Volt
egyszer egy legényke.
A
határban találták. Nevet is összevissza adtak neki, mert a faluban minden
házhoz eljárt, ki Jóskának, ki Gyurkának, ki meg Jankónak hívta, ahogy épp a
szájukra jött.
De
még így is csak felnőtt valahogy, s amint végre nagyocska lett, már legénykorba
ért, talált egyszer az egri várnál a földben egy vaskardot. Elkezdett vele
hadonászni, és végtére úgy gondolta, hogy ő már nem fél a világon senkitől,
elindult hát a karddal világot próbálni.
Ment,
mendegélt országokon keresztül éjjel-nappal, és egy nagy víz partjához ért.
Ott
meg egy óriás nagy ember állta az útját. Megrettent, de a világért nem mutatta.
A nagy ember meg odaszól neki, hogy rögtön rálép, menten agyontapossa, hogy mer
ő itt mászkálni, mikor ez az ország az óriások országa?! Éppen őt állították
ide őrködni!
Közben
a legényke bátorsága is megjött, meg a vaskard is nála volt, úgy gondolta,
dehogy fél ő ettől a rettentő nagy embertől. Belevágja a lábába a kardot, s
jöjjön, ha tud, utána!
Az
óriás meg egyre fenyegetőzött, hogy rálép csakugyan, így hát összevesztek, oda
kellett csapni az óriás lába szárára. Úgy elverte benne az inakat, hogy a nagy
test megtántorodott, hanyatt zuhant a vízbe.
A
legényke meg keresztülszaladt rajta, s átért a túlsó partra.
Nagy
nyugodtan megindult a hegyek közt, már majdnem fütyörészni is rákezdett.
Hát,
uram, teremtőm, hat óriás áll eléje, mintha a földből nőttek volna ki, s
olyannak képzelje el őket, aki nem hallott róluk, hogy a szemük is akkora, mint
egy-egy szérű volt, mikor még lóval nyomtattak,[1]
a régi időkben.
Elmondta
a legény, hogy ő világot próbálni megy a kardjával, de azok nem sokat törődtek
ezzel, hanem meghívták magukhoz ebédre.
Nagy
kősziklákat vagy miket nyeltek le, s addig nyelték a kősziklát, amíg
elnehezültek, elaludtak az asztalra borulva, és a legényke elszökhetett tőlük.
Azután,
hogy az óriásnak be kellett volna menni a határról, ahol őrködött, de nem volt
híre-hamva se, elkezdték keresni, hol marad, mit csinál ilyen sokáig, és
megtalálták a nagy vízben hanyatt.
Elmondta,
hogy egy Babszemjankó forma kicsi ember volt, aki az inait elvágta. Kutakodtak
utána, de hiába, rég túl járt már az óriások országán, s éppen egy kerek erdőbe
ért. Megy benne, mendegél, rá is esteledik. Olyan nagyon, hogy körben vágni
lehetne a sötétet, s mindenféle állat bőg, bömböl, sivít, morog a fák közt!
Gondolta,
ő bizony nem hál itt, veszedelmes hely ez az erdő, valamilyen állat még meg
találja enni. Inkább egész éjjel megy, valahová csak eljut.
Ahogy
megy, máris lel egy kis házat. Bekopog, a kopogásra bentről valaki asszonyféle
válaszol, kinyitja az ajtót is, és meglátja a vaskardos legénykét.
-
Hogy kerültél te ide, gyermekem? - azt kérdi. - Hát az én fiam téged hogy nem
vett észre? Az ha téged megtalál az erdőben, tán fel is fal! Ő a háromfejű
sárkány, övé itt minden, itt nem járhat senki! Szerencséd, hogy nincs itthon,
meg az is, hogy nem jön meg egyhamar. Itt van ez a kis csupor, vidd magaddal,
mert ebben sárkányzsír van. Kend meg magadat, s akkor egyetlen sárkány sem
árthat neked! Hanem most már eredj másik országba, igyekezz ki a mi
országunkból!
Ezzel
a fiú tarisznyába tette a kis csuprot, és elindult vele.
Majd
mikor úgy gondolta, hogy kiért a háromfejű sárkány országából, gondolta,
megnézi már, a sárkányzsír miféle. Csak olyan közönséges kinézete volt ott benn
a csuporban.
Mindegy.
Megy
tovább, csak mendegél, akkor látja, hogy messze egy hegy forog.
Csak
nézi.
Hogy
lehet, hogy rucalábon forogjon egy roppant óriás nagy hegy?!
Odamegy,
ott csudálkozik, egyszer ahogy ott áll, bámészkodik, elébe áll egy öregember.
Mondja, hogy máris menjen innen, mert ez a rucalábon forgó hegy a tizenkét fejű
sárkányé mindenestül. Benn lakik a hegyben, s ott laknak vele a tündérek is.
Mert ez Tündérország.
Ő
meg azt találta felelni az öregnek, hogy a sárkány csak jöjjön! Akárhány feje
van is, nem fél tőle. Megforgatta a vaskardját a levegőben.
Bámulta
is az öregember, hogy mer egy ekkora legényke megbirkózni a sárkánnyal, mikor
az a világon mindenkit letipor, ha útjába mer kerülni.
-
Sose féljen, öregapám, hadd jöjjön az a sárkány! - forgatta a vaskardot a
legényke. - Meglátjuk, ki fog ki a másikon!
Az
öregember ezzel eltűnt, a legényke meg leült, a bögrét kivette a tarisznyából,
és rendesen bekente magát sárkányzsírral. Épp hogy végzett vele, hát hallja ám,
hogy zúg a szél, meg bömböl. Látja, hogy a levegőből egy fertelmes szörnyeteg
okádja rá a tüzet.
Itt
a sárkány!
De
a tüzet fújhatta, az őbenne semmi kárt nem tett, merthogy sárkányzsírral
kenekedett meg. Akkor aztán kihúzta a vaskardját, s mikor nekirontott a
sárkány, kezdte a fejeit sorban levagdalni. Mutatóban maradt egy a nyakán, s
már akkor a sárkány is megszólalt, hogy kímélje az életét, csak egy feje
megmaradjon, s gazdaggá teszi.
De
a legény fogta a vaskardot, s levágta az utolsó fejét is.
-
Ne siránkozz! Te sem kegyelmeztél meg senkinek!
A
hegy meg csak forgott tovább, nem állt meg.
Megjelenik
megint az öregember, s mondja neki:
-
Na, fiam, csakugyan igazad volt, mert csakugyan legyőzted a sárkányt. Látom,
levágtad mind a tizenkét fejét. Mehetsz most már, ahová kedved tartja, de
inkább menj be a forgó hegy belsejébe, meglátod, hogy mi minden van még a
világon, milyen is Tündérország! Majd én szólok a hegynek, hogy álljon meg, az
ajtaja kinyílik, s bemehetsz.
Úgy
is lett.
Mondott
az öregember valami érthetetlen nyelven valamit, s a hegy máris megállott. Az
ajtaja kinyílt, s benn a legényke azt se tudta, hol is lehet, csak látta, hogy
szebbnél szebb virágok vannak ott az útfélen. De azok mind leányok, gyönyörű
szépen felöltözve, és a feje mindegyiknek virágból. Kinek
nenyúljhozzám-virágból, kinek nefelejcsből, kinek meg százszorszépből. Még
büdöskővirágból is! Sok tarkaság mindenfelé, megannyi gyönyörűség!
Ahogy
az utat maga mögött hagyja, villogó nagy térségbe ér, mint az arany, gyémánt,
ezüst, úgy világít!
A
virágfejű lányok megindulnak ide, s amonnan jön is már a forgó hegy királynője.
Hanem az volt aztán gyönyörű!
Amint
odaért őhozzá, egy szót sem mert szólni a legényke, várta, hogy kérdezzék, mi
járatban van itt. Elmesélte a királynőnek aztán, hogy ő csak kóborol a
vakvilágban. Kicsi korában a határban lelték, felnőtt valami nehezen, s mikor
talált egy nagy vaskardot, elindult vele világot próbálni. Legyőzte a tizenkét
fejű sárkányt, így jutott be ide.
Nagy
fejcsóválva hallgatja a királynő. Hogy lehet, hogy a legényke legyőzte a
sárkányt, hisz az ilyen meg amolyan erős, jól tudja, mert neki az ura volt.
Nincs a világon, aki annak levagdalná a fejét egy vaskarddal, nincs a világon,
aki attól ne féltené az életét!
-
Nahát, én elbírtam vele.
Mondja
a királynő, hogy menjenek most már a hegy elé, győződjenek meg róla, csakugyan
igaz-e, amit állít.
Kimentek,
s bizony vérben úszott minden, mert a sárkány roppant nagy állat volt ám a
tizenkét fejével. És amint a királynő azt is látta, hogy mindegyik lenyesve,
hogy a teste sem mozog már, azt mondta a legénynek, ha nincs otthon mátkája,
menjen vissza ővele a forgó hegy belsejébe, s legyen a tündérek királya.
Boldogan
rá is lett, úgyse volt még tündérkirály soha, nyomorult volt világéletében. Itt
meg adnak rá királyi ruhákat, megtisztelik, nagy ragyogás kíséri!... Ha jól
emlékszem, most is ott lakik még abban a rucalábon forgó hegy belsejében a
tündérkirálynő felesége mellett, és a hegy forog velük a világba.
