Egyszer
volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény
ember. Olyan szegény volt, hogy egy héten csak egyszer evett. Nagyon unta már a
szegénységet, törte a fejét éjjel-nappal, mitévő legyen.
Volt
ennek a szegény embernek egy lánya is, egy kutyája meg egy macskája. Egyszer,
amint a lánya ott játszik a tó partján, egy béka ugrik a tóba mellőle. Csakhogy
az ügyesebb volt, elkapta a béka hátsó lába kiskörmét. Sírt-rítt a béka, hogy
engedje el, de a szegény lány inkább hazavitte.
Nagyon
megörült a szegény ember, igen tetszett neki a béka, naphosszat csodálták, csak
azt nem tudták eltalálni, mit adjanak enni neki. Nem volt egyebük, mint száraz
kenyér, tört a lány belőle, megetette. Hát, uramfia, olyan nagyra nőtt a béka,
mint a kemence! Erre már gondolkodóba estek, megijedtek tőle nagyon.
-
Meg kéne ölni.
-
Nem tudjuk - mondta a lány. Hát ahogy így beszélnek, egyszer csak megszólal a
béka:
-
Hozzátok fel a pincéből a bort!
Hozta
volna a szegény ember, csakhogy nem volt neki bora.
-
Lenyellek benneteket, hogyha nem adtok bort, kenyeret meg szalonnát!
-
Jaj, irgalmazz! - könyörgött a békának a szegény ember. - Nincs nekem borom, se
kenyerem, se szalonnám, adnék, ha volna!
-
Dehogyis irgalmazok! Lenyellek benneteket kutyástul, macskástul! - Erre hamm,
be is kapta mindet.
Tele
gyomorral indult el a tóhoz. Beleugrott. Olyan nagy hullámot csapott, hogy
elöntötte mind a házakat. Fájt a béka hasa kegyetlenül, kínjában lenyelt a tó
fenekéről egy aranygolyót, és kifeküdt a partra. Olyan forrón sütött rá a nap,
hogy kipukkadt a hasa.
A
szegény ember meg nagy boldogan jött ki belőle, hozta a lányát, kutyáját,
macskáját meg az aranygolyót. Az volt az első dolga, hogy azon túladjon.
Dúsgazdagon mentek haza.
Ha
az aranygolyón túl nem adtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.
