Volt
egy időben egy szegény ember, ki valamely városban ökörcsordás volt; nekie
pedig egy fia. Ez a fiú egy időben odakint volt a marhával, és arra tizenkét
furmányos szekér jött, és mind teli volt rakva sínvassal, és olyan helyre
mentek, ahol iszonyú nagy sár volt, és elakadtak. Itt a lovakat mind eleibe
fogdosták egy-egy kocsiba, még sem birták egyikét is kivontatni: a gyermek
pedig nézi ezeket mint kínlódnak; egyszerre meggondolja magát, és oda megyen
hozzájok, és azt mondja: Adtok-e nekem annyi vasat, a mennyit elbirok? én mindjárt
kivontatlak innét titeket. Itten a furmányosok csak a szemibe tekintenek, hogy
micsoda ember? hisz ez nem bír el csak két darabot se, de még is mondják nekie,
mindegyik közülök javaslotta: hogy csak vontass bennünket mind ki, elvihetsz a
mennyit elbírsz. A gyermek itten egyenként a kocsikat megfogja, és mind ki rángatja
a sárból; akkor nekie megy az elsőnek, és a többit is mind felvette a vállára.
Hát megijednek a furmányosok, csak nézik csak nézik, a gyermek hogy elviszi a
vasat mind, még se mertek nekie szólni, mert hogyha ezen sok vasat el bírta
vinni, gondolták magokba, hát minket, ha még annyian lennénk is, mind összever.
Itten a gyermek beviszi a vasat egyenesen a városba, a kovácshoz, és mondja
nekie: hallod-e, kovács, ebből a vasból énnekem még ma csinálj egy buzogányt. A
kovács azt feleli nekie: fiú, a bizony könnyű volna, csak volna oztán olyas
valaki, aki azt forgatná is. Mondja a gyermek: ha tik nem birtok vele, itt
leszek én és majd elforgatom. Akkor a kovács azon tizenkét szekér vasat mind összetette
a tűzre és összecsinálta. Amidőn már kész volt, a gyermek felvette vállára, és
kivitte a marhához. Itten estve kimegy a gyermekhez az atyja, és megmutatja
atyjának, mely jó botja vagyon! Feleli, jó biz a, de nem tudom hogy hol vetted?
A gyermek azt mondja reá: akarhol vettem, csakhogy van, és most enyim a bot.
Itten a gyermek szinte úgy hajigálta a marhákat azzal a buzogánynyal, mint az
apja az ő botjával, pedig akit ért, mindjárt leesett azon marha; a város elei
pedig eztet megtudta, hogy eféleképen agyon veregeti a marháit, behivatják az
apját a városházához, és azt mondják nekie: hogyha a fiadat el nem csapod,
minden jószágodat elveszszük. Kimegy tehát a csordás a fiához, és megmondja
nekie, hogy mit akar a város elei ővele csinálni; akkor csak felvette a gyermek
a buzogányt a vállára, és bemegy egyenesen a városházához: halljátok-e? hát ti
engemet nem hagytok meg itt az atyámnál? én elmegyek, de ha megtudom hogy
legkevesebbet is cselekedni fogtok az atyámmal míg visszajövök, úgy mindnyájatokat
összeverlek ezen buzogánynyal. Ezek után elment a gyermek bújdosni; annyira
ment már, hogy egyszer rátalál egy oroszlánra; kérdezi: hallod-e, oroszlán,
hova mégy te? Én bizony bújdosni megyek. Hát gyere velem, én is azon feltételben
vagyok. Itten már ketten voltak, s tovább mentek; ismét találnak egy medvére; a
gyermek azt is felfogta magához; itten egyszersmind megörűlt ennek a gyermek,
hogy jó két erős vadállatja vagyon őnekie; hogyha még egyet találna, annál jobb
lenne. Amint mennek, ismét talál a gyermek egy farkast, és azt is felfogta, s
itten mondja magában: már nem félek, akármerre megyek a világban.
Itten
találtak ők egy erdőt, és megállottak az erdő alatt, a gyermek pedig bement az
erdőbe, és fogott azonnal két szarvast, és széjelosztotta három vadjainak.
Ebben az erdőben pedig volt egy ördöngös vénasszony, az pedig megleste volt
hogy mit csinál a gyermek, de közel nem mert hozzája menni a boszorkány,
minthogy félt tőlök. Itten a három vadak jól laktak, a gyermekre pedig már az álom
is reá érkezvén, mondja vadjainak, hogy ő lefekszik, hanem hogy közületek egy
mindig ébren legyen, kettő pedig mindig nyugodhatik velem együtt. Legelsőbb is az
oroszlán maradt fen egy óráig; amidőn már az egy óra elmúlt, akkor felköltötte
a medvét: hallod-e, jól vigyázz az óra alatt, hogy el ne aludjál; itten az
oroszlán is lefeküdt. Amidőn ennek is az órája elmúlt, a medve felkölti a
farkast: hallod-e, kelj fel, mivel elmúlt már egy óra, de jól vigyázz, el ne
aludjál, avagy itt ne hadd a helyedet; ezek után a medve is lefeküdt. A farkas,
minthogy úgyis hamis, eszébe jön: jó volna talán nekie az erdőbe menni, hát ha
valamely vadat találna azon idő alatt míg pajtásai aludnának? Azzal ott hagyta őket,
és bement az erdőbe. A vén asszony pedig ezt jól tudta volt, hogy ez elment, és
a többi hogy alusznak, akkor oda megy, és a gyermeknek elvágja a nyakát. Itt a
farkas egyszer előjön, mindjárt megijed, hogy a gazdájának el volt a nyaka vágva;
nem szólt ő a többinek, hanem csak lefeküdt a többi közzé, majd azt gondolják
hogyha felkelnek, hogy ő csak elaludt volna.
Egyszer
az oroszlán csak felkel, hát látja hogy a gyermeknek a nyaka el vagyon vágva,
mindjárt felkölti a medvét, és mondja nekie: látod-e, elvágták a gazdánknak a
nyakát; akkor a medve oda megyen a farkashoz, mivel a medvének úgy is jó nagy lábai
vannak, s úgy megütötte a farkast, hogy fekvésiből jó nagy hajításnyira odább
esett. Amidőn visszajött, kérdezik tőle: hol voltál, s mért hagytad itten a
helyedet, avagy minek feküdtél le? látod a gazdánkat már megöletted valaki által:
itten más mód nincsen, hanem hozz olyan füvet, amelylyel a nyakát oda
ragaszthatjuk, mert ha nem hozol, a te életednek is vége lesz. Itten a farkas
ijedtében szalad, ordít hegyeken völgyeken keresztül, egyszer talál egy kis gyíkot,
a kinek a szája teli volt azon fűvel; a farkas reá ugrott, elvette szájából a füvet,
s azzal szaladt a medve felé. Amidőn már oda érkezett, általadja a füvet az
oroszlánnak, ez a medvével megkenték a nyakát a gyermeknek, és oda ragasztották
nekie, de nézik hogy jól hagyták-e? hát egyszer csak látják hogy biz az egész ábrázatját
hátra hagyták; akkor megkapta az oroszlán és a medve, letörik vissza, és újonnan
mássánt ismét oda ragasztották; akkor mondják a farkasnak: hozz az élesztő vízből,
a csöngő szőllőből, és a mosolygó almából, akarhonnend veszed, de addig elől ne
merészelj jönni, külömben vége lesz életednek. Itten a farkas ugyan megint
szaladásnak veszi magát hegyen völgyön egyaránt, s talál egy kígyóra: hallod-e,
mutasd te énnekem meg: hol vagyon az élesztő víz, a csöngő szőllő és a mosolygó
alma? vagy hozz magad, különben vége lesz életednek. Akkor a kígyó oda vezette
a farkast; s a farkas hozta az élő vizet és a többit, azután visszaszaladt az
oroszlánhoz, és odaérkezésekor oda adta nekie. Itten a gyermeket mindjárt megöntözi
az oroszlán, és erre a gyermek megintlen fölelevenedett, mint régenten volt; de
mindezekről ő semmit sem tudott, mivel, amidőn a nyakát elvágták, ő akkor épen
aludt, s azon gondolatban volt, hogy csak épen most ébredt volna fel; és a három
vadak az esetet meg nem mondták, mert nem akartak magoknak bajt csinálni,
csakhogy feleleveníthették, azon örűltek.
Azzal
útnak indulának, s annyira mennek, hogy találnak egy királyi várost, aki egészen
be volt húzva fekete szőnyeggel, úgy gyászoltak. A gyermek bemegy a kávéházba, és
kérdezi az ottanlévő uraktól, hogy micsoda dolog lehet az, hogy ezen város úgy
be vagyon gyászítva? Erre azt mondják nekie, hogy már több esztendeje hogy a
tizenkétfejű sárkány elfogta a várostól a vizet, és máskép egy cseppet sem
kaphattak, hanem minden reggel egy leányt kellett nekie adni, és úgy adott
vizet; most pedig már a király leányára kerűlt a sor, és minthogy holnap után
kiviszik, azt gyászolja az egész város. A gyermek azt is megkérdezte, hogy hány
óratájban viszik ki, s hová? Azt felelték, hogy harmadnap múlva reggel 9 órakor
ide s ide viszik, de találkozott egy veres vitéz, aki felállott mellette, hogy ő
meg fogja menteni a princesznét a tizenkétfejű sárkánytól, és ki fog vele
szembe menni. Akkor a gyermek csak egyenesen bement a király udvarába, és kínálkozik
ottan hogy ő juhász volna, szeretne a király udvarába maradni. Volt pedig a királynak
tizenkét selyembirkája, és őtet mindjárt megfogadta, és melléjök őrízetül
tette.
Reggel,
mikor a gyermek ki akarta hajtani a birkákat, reá parancsoltak, hogy a rézhídon
által ne ereszsze a selyemmezőre, de a gyermek amidőn kihajtotta a juhokat, nem
kellett őnekie híd, hanem a víz szélin megfogta a legnagyobbikat amely köztök
volt, reá ült, és keresztül ment a selyemmezőre. Akkor nap ott vagyon ő a birkáival;
amidőn már beestveledett, ismét reá ült, és úgyan visszaúszott vele a birka, és
akkor haza hajtotta őket. Másnap hasonlóképen kihajtotta, és ismét általusztatta
őket a selyemmezőre, és mikor már beestveledett, megintlen visszahozta őket
azon módon; s ismét haza hajtotta. Harmadik napon ismét kihajtotta, hanem már
akkor őmaga által nem ment csak a birkákat kergette által, ő pedig a három
vadjaival oda ült a rézhídhoz; hát látja a tizenkétfejű sárkányt, hogyan jött
ki a híd alól valamely nyolc óratájkor. Minthogy megéhezett, várta már hogy
hozzák-e a princesznét; akkor felveszi a gyermek buzogányát, és megy felé. Itt
a sárkány azt mondja nekie: gyere csak, úgy is éhes vagyok, teveled is több
pecsenyém lesz. A gyermek feleli vissza: nem tudom, kutya, lesz-e belőle valami
vagy semmi? akkor a sárkány a farkával egyet csavarít, s a gyermeket levágja a
földre, de a gyermek se vette tréfára a dolgot, felugrik, s annyira hadakszik
vele, hogy a gyermek már alig vagyon, az oroszlán pedig és a medve csak messziről
nézték; de még is már három fejét leütött a buzogánynyal; akkor az oroszlán
neki ugrik, de, úgy elhajítja a sárkányt hogy alig győz visszajönni; az oroszlán
sem veszi tréfára a dolgot, nekie megy nagy méreggel, és az is három fejét
elszakasztott. Azután a medve ugrik neki, de a sárkány vagdalja a medvét a földhöz,
hanem hogy a medvének jó nagy lába vagyon, nem akart semmiféleképen tőle félni;
a medve is elszakasztott nekie három fejét. Itten minthogy jól megpihent a
gyermek, de a farkast pedig nem merte nekie küldeni, maga neki ugrott még
egyszer, és szerencsésen leütött két fejét. Hát már csak még egy feje vagyon:
akkor mondja a sárkány: hallod-e fiú, csak a híriért is hadd meg ezen egy
fejemet, hát megeresztem a vizet a városnak, mint ezelőtt volt. Akkor a gyermek
híja, hogy mutassa meg hol legyen elfogva a víz, és oda is vezette őtet a rézhídnak
a végihez, ahol a forrásra volt egy nagy malomkő leborítva, és ezek után ismét
visszament a gyermek a sárkánynyal oda, ahol veszekedtek, és még azon egy fejét
is leütötte nekie. Itten pedig a gyermek a tizenkét fejekből kivette a
nyelveket, és bevetette a tarisznyába, azzal ott hagyta a fejét, épen csak a
nyelvet vitte magával, és félre huzódott.
Egyszer,
vagy kilenc óratájban, csak hozzák a princesznét nagy bandaszóval. Amidőn már a
kapun kiérnek, a kaput felhúzták, csak a veres vitéz ment ki a princesznével, és
mennek egyenest a rézhídnak; oda érnek a vérpiacra, hát látja a veres vitéz,
hogy mind le vagyon a feje vagdalva; akkor mindjárt letérdepeltette a princesznét,
és hétszer megesküdteté hogy ő csak azt vallja minden embernek, hogy ő mentette
volna meg a haláltól, és hogy ő verte le a sárkánynak tizenkét fejét; azután a
veres vitéz valami fejeket felhúzott a kardjára, és a kezkenőit felkötötte fölibe,
és úgy ment be a princesznével együtt a városba. Itten pedig már a gyermek a követ
felszakasztotta, de oly forrás volt, hogy egy fertály idő alatt az egész várost
körülfutta a víz. Itten az egész város Vívátot kiált, hogy a veres vitéz
megmentette a princesznét a tizenkétfejű sárkánytól, és hogy a vizet is
megeresztette, mint annakelőtte volt. Ezek után a veres vitéz felment a királyhoz,
és öszvehivattak több királyokat is a lakodalomra. Ez alatt, nagy mulatság között,
a gyermek estve írt egy cédulát, és az oroszlánnak a nyakába akasztotta egy kosárral,
és beküldötte a királyi udvarba, hogy adja által a szakácsnak, és mondja meg, hogy
adja által a princesznének. Itten a szakács, amint megkapta, által is adatta a
princesznének, ez bele nézett, és amidőn megértette kívánságát, parancsolatúl
adta hogy a legjobb süteményekkel rakják teli a kosarat. Akkor az oroszlán úgyan
visszavitte teli süteményekkel a gazdájához, és esznek isznak ők négyen jól. Második
estve beküldötte a medvét, ugyanazon értelemmel, akitől is megint teli kosárral
a legjobb étkek küldettek ki, és általadta a jó gazdájának. Harmadik nap pedig
már őmaga ment be a gyermek személyesen vadjaival a királyi udvarba, és az
oroszlánt felküldötte a mulatságba megnézni, hogy mint vagynak? Itt pedig a
veres vitéz ott ült az asztal mellett tizenkét vánkuson; amidőn meglátta az
oroszlánt, mindjárt kiugrott alóla három; akkor azt kiáltja: verjék ki azon csúnya
állatot, és ne engedjék idebent az oroszlánt; s ugyan ki is verték. Másodszor
bement a medve, meglátja a veres vitéz, mindjárt kiugrott alóla három vánkus;
ugyan megintlen azt mondotta, hogy verjék ki azon csúnya állatot, és a medve
uramat parancsolatjára ki is kergették. Harmadszor bement maga a gyermek: már
akkor ottan csak hat vánkus volt, mivel a többi kiugrott. Amidőn a veres vitéz
meglátja a gyermeket, mindjárt kiugrott a hat vánkus is alóla; erre nagyon
megijedt a veres vitéz, s mondja nekie: hallod-e te gyermek, mit keresel itten?
Én tudom jól, hogy mit keresek, de te nem tudod. Itten feleli a veres vitéz: de
én jól tudom, mivel én mentettem meg a princesznét a tizenkétfejű sárkánytól, és
én vágtam le a tizenkét fejét. A gyermek azt mondja: hozd elő bizonyságúl a fejét.
Erre valamennyit az asztalra teszik a gyermek eleibe; a gyermek azt mondja: királyok
és úrfiak! láttatok-e olyan sárkányt, akinek nyelve nem lett volna? Erre
felelik, mi legalább soha sem láttunk. A fiú azt mondja: én gondolom hogy annál
kell lenni a nyelveknek, aki elvesztette őtet. Erre kiveszi tarisznyájából a
nyelveket, és mondja: Elhiszed-e már, veres vitéz, hogy volt életében nyelve
is, és hogy te nem vágtad le a sárkánynak a fejét? És a princeszné a gyermekhez
ugrik, és azt mondja: Igaz, igaz, édes lelkem, hétszer megesküdtetett, csakhogy
ki ne valljam. Erre a gyermek azt mondja a veres vitéznek: menj, szemtelen,
ezen királyi házból, különben pórúl jársz. Erre megszégyenlette magát a veres
vitéz, és szégyenében el kellett menni nekie. Volt eddig mulatság: de százszortabb
öröm közt voltak, mint annakelőtte, kivált a princeszné; a veres vitéz pedig
azt írta a gyermeknek, hogy úgy készítse az atyja a népét, hogy ővelök ezen
cselekedetiért hét esztendőkig mindig háborút fog tartani. A fiú pedig azt írta
vissza, hogy hallod-e, kár volna azon sok népet miérettünk veszteni, hanem, ha
kedved vagyon, jöszte holnap kilenc órakor ki a csatapiacra egy szál kardra,
hogy a melyikünk meggyőzi a másikat, azé fog lenni a princeszné. Itten a veres
vitéz reá állt, és hogy kilenc órakor minden bizonynyal ottan legyen. Amint öszve
is jöttek; akkor a köpönyegeket leterítették a földre, és három ízben öszveesküdtek,
hogy, aki megretirál, azé nem fog lenni a princeszné. Erre öszvecsaptak, és már
annyira voltak, hogy majd mind a ketten kifáradtak; akkor fordítja a gyermek a
bal kezébe a kardját, és úgy eltalálta, hogy mindjárt leesett a feje veres csalárd
vitéz uramnak, melyet is a kardjára húzott, és úgy bevitte a királyhoz. Most mindnyájan
ezen cselekedetin örűltek. Ezeknek elfolyása után a gyermeket megeskették a szép
princesznével, akinek a híre messze kiterjedett országokba is elment, vadjait
pedig a legnagyobb őrizet alatt tartotta, és nekik is nyugodalmas úrias életjök
lett. Azután a fiatal házas, már mostani király, feleségével együtt, s több kísérő
udvari urakkal, hazájába ment. Jóllehet ugyan ő megvallotta nemzetséginek
eredetét, de azonban szerették őtet nemes vitéz tettéért; és amidőn már a városba
beértek, a város nekiek a legszebb alkalmatosságot készítette, és másnap
valamennyi tanácsos urait összehivatta valamely szín alatt. Amidőn már mind együtt
voltak, kérdezi a felesége tőlök: Esmerik-e tik ezen fiút, mostani férjemet?
Amelyre nagy félékenyen feleltek: felséges királyné, hogy esmerhetnénk, amidőn
soha sem láttuk? De hátha megmondom nektek, hogy honnan való? csak fogtok róla
emlékezni, nemde? Igen is. No lássátok, él-e még a város ökörcsordása? Felelik:
él. Ez pedig annak a fia. Ezen szóra valamennyien öröm közt azt sem tudták mint
gratuláljanak nekie, és mondják: felséges királyné, ez az isten csodája, de mi
legalább őtet soha meg nem esmertük volna. Az atyját is oda hivatták, ki is egy
zsíros subába jelent meg; ugyanő nem tudta mi okból, de amint bedobbant a város
palotájának szobájába, s amint meglátja a fiatal királyt, ő ugyan öreg volt, de
azért megesmerte fiát, és egymást megcsókolták. Ez igen tetszett a feleséginek,
és maga is csókolta azon öreg atyját, és elbeszéllette nekiek az egész történetet,
hogy csak nekie köszönheti életét, s így vitték magokkal az öreget, és sok
esztendőkig egymással szerencsésen éltek, és a bírák nevetséget is csináltak,
hogy nem híába ütötte marháinkat is agyon, de szerencséjét véressel tanálta, a
város pedig igen megajándékozta.
