Volt
egyszer egy ember. Ennek volt egy zsúpfedeles háza. Békésen élt a feleségével
meg a kecskéjével. Mikor eljött az este, lefeküdt az ember, a kecske meg
felmászott a tetőre mohát legelészni. Ahogy ott mászkált, potyogott a zsúp
lefelé. Az ember már nagyon megunta, felkelt nagy méreggel, kiment, leszedte a
kecskét a tetőről. Aztán mikor már nagyon sok éjjel nem tudott tőle aludni,
elhatározta, hogy megnyúzza. Előkereste hát a bicskáját, kiment, lecsalogatta a
kecskét a tetőről, elkapta a szarvát, a körtefához vezette, megkötötte, és azt
mondta neki:
-
No, kecske, most megnyúzlak, ezt tovább nem tűröm. Bűnhődj!
Hozzáfogott
nyúzni a kecskét, de csak lassan hajnalodott, nem haladt a dologgal. Nézi a
bicskáját, hát, uramfia, annak meg egy csepp éle sincs!
-
Ezt meg kell köszörülni - morogja, s beindul a házba.
“Na
- gondolta a kecske -, innen jó lesz megszabadulni. Nem jó dolog a nyúzás.”
Elkezdett
kapálózni, addig ugrált, míg elszakadt a kötél. Uccu neki, fogta magát a
kecske, és eliramodott, futott, amerre csak a lába vitte. Egyszer csak
meglátott egy erdőt.
-
Csak azt elérjem, ott már nem talál rám a gazdám!
Közben
kijön a gazda a bicskával, meresztgeti a szemét, de bizony a kecskéjének hűlt
helye. Káromkodott ám nagyon, az egyetlen vagyona szaladt el.
-
Ugyan, apjuk, ne mérgelődjék, örüljön inkább, hogy megszabadult tőle -
vigasztalta az asszony.
-
Így van, anyjuk - gondolta meg ő is jobban a dolgot.
Közben
a kecske elérte az erdőt, bebújt egy rókalyukba. Hű, meg is ijedt, észrevette,
hogy nem üres a lyuk, de csak a kisrókák voltak otthon.
Délfelé
árnyék vetődik a rókalyukra, beszól egy dühös hang:
-
Ki van odabent? Nem megmondtam, hogy senkit be ne eresszetek?!
Hanem
a kisrókáknak nem volt idejük válaszolni, mert kiszólt a kecske:
-
Én vagyok a szarvas kecske, fél oldalam le van szedve, csipi-csupi lábammal,
fellöklek a szarvammal!
Megijedt
erre a róka nagyon. El is inalt a háza közeléből, leült egy fatönkre sírni.
Arra ment a nyúl, és nagyon elcsodálkozott, rókát még nem látott sírni.
Megkérdezte hát halkan, hogy miért sír.
A
róka elmondta keserves csuklások közt, hogy itt a félig nyúzott kecske.
Megijedt erre a nyúl is, farát dobálva elszaladt a sűrűbe.
Nem
sok idő múlva a farkas sétált a fatönk felé. Nagy szemeket meresztett, hogy
meglátta a síró rókát. Odament hozzá, s a legszebb hangján megkérdezte tőle:
-
Mi baj van, róka koma, talán bizony bántott valaki?
De
hogy végighallgatta, mi történt, fának ment, úgy megijedt, csak futott, azt se
nézte, merre.
Ettől
aztán még jobban nekibúsult a róka. Gondolkodni kezdett, hogy mit tehetne.
-
Megvan! A medve csak ki tudja zavarni, ő nagyon erős! - ugrott fel, és gyorsan
elkaparta az ebédre szánt tyúkot, futott az erdő mélye felé.
Hanem
mikor a medve meghallotta, miről van szó, termetét meghazudtoló fürgeséggel
nyargalt a sziklák közé.
Mit
tehetett a róka? Újból sírva fakadt.
Meglátta
a sündisznó.
-
Ejnye, ejnye, róka koma, mi dolog ez, sírni?! Mondjad csak, mi baj van, ha
tudok, segítek!
Nagy
nyögdécselve előadta bánatát a róka.
-
Hát csak ennyi? Ezen aztán hamar tudunk segíteni. Gyere, mutasd az utat, merre
laksz.
Elindultak
szépen lassan, pedig a róka már türelmetlen volt, csak hát a sün nem tudott
sietni.
-
Megérkeztünk - szólt végre a róka.
Akkor
fogta magát a kis sün, összegömbölyödött, hirtelen legurult a rókalyukba.
Pár
pillanat múlva éktelen mekegés hallatszott, aztán két szarv, a kecskefej, végül
a farok is előjött a lyukból, s mindez sokkal gyorsabban tűnt el a fák között.
Nagy idő múlva a sün is előmászott.
-
Kiűztem - mondta diadalmasan csillogtatva apró szemét.
-
Ej - álmélkodott a róka -, ez a pici kis állat hogy elbánt azzal a rettenetes
valakivel! - Köszönetet akart mondani, de a sün már túl járt hetedhét bokron
is. - Meg akartam pedig köszönni - mentegetőzött a róka -, nem tehetek róla,
hogy elment!
Fogta
magát, előásta a tyúkot, és boldogan látott az ebédhez a kölykeivel.
