Egyszer
volt, hol nem volt, valahol az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy ló.
Kiöregedett a hámból, s azt gondolta, hogy elmegy világgá. Az öreg disznó is
vele tartott.
Búcsút
mondtak a kapufélfának, mentek, mendegéltek, estére olyan hatalmas erdőbe
értek, hogy se szélét, se hosszát nem tudták belátni. Nagyon el is fáradtak.
Mitévők legyenek? A disznó szállást kért rokonától, a vaddisznótól, aki
szívesen vendégül is látta őket. Bementek a házba, ahol már terítve volt az
asztal frissen szedett makkal. A ló kiment legelni, vacsora után meg mindnyájan
lefeküdtek.
Reggel
a vaddisznó ébredt fel elsőnek.
-
Adjon isten jó reggelt!
A
ló éppen a másik oldalára akart fordulni, de ahogy kinyitotta a szemét, a
bokorban egy farkast látott! Már éppen szaladni akart, mikor a farkas szelíden
megszólalt:
-
Nem akarok én megenni senkit, csak azt a hitvány kis tapsifülest, ott ni!
Végre
előkerült a disznó is, és a ló, a disznó meg a farkas nagy egyetértésben
mentek, mendegéltek tovább. Este lett rájuk, de még mindig az erdőben voltak.
Letelepedtek egy tisztáson, a farkas tüzet rakott, megsütötte a nyulat, a ló
nekilátott legelni, a disznó meg makkolni ment. Reggel jött elő egy őzzel.
Négyen mentek, mendegéltek tovább, a ló, a disznó, a farkas meg az őz. Mentek,
mendegéltek, estefelé egy tóhoz értek, ott találkoztak egy szárnyaszegett
kiskakassal.
-
Hej, kakas komám, hát neked mi bajod van? - kérdi az öreg disznó.
-
Biz engem le akart vágni a gazdasszony, de megszöktem előle.
-
No, akkor állj közénk! - mondja a ló.
Öten
ballagtak tovább, a ló, a disznó, a farkas, az őz meg a kiskakas. Alkonyat felé
megszólal a kiskakas:
-
Világosságot látok!
Nosza,
ott termettek mindnyájan, hát, uramfia, egy magas házat találnak!
Bentről
lárma, zsivajgás hallik. Tanakodnak, mitévők legyenek. Azt mondja a farkas:
-
Álljunk egymás hátára, s a legfelső benéz az ablakon. Úgy is tettek, a kiskakas
már kiáltja is fentről:
-
Zsiványok laknak itt!
-
Ijesszük meg őket! - tanácsolta a disznó. Erre olyan lármát, zenebonát csaptak,
hogy a zsiványok fejvesztetten menekültek be az erdőbe, meg sem álltak a
tízezer esztendős fáig. Lett nagy öröm az állatok közt, jól belaktak az
otthagyott ételből, aztán ki-ki alvóhelyet keresett magának.
A
farkas az ajtó mögé feküdt, a disznó a disznóól elé, az őz a házajtóba, a ló a
szénakazal mellé, a kiskakas meg felszállt a háztetőre.
A
zsiványok közben azon tépelődtek, hogy mitévők legyenek. Akadt egy bátor
közülük, aki vállalkozott rá, hogy megnézi, elmentek-é már azok a furcsa
valakik. Elindult, be is ment a házba, de kijönni már keserves volt, mert a
farkas belekapott a combjába, az ajtóban meg az őz taposott a lábára. Szaladt
volna a disznóólhoz, ott a disznó vette agyarra, a széna mellől meg a ló rúgott
akkorát rajta, hogy keresztülesett a kazlon. Éppen kezdett tápászkodni, mikor a
kiskakas akkorát kukorékolt, hogy ijedtében összerogyott.
Másnap
találtak rá a többiek, dőlt a panasz belőle:
-
Mentem a házba, megszúrtak késsel, kijöttem, ráléptek a lábamra, hogy
kettéhasítanak! Szaladtam a disznóólba, nyársaltak karóval, fordultam a
boglyához, fellöktek doronggal! Tapogatom magamat, erre egy szörnyeteg nagyot
visít... Jaj! Jaj! Jaj! Jaj! Itt a világ vége! Fussunk, csak hasra ne essünk!
Tán
még most is futnak, ha meg nem álltak.
