ÚR ÉS SZOLGA

Élt-volt két szegény testvér. Mikor a szükség végképp elnyomorította őket, elhatározták: az ifjabb maradjon otthon, az idősebb pedig elszegődik szolgának, és a bérét hazaküldözgeti. Ahogy elgondolták, úgy is cselekedtek. A fiatalabb otthon maradt gondozni a gazdaságot, az idősebb meg elindult idegen földre, és elszegődött szolgának egy gazdag emberhez. Szegődése szerint akkor járt le az ideje, mikor tavasszal a kakukk-madár megszólal. De a gazda ilyen feltételt szabott a szolgának: - Ha a szegődés idejének letelte előtt valamelyik mérges lesz közülünk, az fizessen büntetést; ha te leszel dühös, fizess nekem ezer aranyat, ha engem fut el a harag, én fizetek neked ugyanannyit. - De nekem nincsen ezer aranyam. - Semmi baj, helyette szolgálsz nálam tíz esztendőt ingyen. A szolga először megijedt, és nem akart belemenni ilyen kikötésbe, de aztán meggondolta a dolgot s megegyeztek. „Akármi történjék is, nem fogok haragudni, ha meg a gazda megharagszik, fizessen az egyezségünk szerint” - gondolta magában, és elkezdte a szolgálatot. A gazda másnap korán reggel a mezőre küldte: - Eredj - mondta -, amíg világos van, kaszálj, s gyere haza, mikor sötétedni kezd. Egész nap dolgozott a mezőn a szolga, s este, mikor fáradtan hazatért, kérdi a gazda: - Hát te miért jöttél haza? - Hogyhogy miért? A nap lenyugodott, így hazajöttem én is - felelt a szolga. - Ó, nem így alkudtunk! Mondtam, hogy amíg világos van, addig kaszálni kell. A nap lement, de feljött nővére, a hold. Ő sem világít rosszul. - Hát pihenni sem szabad? - csodálkozott a szolga. - Csak nem vagy mérges? - kérdi a gazda. - Nem vagyok... csak nagyon elfáradtam, pihenek egy kicsit... - felelte ijedségtől botladozó nyelvvel a szolga, s ismét ment a mezőre dolgozni. Addig dolgozott, míg a hold le nem ment, de nyomban utána felkelt a nap. A szolga elcsigázva dőlt le a földre: - Légy átkozott, és a földed is, meg a kenyered is, és a pénzed is!... - kezdte ócsárolni a gazdát. Ezeknél a szavaknál honnan, honnan sem, megjelent a gazda. - Csak nem vagy mérges? Ne felejtsd el az egyezséget: vagy fizess ezer aranyat, vagy pedig szolgálj tíz esztendőt ingyen. Két tűz között találta magát a szolga: nem volt ezer aranya, és ilyen embernél tíz évig szolgálni sem lehetett. Gondolkodott, gondolkodott, végül kötelezvényt adott a gazdának ezer aranyról, és utána üres kézzel elment haza. - Mi újság? - kérdi az ifjabb testvér. Az idősebb pedig apróra elmesélt neki mindent. - Nem baj, ne búsulj - mondta az öcs -, most maradj itthon te, majd én megyek el szolgálni. S elment ugyanahhoz a gazdához. A gazda ismét feltételeket szabott: ha méregbe jön a szolga, fizet ezer aranyat, vagy pedig szolgál neki tíz esztendőt fizetség nélkül; ha meg a gazda lesz dühös, ő fizet a szolgának ezer aranyat, és szabadon engedi. - Nem, az kevés: ha te megmérgesedsz, fizetsz nekem kétezer aranyat, ha pedig én gurulok méregbe, adok neked kétezer aranyat, vagy dolgozok neked ingyen húsz esztendeig! - jelentette ki a legény. - Rendben van - egyezett bele örömmel a gazda. S a fiatalabb testvér megkezdte nála a szolgálatot. Másnap a nap rég felkelt, s a szolga még mindig alszik. A gazda költögetni kezdte: - Kelj fel, mindjárt dél, s még mind csak fekszel. - Csak nem vagy mérges? - kérdi a szolga szemét kinyitva. - Nem vagyok mérges - felelt a gazda -, csak azt akarom mondani, hogy ideje kimenni a mezőre füvet kaszálni. - Jól van - felelte lustán a szolga -, van bőven rá időnk! Végre felkelt, és kényelmesen kezdte felhúzni bocskorát. - Igyekezz hát, testvér! - Csak nem vagy mérges? - Nem, eszemben sincs, csak azt akarom mondani, hogy elkésel a munkával... - Ez már más. Vigyázz, meg ne szegd az egyezséget! Mire a szolga felhúzta bocskorát, dél lett. - Érdemes-e most elkezdeni a munkát? - mondja a gazdának. - Látod, mindenki ebédel már, gyerünk, megebédelünk mi is. Leültek ebédelni. Ebéd után azt mondja a szolga a gazdának: - Dolgos emberek vagyunk, ezért egy kicsit aludnunk kell, hogy erőt gyűjtsünk! - azzal fejét a szénába dugta, s aludt estélig. - Hallod-e, ismerj istent, már sötétedik! Mindenki lekaszálta a rétjét, csak a miénk maradt kaszálatlanul! Micsoda istenverés ez! - ébresztgette a gazda. - Csak nem mérgelődsz? - kérdi a szolga, fejét felemelve. - Á, dehogy mérgelődöm, csak azt akarom mondani, hogy besötétedett, ideje hazamennünk. - Ez már más, mehetünk! Odahaza a gazda vendéget talált. A szolgát kiküldte az ólakhoz, hogy vágjon le egy juhot. - Melyiket? - kérdi a szolga. - Amelyik eléd kerül. A szolga ezzel kiment. Kis idő múlva szaladnak a szomszédok a gazdához: - Megbolondult a szolgád: egyik juhot a másik után öldösi le. Kiront a gazda a házból. Hát uramfia, az egész juhnyáj leölve. Ekkor már kijött a béketűrésből, és kezdte teringettézni a szolgát: - Ó, hogy vinne el az ördög, mit műveltél itt, átkozott! - Hiszen azt mondtad: „Amelyik eléd kerül, azt öld le.” Nohát én leöltem őket - felelte nyugodtan a szolga -, csak nem mérgelődsz? - Nem, nem mérgelődöm, csak igen sajnálom, hogy kiirtottad a nyájamat. - Jól van, ha nem mérgelődsz, akkor dolgozni fogok. Dolgozott is így a fiatalabb testvér néhány hónapig, míg teljes kétségbeesésig vitte a gazdát. Az meg elhatározta, hogy valamiképpen megszabadul a szolgától. Az egyezség szerint a szolgának az első tavaszi kakukkszó után kellett elmennie, csakhogy közben beköszöntött a tél, és a tavaszi kakukkszó még messze volt. Sokáig törte a fejét a gazda, míg végül elhatározta, hogy kifog a szolgáján. Feleségét kivitte az erdőre, megparancsolta, másszon fel a fára, és meghagyta, hogy kakukkoljon. Ő maga meg hazament, s mondta a szolgának, hogy szedelőzködjön, mert vadászni mennek az erdőre. Amint beértek az erdőbe, hát csak elkezd ám az asszony kakukkolni: - Kakukk, kakukk!... - Ej-ha! Egészségedre! A kakukk kakukkol, kitelt az időd - szólt a gazda. A fiú mindjárt rájött a gazda turpisságára. - Azt már nem - mondta a legény -, ki hallott már tél derekán kakukkolást! Megölöm ezt a kakukkot, és megnézem, miféle madár! Ezen szavak közben puskájával a fára célzott, ahol a gazda felesége kuksolt. A gazda ordítva ugrott oda, s alig tudta lebeszélni a szolgát a lövésről. - Ó, hogy vinne el az ördög, te gazember. Kihoztál a sodromból. - Úgy látom, mérgelődsz! - állapította meg a szolga. - Bizony, bizony, testvér, mérgelődöm! - felelte a gazda. - Menjünk, megfizetem a kétezer aranyat, csak hagyj békén! Értem most már, mit jelent a régi közmondás: „Aki másnak vermet ás, maga esik bele.” Zsebre vágta a kétezer aranyat, s hazatért az ifjabb testvér.