Volt
egyszer a világon egy király, a kinek két gyermeke volt, egyik fiú, a másik
pedig leány. A leány olyan szép volt, hogy széles e világon társa nem volt; a
fiút nevezték Leányszín Bálintnak, a leányt pedig Gyöngyszín Ilonának; és azt a
bátyja oly annyira szerette, és nagy szeretetből kívánta hogy mindenkoron előtte
és vele legyen; de minthogy az épenségesen nem lehetett hogy mindig szem előtt
legyen, egész országába kurrenseket ereszgetett, hogy ahol csak egy képiró találtatik,
oda jőjenek valamennyien az ő tulajdon házába. Akkor egész országában a kik
csak képirók voltak, valamennyien megjelentek; és a húgát eleikbe mutatta,
hogy, ha úgy le tudnák őtet venni, amilyen valóban volt, ő felette igen nagy ajándékot
adna nekiek. De a képirók közel sem jártak hozzája, nem hogy le tudták volna
valósággal rajzolni. Amidőn már látta a királyfi hogy azok semmire sem mehetnek
vele, azt mondja nekiek: Tudnátok-e még képirót országomban, aki meg nem jelent
volna? Felséges királyfi, már senkit egyebet nem tudunk; egy öreg maradt el tőlünk
az úton, aki nem győzött velünk jönni. Akkor mondja a királyfi nekiek, hogy várakozzatok
addig, míg ide érkezik. Akkor oda érkezett az elmaradt öreg képiró, és
megmutatták neki a királyfinak húgát, de még jól rá sem vetette szemét az eljött
öreg, hogy azonnal kicsukta magát egy különös szobába, és huszonnégy óra alatt úgy
lerajzolta, hogy még hétszerte szebb volt, mint a leány valójában. Itt a királyfi
a lerajzolt képnek igen felette megörült, s a képíróknak jó-e, s bő ajándékot
osztogatott, és azután széllel bocsátotta ismét az országba.
Itt
a királyfi úgy annyira örűlt a képnek, még jobban mint ha húgát láthatta volna,
és azt mindig szeme előtt tartotta és forgatta. Egyszer kimegy a Veres
tengernek partjára sétálni, ő pedig a képet mindig nézegette; egyszer nekie jött
egy nagy forgószél, a képet kikapta kezéből, és bevitte a tenger közepire.
Itten a királyfi ezen szerencsétlenségen igen nagyon megszomorodott, hogy mely
nagy nehezen tett reá szert, és még is ily véletlen nem reménylett szerencsétlenségből
elvétetett tőle; azután haza megy a királyfi bújában. Az anglus királynak pedig
volt itten hat halásza, és mindég hajtotta őket a tengerbe halászni, mondván
hogy addig haza se jőjenek, míg az ő kedvére való halat nem fognak, különben
mindnyájokat felakasztatja. Itten a halászok, amidőn a tenger közepire érnek,
meglátják a képet, hogy a víz tetejébe lebegett; a halászgazda tehát azonnal
felvette a vízből, és mindjárt mondja a többieknek, hogy vigyük mi meg ezen képet
a királynak, hogy talán még nagyobb örömet okozzunk nekie, mint ha halat fognánk.
Ezek után visszafordultak. A király meglátván hogy az ő halászai oly hamar
visszajönnek, nagyon csodálkozott hogy mi dolog legyen az, holott másszor öt
hat napokig is odakint halásztak, és még is alig kaphattak kedve szerint való
halat. A halászok pedig kiszálltak a csónakból, és felvitték a képet a királynak
eleibe, itt a király annak igen nagyon megörűlt, s azt mondja a halászoknak
hogy többet ne menjenek ki soha halászni, amint van, mindenekbe szabadosok
lesztek mint magam. Oly kegyelmet kaptak a halászok. Akkor a király a városba
volt tizenkét tanácsos uraival, és míndjárt behivatta őket udvarába, és a képet
elejekbe adja: Halljátok-e? ha tik ezt huszonnégy óra alatt ki nem tanácsoljátok,
hogy hol lehet azon leány, aki itt le vagyon írva, és nekem meg nem mondjátok,
hát én valamennyiteket erős büntetés alá vettetlek. Akkor a tizenkét tanácsos
urak annyira tanácskoznak, majdhogy meg nem bolondúlnak valamennyien, mivel a
legöregebbik úgy is olyan féleszű volt, s mondja a többieknek: Halljátok-e,
hogy tudnánk mi azt amit soha sem láttunk avagy hallottunk, a királynak megmondani?
hanem gyerünk fel a királyhoz, és mondjuk meg nekie, hogy mint lehetne ezt
minekünk megmondani, amidőn soha semmit felőle nem hallottunk? hanem ne úgy
cselekedjék azzal felséged, hanem ereszgessünk széjel kurrenseket az országokban,
ahol csak van egy herceg avagy gróf, s báróknak fiai, és ahol csak királyságok
is vagynak, hogy jőjenek ide az anglus udvarba. A király csakugyan szavukat
fogadta a tanácsosoknak, és a megjelent királyfiak és más úrfiak eljövetele után
nagy pompát tartott, kik közt volt Leányszín Bálint is. Az anglus királynak tehát,
amidőn legjobban áll az ebéd, mondják tanácsosai: tegye ki az asztal közepire
azon képen, akkor majd meglátja a felséges király, ki tud el leány felől
valamit, avagy ösmeri, mert úgy megesik rajta a szíve, hogy a szemiből kiesik a
könyű, és le kell nekie azt törülni; abból tehát megismerheti felséged aki afelől
valamit tud; akkor csak menjen és szóljon nekie egyet, hogy várakozzék
mindaddig, míg valamennyien széjel nem mentek és vége nem lesz a mulatságnak,
hogy némely beszédit vele közölhesse.
Ezek
után a király, amidőn már legjobban állt a déli ebéd, kitette a képet az asztal
közepire, a királyfi meglátja a képet, s ezen meglátásra csakugyan úgy megesik
rajta a szíve, hogy a szemiből kiesik a könyű, ki kellett a szemeit törülni. A
király mindjárt gondolta magában, hogy Leányszín Bálint, királyfinak kell felőle
valamit tudni, és oda ment a hátához, és mondja nekie: Várakozzál utóljáig, míg
vége lesz a mulatságnak, kevés beszédem fog veled lenni. Amidőn már vége lett a
mulatságnak, valamennyien széjel mentek a királyfiak, csak épen a Leányszín Bálint
királyfi maradott az anglus király udvaránál. Akkor mondja nekie a király:
valld meg igaz lelkedre, hogy tudsz valamit a kép felől, ne félj, nem lesz
semmi bajod; láttam, hogy senkinek egyébnek meg nem esett rajta a szíve, csak
teneked. Ezekre mondja Leányszín Bálint királyfi az anglus királynak: hogy ne
tudnék én felőle, felséges király, midőn ezen képnek formája az én testvérem?
No tehát hogyha teneked testvéred, húgod, nekem feleségem lesz. Akkor azonnal
levelet küldöttek előre, hogy úgy készítse magát el Gyöngyszín Ilona, hogy az
anglus király megy bátyjával érette, hogy feleségül elvegye. Volt pedig odahaza
egy mennydörgős vén gazdasszony, akinek volt egy eladó leánya; ennek a fogai
akkorák voltak, hogy, három rőf fátyolt vett, és azzal takargatta fogait. Így a
vén asszony mindjárt lement a pincébe, és a hordókat valamennyit méreggel tele
ereszgetett, és úgy lecsalta Gyöngyszín Ilonát a pincébe, hogy majdan ott
veszti, és a maga leányát adja az anglus királynak; de Gyöngyszín Ilona észre
vette, és egy cseppet nem ivott a kínált borokból. A vén asszony látta már,
hogy itten el nem veszejtheti s hogy egyszer majd haza is érkeznek, akkor zsebéből
kikapta a nagy konyhakést, és Gyöngyszín Ilonát keresztül döfte, és a hordók közzé
vetette, hogy meghalt; azután felment szobájába, s a nagyfogú leányát Gyöngyszín
Ilona ágyára fektette. Amidőn már az anglus király Leányszín Bálint királyfival
házokhoz értek, itt bemennek a szobába; amidőn meglátta az anglus király a leányt:
hohó Leányszín Bálint, mondta, ha én ezt tudtam volna, hogy ilyen a te húgod,
nem hogy érette jöttem volna, de még csak meg sem mozdúltam volna. Akkor mondja
a vén asszony: Ó felséges király, nem ilyen volt ám, amidőn a bátyja elment –
hanem ha szép volt a kép, kin le volt rajzolva, maga még hétszerte szebb volt;
de minthogy sokat sírt rítt bátyja után, nagyon elmásúlt a szine. Akkor mondja
a király: hogyha úgy van, mégis elviszem, hogy hiába ne jöttem; de három
esztendeig nem leszek vele. Itt a vén asszony megtanította; leányát, hogy, ha
hozzája áll az anglus király, kérje őtet, ezen öreg gazdasszonyunkat hadd vigyük
magunkkal el, mivel itten is már régi szolgám volt, s hogy ott is jó lesz
valami szakácsasszonynak; de a király nem akarta elvinni a maga udvarához,
mivel ottan nem szükséges, minthogy ottan minden szolgálatban vagyon ember, mégis
oztán a leánynak szavát nem akarta megvetni a király: hogyha tehát úgy vagyon,
még is eljöhet velünk. Itten mindjárt befogtak hat bokrétás lovat hintóba, s
amidőn már be volt fogva, beültek ők hárman a hintóba, a vén asszonynak pedig hátul
volt a helye zsákon. A király és királyfi semmit sem tudtak afelől, hogy a vén
asszony úgy elvesztette Gyöngyszín Ilonát, és miben mesterkedik; mert a vén
asszony leszaladt a pincébe, és Gyöngyszín Ilonát bedugta egy zsákba, és
felvetette a bakra, és felült a teteibe, és úgy indúltak útnak Anglusországba.
Amidőn már a Veres tenger közepe felé értek volna, itten a vén asszony felvette
a zsákot, és belehajította a tengerbe hogy szinte zuhant. Akkor kitekint az
anglus király a hintóból: hallod-e te vén kutya, mit vetettél most a vízbe? Azt
feleli a vén asszony: mit vetettem, felséges király, egy zsák korpát hoztam, de
a lovakra nehezteltem, azért vetettem belé. Akkor mondja a király: hallod-e te
vén kutya, minek hoztad te a korpát az én országomba, midőn ottan több liszt
van mint nálatok korpa?
No
de már most hagyjuk a bevetett Gyöngyszín Ilonát a Veres tengerbe, és gyerünk
velök haza. Amidőn már haza értek, itthon áll a nagy mulatság és lakodalom, és
ennek is már vége vagyon, a vén asszony pedig szakács lett az anglus király
udvaránál, és Leányszín Bálint királyfi is csak ott lakott az anglus király
udvaránál. Itt pedig az én vén asszonyom azt mondja alattomban leányának;
Hallod-e te, édes leányom, hogy veszítsük mi el innét a királyfit? ha ez itten
marad velünk az udvarnál, utóljára még kivégez bennünket a világból. Itten a vén
asszony mit cselekedett? Reggel felmegy a királyhoz, és mondja nekie: hallod-e
felséges király, hogyha a Leányszín Bálint királyfit el nem veszted udvarodtól,
hát fejér személyeid nem jól járnak miatta, mert így meg amúgy cselekszik velök.
A sok hazugságok által így elárúlta az anglus királynál őtet; ezen pedig az
anglus király nagyon megharagudott, és mindjárt felhivatta a maga szobájába a
királyfit: hallod-e, nagy panasz jött reád: ha te azt el nem hagyod, és még egy
jön panasz reád, majd meglátod mit csinálok veled. Ezen a királyfi felette
nagyon megszomorodott, mert nem érezte magát semmibe bűnösnek, és még is ilyen
bajba esett véletlenül, s az nap nem tudta hogy mit csináljon bújába;
gondolkozott a királyfi, és mindég azon, micsoda erkölcstelenséget tehetett
volna? Hanem itten a vén asszony nem hagyta abba; második reggel ismét felment
a királyhoz: felséges király, hogyha el nem veszted őtet az udvartól,
bizonyosan nem jól járnak fejér cselédjeid miatta, mert így meg így cselekszik.
Ezekre az anglus király még jobban megharagudott, hogy ismét olyféle panasz jött
reá: ha te még sem hagyod el, és még egyszer panasz jön, mindjárt szobámba
fogsz jönni, azonnal keresztül szúrlak kardommal. Itten a királyfi még jobban
megijedt volt, mert nem érezte magát semmibe bűnösnek, és hogy mely ártatlanul
kell nekie a világból kimúlni. Itten második nap is abban maradt a dolog, ő
pedig búsúl és gondolkozik: még is micsoda híbát követhetett volna el? Hanem az
ördöngös vén asszony nem hagyta abba; harmadik reggel is felment a királyhoz:
felséges király, bizonyomra mondom hogy, ha mai napnál tovább itten fogod őtet
hagyni, még a feleséged sem jár jól miatta, minthogy így meg így cselekszik. Még
jobban megharagudott a király; és itten a királyfit ismét felhivatja magához.
Amidőn belépett a szobába, nekie ugrik az anglus király, és önnön kardjával
keresztül taszította; azzal a királyfi mindjárt meghalt. Azonban a király mégis
nagyon megbánta tettét, hogy ilyen szép ífju királyfit kivégzett ezen világból;
és azonnal egy zsákba dugta őtet, és a maga szobájába felállította ajtaja mellé.
Eféleképen vesztette el a vén ördög mind a két ártatlan testvéreket a világból.
No
már hagyjuk ezt itten, és fordúljunk a Gyöngyszín Ilona után. Itt pedig ezen
nevezett leányból a Veres tengerbe lett egy aranykígyó. Amidőn a deákok tíz órakor
kijöttek az oskolából, és kimentek játszani a Veres tengernek partjára: itten
tizenkét órakor, amidőn a nap legmelegebben sütött, az aranykígyó kiment a
napra sütközni; A deákok ezt meglátták, és megfogták. Itten mindjárt azt mondja
egyik a másikának: Vigyük mi ezt a királyhoz, majd sok pénzt ad nekünk érette.
Azzal viszik haza felé. – Itt az aranykígyó megszólamlik a gyermekekhez: Halljátok-e?
ha ti engemet a királyhoz visztek, akármennyi pénzt ajál érettem, ne vegyétek
el, hanem azt mondjátok: felséges király, mi ezen aranykígyót nem hoztuk pénzért,
hanem kenyérért és sajtért. Azzal a király mód nélkül megörűlt azon deákoktul
hozott szép aranykígyónak, és kenyeret sajtot adott nekik érette. Itt a király
bevitte a maga szobájába a kigyót, és egy aranykalitkát csináltatott számára, és
felakasztotta egy szögre a feje fölé, és igen nagyon örűlt rajta hogy oly szép
jószág van a szobájába. Azalatt a vén asszony kitanulta aztat, hogy azon aranykígyó
lett volna Gyöngyszín Ilonából; itten elmegy a leányához, és megbeszélli nekie
a vén asszonyi: Hallod-e, édes leányom, tedd magadat beteggé, és ha a király
hozzád jönne, és kérdezi: micsoda bajod van? mondd meg nekie, hogy ha azon
aranykígyót el nem veszejti házátul, hát te a szagátul szörnyet halsz, és soha
veled beszélni nem fog. Ezen a király igen megszomorodott, mely móddal
veszejtse ő el ezen szép jószágát? Bújában nem tudta mitévő legyen? kapta végre
az aranykígyót, s kétfele vágta, és a házának két szegire a földbe beásta. Itt
az elásott aranykígyóból egy éjtszaka akkora két aranyfa nőtt, hogy még hétszerte
nagyobb öröme volt rajta, mint a kígyón. Itten a király azon két fának örömire
több királyokat is oda hivatott, és alatta igen nagy mulatságot tartatott.
Azalatt pedig a vén asszony ismét kítanúlta, hogy azon két aranyfa lett volna
Gyöngyszín Ilonából. Hallod-e, édes leányom, mikor legmelegebben süt a nap déltájba,
és legjobban áll a mulatság a fa alatt, hallgass csak reá; az a két fa megszólamlik,
és vigyázz: mit fog mondani. Nohát az a fa, ki alatt a király állott, megszólamlik,
s mond: Ó felséges király, de szívesen tartom reád ezen szép hűvös árnyékot;
amely ágam reád szolgál, olyan könnyen tartom, mintha csak nem is volna; a másik
fa pedig megszólamlik, ki alatt a vén asszonynak leánya volt: én meg olyan
nehezen tartom ezen nagyfogú bestiára, hogy amely ágam reá szolgál, majd csak
le nem szakad. Ezt a leány mind jól hallotta; elmegy az anyjához, és megmondja
a fáknak szólásait; az anyja ezt mondja nekie: eredj az ágyba, és tedd magadat
halálos beteggé amidőn már vége lesz a mulatságnak, ha hozzád fog jönni a király,
és kérdezni fogja mi bajod van? mondd nekie: ha azon két aranyfát ki nem vágatja
onnand, annak a szagától meg kell halnod. Itten a király azon igen
megszomorodott, hogy ezen két aranyfát felesége kedveért el kell veszíteni az
udvarból; hanem mit volt mit tennie, kivágatta és csináltatott magának és a
nagyfogú leánynak aranynyoszolyát. A király ezen ismét megörűlt: mely szép
aranynyoszolyái hogy szobájába vannak, de a vén asszony megintlen kitanúlta
hogy azon fákból lett volna azon két aranynyoszolya, és még azt is, hogy
kellessék elveszteni; mondja tehát leányának: ne aludj ma éjtszaka, és csak
hallgasd: megszólamlanak azok a nyoszolyák, hát mit fognak mondani? Itten a királynak
beviszik a fürdőt; amidőn már megfürösztötték, kezibe adtak egy pohár álomport;
melyre úgy elaludt, hogy majd csak a lélek is alig maradt benne. Valami tizenkét
óra felé megszólamlik a nyoszolya, kin a király feküdt, s azt mondja: Ó felséges
király, de szívesen és könnyen tartalak, mintha semmise volna ben ne, avagy
rajta sem volnál; a leányé pedig megszólamlik alatta: én pedig ezen nagyfogú
bestiát oly nehezen tartom, majdhogy le nem szakadok alatta. A leány azt mind jól
hallotta, s azonnal elment az anyjához, és mind elbeszéllette, és a vén asszony
tanácsából legott elmegy a királyhoz, felkölti álmából: hallod-e? ha azon két
aranyas nyoszolyát széjel nem vágatod és öszve nem égeted, hát én a szagától
meghalok. Ismét nagyon megszomorodott azon a király, hogy kéréseit be kell
teljesíteni; de mit volt mit tennie? összevágta és tűzre rakatta, és hogy megégett
volna már, bújában a pernyét egy szakajtóban öszveszedte, és levitte a rózsás
kertibe, és rózsái közzé hintette, és egy éjtszaka azon elhintett pernyéből oly
nagy szép aranyrózsabokor nőtt, hogy mikor kiment a király sétálni, igen nagyon
megörűlt azon, és mindjárt a legszebbik rózsát leszakasztotta, és szobájába a
feje fölött levő képre felszúrta, és szobája ettől felette szép lett. A király
ennek igen megörűlt, hogy oly szépen tűndöklik minden azon rózsától. Amidőn a fürdőt
szokás szerént estve a királyhoz beviszik, és megfürösztötték őtet, ismét egy
pohár álomport adtak neki, melytől úgy elaludt, hogy reggelig meg sem mozdúlt a
nagy álom miatt. A kis gyermek, kit a király magánál örökbe tartott, lábához
feküdt, és a rózsa valami tíz óra tájba leugrott a ház közepire a kép mellé, és
egyet fordult, a ház földjén megfésülködött, megmosta magát, akkor oda állott a
király fölé és úgy sírt, rítt, hogy a szoba térdig volt aranygyöngygyel teli. Ó
felséges király, be hiába hoztad el bátyámat, nem különben engemet: még sem
lehetek a tied! eztet mondotta: hogyha azonban röstelled álmodat érettem, eljövök
még egyszer, de azontúl, nem tudom, jöhetek-e vagy soha! Azzal csak elfordult tőle,
a szobát szépen kitisztította, és ismét felugrott a kép mellé, megintlen csak rózsa
lett belőle. A kis gyermek mind ezeket jól látta, és mit beszéllett volt, azt
is hallotta. A király reggel amidőn felkelt, nem tudott ugyan a dologból semmit
sem, a gyermek pedig félt nekie megmondani. Második estve is következik az idő,
megintlen csak beviszik a királynak mindennapi fürdőjét; amidőn már megfürösztötték,
egy pohár álomport adtak a kezibe; amely minutában megitta volt, azonnal
elaludt tőle, és feltették ágyára, és ismét rácsukták ajtaját, de a kis gyermek
ugyanazon estve is ágyának lábaihoz feküdt volt. Valami tizenegy óratájkor a rózsa
megintlen leugrik a kép mellől a ház közepire, és egyet fordul, a ház közepin
megfésülködik, és mosakodik, s olyanná változott mint életibe volt Gyöngyszín
Ilona királyleány. Akkor megintlen oda megyen a király fölé, úgy sírt rítt,
hogy a szoba térdig volt aranygyöngygyel teli. Ó felséges király! be hiába
hoztad el bátyámat egyetemben országomból, elveszejtettek mind engemet és bátyámat,
még sem lehetek a tied! – eztet mondotta – hogyha azonban röstelled álmodat érettem,
még egyszer el fogok jönni, de azontúl soha! és azonnal elment tőle, és egyet
fordúlt a ház közepin, és felugrott a kép mellé; megintlen csak rózsa lett belőle.
Ezeket pedig a gyermek mind jól látta s hallgatta; a király pedig, amidőn
reggel felkelt, nem tudott semmit a dologban, a kis gyermek pediglen félt nekie
a felől valamit mondani. A király itten mindjárt parancsolja kocsisainak hogy
egy paripát nyergeljenek meg, mert kimegyen vadászni; és ki is ment, a kis
gyermek pedig maga maradt azonba a szobába. A vén asszony is bement a király
szobájába, hol a kis gyermek volt, s rá támadt hogy mit akar itten, amidőn
semmi dolga nincsen? Itt a vén asszony előlvette a gyermeket s jól megverte;
azzal a gyermek megijedett és elszaladt, és ott hagyta az udvart.
Amint
a király haza jön, keresi a gyermeket, de sehol sem találhatja; azonnal öszvehivatja
cselédeit, és kérdezi, hol van avagy hová lett, ki bántotta a gyermeket? Itt a
vén asszonynak, mit volt mit tennie, meg kellett nekie mondani: felséges király,
ő lejött a szakácsasszonyok közzé, és valamit eltört, azért reá ijesztettem és
elszaladt. Arra azt mondja a király: no várj te vén boszorkány, én azt jól
tudom hogy a gyermek a szobábul ki nem jött, hacsak te nem mentél oda, mert ő
addig a szobát soha sem hagyta ottan. Erre a király igen megharagudott, és felült
lovára, és az agarakat összehivatta, ismét visszament vadászni az erdőbe. Itt
pedig az agarak elszaladtak előre, és a kis gyermeket megtanálták egy bokor
alatt az erdő szélin: az agarak megismerték őtet, és mutatták örvendetességeket,
a bokrot körülfogták, és csak a farkokat csóválgatták örömökbe. Eztet amidőn még
messzirűl látná a király, gondolja magában: Micsoda állat lehet ottan, hogy
azok a kutyák olyan nagyon örűlnek nekie? Amidőn már oda ért volt, hát látja a
kis gyermeket a bokor alatt ülni. Kérdi őtet: Édes gyermekem, hogy merted ott
hagyni a házamat és hogy jősz te ki? Felkelt a kisded, és kijött hozzája, és
csak lova mellett jött mindig hazáig; és amidőn már haza értek volna, akkor
mondja a kis gyermek: felséges király atyám, én nagy újságot mondanék neked. Szólj
mi az? ne félj semmit. Ni az a rózsa, akit a kertből felhoztál, és a kép felett
van, első estve tíz órakor leugrott a kép mellől, és elbeszéllette nekie, úgy
amint valóban első estve volt; a második estve ismét eljött, de tizenegy órakor,
és azt is szinte úgy elbeszéllette király atyjának, amint a dolog volt, és azt
is megmondotta, hogy még utóljára el fog jönni ma, de soha többé, ha ma vele
beszélleni nem fogsz. A gyermek továbbá azt mondja: Tudja-e, felséges királyatyám,
mit csináljunk estvére? amidőn be fogják hozni a fürdőt, úgy is én tartom a
gyertyát felette; amidőn már megfürösztik, kezébe adják azt az álomport: én
akkor a gyertyát elejtem a fürdőbe, és elalszik; hanem azután azon pohár álomport
meg ne igya, hanem lassan öntse le a fürdőbe, és vesse le magát az ágyba,
mintha elaludt volna tőle, és azzal el fognak menni; azután így el nem fog
aludni, mint most két éjtszaka, úgy is oda fekszem én a lábához; majd amidőn a
rózsa lejön a kép mellől, megvakarom felséges királyatyámnak a talpát, de azért
fel ne keljen addig, míg másodszor meg nem vakarom a talpát. Úgy kezdtek immár
folyni a dolgok, mint a múlt éjtszakákon, de a király, bár nem aludt, fel nem
kelt, csak amidőn a gyermek másodszor megvakarta a talpát: akkor ugrik a leánynak
nyakába; te az enyim, és én a tiéd. Volt pediglen akkor ott a gerenda felett
egy aranyszál vessző, és a kis gyermek azt mindjárt a királynak kezébe adja,
hogy vágja vele a királyfit a zsákba mind addig, míg csak belőle ki nem ugrik;
amelyet meg is cselekedett, és szegény Leányszín Bálint egyszerre csak a szoba
közepire ugrott ki. Jaj, felséges király, de elaludtam! El bizony, te jó lélek,
örökre is mind a ketten, hogyha ezen gyermek nem lett volna. Akkor mindnyájok
elbeszélése után tudta csak a király melyféle csalárdsággal élt a vén asszony,
csakhogy a maga leányát a királynak adhassa. Itten a gyermek mondja királyatyjának,
hogy az a vén asszony leányostól együtt ördögséggel bir, amiért meg kell mind a
kettőjöket égetni. És ezen gyermeknek javallására a király azonnal meg is köttette
a vén asszonyt leányostúl, és egy szekér nádat kivitetett a város alá, be is
rakatta azzal a náddal, meg is égettette a két csalárdot, és azután újra nagy
mulatságot tartatott. Akkor vette elől az anglus király a portrét, de a leány
sokkal szebb volt mint lerajzolva látszott; és így éltek sok esztendőket örömmel
és boldogságban. A király a deákokat is megkerestette, akik csakhamar meg is
találtattak, és őket érdemes rangba tétette a neki hozott ajándékért; ki nélkül
soha sem is juthatott volna ezen örömhöz: így tehát azoknak hálálhatta, amint úgy
is lett, és így van a mesének vége.
