, hogy onnan többé ki nem jöhet hacsak az oltárt szét nem bontják. Ez a kevély leány tehát mindaddig ágyba sínlődik, míg azon szent ostyát, mely most is a varasbéka szájában van, ki nem veszi s meg nem eszi; mihelyt ezt megteszi, azonnal meg fog gyógyúlni. – Itten mindketten elhallgattak, az alvilág ura el is aludt ismét, de a királykisasszony a még hátralévő kérdéseket hozta emlékezetébe, hogy azokat ismét megfejtesse vele. Csakhamar tehát ismét nagyot sóhajt, mintha álmában tette volna, s felköltvén az alvilág urát, kéri, legyen oly jó, hogy még a mostani álmát magyarázza meg. – No, úgymond, csakhogy ne vonogasd magad többé és házastársammá légy, megfejtem, csak mondd el hamarjába. – Azt álmodtam, mintha lettem volna egy ázsiai király udvarában, aki felette szomorún panaszolkodott hogy neki egy kedves kis leánya ezelőtt tizenhét esztendővel a kis kertben a dajka öléből hirtelen nem tudta miféle gonosz lélek által elraboltatott, azóta hiába keresteti hetedhét országok ellen, sehol nem tud reá akadni. – Erre elmosolyodván a lélek, így szól: ez a kedves gyermek, hallod, épen te vagy, kinek szépsége engem is már akkor szeretetre buzdított, sokat is jártam utánad; szerencsémre minthogy igen síró és nyűgös voltál, épen akkor találtam oda menni, midőn a dajkád mondta: bár csak elvinne az ördög, mert sohase tudja veled a sírást elhagyatni. Ekkor tehát elragadtalak, azóta itt vagy, s velem is maradsz már mindörökké. – No ez mind semmi, felele a királykisasszony, én már ezen nem búsúlok, csak ezt mondd meg még: ugy tetszik mintha álmomban ezen alvilágba jöttem volna, s a kapun őrt állt volna egy vén, már öszvetöpörödött német, kitől mikor kérdém, mióta, és meddig áll itt? ezt felelte: azt tudom hogy már sok száz esztendő elrepűlt fejem felett mióta itt vagyok, de én azt szeretném tudni, meddig leszek még itt? – Erre megszólal az alvilág ura: különös álmaid vannak, édesem; de hiszen még ez egyet megmondom. Ez a felsőbb világban hajdan mint igazságtalan s minden vétkekbe ülő főpap erre van kárhoztatva, nem is hagyhatja el helyét mind addig, míg itt az én országomban két ártatlan lelkü emberi teremtés egymás kezét meg nem fogja s egymást meg nem csókolja. – Ekkor az ágy alatt eddig kushodó ífjú kibúvik onnan, s megfogván a királykisasszony kezét, hevesen megcsókolja őtet. Ezt meghallván az ördög: no, úgy mond, te hitetlen, bezzeg addig magyaráztattad velem álmaidat, hogy amit soha meg sem álmodtam, rajtam beteljesedett, s elértem a szerencsétlen órát, mivel hatalmam eddig tartott, s már most én fogok a vén német helyett silbakon állani mindörökké. Takarodjatok hát haza a felső világba, de vigyázzatok, mert ha még valaha kiszabadúlhatok, jaj nektek, még a maradékaitoknak is. – Nem gondoltak ezzel, se az ífjú ki célját tökéletesen elérte, se a királykisasszony, ki már az atyja udvarát mintegy képzelte maga előtt. Kivezette őket a szabadítást háladatosan köszönő vén silbak a felső világig, ott végbúcsút vett tőlök, mire egyenesen a királykisasszony atyjának városába tartottak. Odaérvén, miután az ífjú elbeszélte, mi módon szabadította meg kedves leányát, a király, háladatos köszönések után, kinyilatkoztatta, hogy leányát egyedűl neki adja mint akinek köszöni egyedűl, hogy megkerűlt megint. E végre generálisi formaruhával ajándékozta meg s nagy tiszteletet kivánt iránta mindentől udvarában; de ő kijelentette, hogy már azt nem teheti, mert házas, sőt inkább kéri hogy minél hamarább elbocsássák. Nehezen esett ugyan ez, de mivel meg kellett lenni, elbocsátták, adván mellé háromszáz válogatott vitézt és három szekér pénzt ajándékba. Igy elindúlván, halad mindaddig, míg sok útazásai közben elér a másik királyi városba, hova beszáll, s igen kedvesen fogadtatott a királytól. Elbeszélte neki mily szerencsés utat tett, s hogy mit mondott a leánya betegsége felől az ördög. Ekkor az oltár egyszerre szét bontódott, s alatta csakugyan megtalálták a varasbékát és szájában a szent ostyát; a békát meglővén, szájából kivették az ostyát; s minekutána a beteg királykisasszony megette, egyben meggyógyúlt; hajdani szépségét és deliségét visszanyerte. A király, érezvén mely sokkal tartozik ezen ífjunak, háladatossága jeléűl leánya kezét ajánlotta, de amely kedvező feltételt a már generálisi méltóságra jutott ífjú el nem fogadott, kijelentvén, hogy mint már házas, tartozik minél elébb sietni régen elhagyott feleségéhez. Ekkor a király megajándékozta hat szekér pénzzel és hatszáz válogatott vitézt adott mellé. Itt is elvégezvén dolgát, tovább ment, s el is ért a harmadik királyi udvarba is, hol igen nyájasan fogadták, s elbeszélvén, mit mondott az ördög a forrás tisztává való tétele felől, ezt mindjárt megpróbálták. A forrást kitisztították s a mellette ásott sírboltból csakugyan kivették a már akkor meghalt kisdedet, mit látván a király leánya, nem tagadhatott, s vétkét megvallván, egy hercegfit mondott az egész szerencsétlenség okának.

A király az egész dolog felől hallgatást kért, s egyszersmind kérte a generálist, vegye el leányát feleségül, jegybe igérvén egész birodalmát. De az ífjú ezt sem fogadta el, megmondván itt is, hogy már házas. Igy, miután néhány napig mulatott, kapván ajándékba ismét hat szekér pénzt és hatszáz vitézt kisérőűl, sietett egyenesen hazájába. Több napi útazása után odaért, s mint egy idegen országi generális maga a kereskedőnél kért szállást, s már másfél ezerre szaporodott kísérőit a városba szállásoltatta. Igen kedvesen fogadta a kereskedő nagy méltóságú vendégét s akkor estve őtet és katonáit gazdagon megvendégelte. De a generális szeme minden ki és bejövőre vígyázott szűntelen, ha valahol kedvesét megláthatná, de minden szemessége híába esett. Másnapra virradván, a gazdag fölöstökömölés után, a kereskedő meg akarván pompás udvarát s kertjét mutatni a generálisnak, lehítta a felső emeletből sétálni. Kész szívvel ment, gondolván, hogy talán az alsó cselédek között megláthatja hitvesét. Úgy is lett. Hogy az ismeretes szép alak a rongyok közt szemébe tűnt, csak alig állhatta meg hogy mindjárt pompásan fel ne öltöztesse s magához ne vegye. De várakozott ebédig, hogy majd akkor csínosan előhozza dolgát. Katonáit tehát ebédre mind beparancsolja az udvarba, hogy fegyveresen jelenjenek meg, a legfelsőbb főtisztnek pedig szorosan meghagyja, hogy, amit mondani fog, embereivel tüstént teljesítse.

Ebédhez ülvén, kérdi mindjárt a generális a kereskedőtől, ki legyen az a kellemes vonásokkal ékeskedő leány, kit odalen az udvarban oly alávaló öltözetben láttak; talán jobb sorsra tartja érdemesnek. Ekkor a kereskedő elbeszéllette hogy az különben saját leánya, miként vette feleségűl az ő akarata s tudta nélkűl egy koldus fiu; ő, azon megbosszankodván, miként küldötte el a szerencsés órát keresni, tudván hogy sohatöbbé vissza nem jön; felesége pedig arra van általa bűntetve, hogy mindaddig a legalábbvaló cselédek közt kénytelen szolgálatot tenni udvarában; már két holnap múlva hét eszt. lesz mióta ez történt, s ha ez kitelik, ismét kegyelmébe fogadja leányát. Ezt hallván a generális, kívánta a személyt látni; kit mindjárt egészen megfürösztve s régi ruháiba csínosan felöltözve, be is vittek hozzá. Maga mellé ültetvén, nyájas beszélgetésbe eredt vele; de a leány, egyformán szomorú lévén, valahányszor férjét kérdezte tőle, mindannyiszor sírt és sohajtozott. Tovább már nem állhatván, kérte a generális, nézzen reá, ha nem olyan volt-e? Azonnal rá ismert, nevéről szólította, s ezer csókjaival tetézte. A kőbálványnyá vált kereskedő, csak bámult eddig, mikor egyszer a generális ketté szakasztá a csendességet, s így szól: hallod-e te kereskedő, olvasd meg, hányat üt az óra. – Ez felel: tizenkettőt, – No, ugymond, elküldtél, a szerencsés órát keresni; mert én vagyok az az ífjú, ki e személy férjévé lettem, ámbár tudtod nélkűl, mint mondod. Megtaláltam, melyik a szerencsés óra, tudnillik az, a melyik most ütött, a tizenkettedik. Hanem már most te szedd föl magad s keresd föl nekem a szerencsétlen órát; takarodj a házból, parancsolom, azonnal. A katonák egyben kivezették a városból, s miután a király is helybehagyta cselekedetét, az egész jószágát elfoglalta, s újra feltalált kedves feleségével élték a viszontlátás édes örömei közt a legkedvezőbb esztendőket, s tán most is élnek ha meg nem haltak.