Bolond Jankó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy hóbolygós fia, kinek a szülötte falujában „Bolond Jankó” volt a titulája.

A szegény ember a mi Jankónkat elküldte szolgálatot keresni. El is ment az s beszegődött az egyházfihoz ökrésznek. A mi Jankónknak egyéb dolga nem volt az egyházfinál, csak két ökröt bíztak a keze alá, hogy azokat ugy őrizze, mint a két szemevilágát, vagy még annál is jobban.

A mi Jankónk éjnek idején kihajtotta a két ökröt a temetőbe.

Az ökrök ott legelésztek, a mi Jankónk pedig leűlt egy sírdombra, elővett a csuhujjából egy tuczet kártyát s a holdvilágnál kártyázni kezdett, mondván:

- Tököt, makkot Jankó.... adutt Jankó.... nagyobb kisfilkó nagy filkónál Jankó....

Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer az óra ép tizenkettőt ütött, ép éjfél volt.

Mikor az óra elütötte a tizenkettőt, honnan honnan nem, egy vén kamasz ördög mint a peczek megállott a mi Jankónk előtt; de ez az ördögöt, mintha ott se lett volna, számba sem vette, hanem csak a magáét hajtotta, mondván:

- Tököt, makkot Jankó..... adutt Jankó..... nagyobb kisfilkó nagy filkónál Jankó....

A mi Jankónk hogyím az ördögre rá se hederitett, az lekuporodott melléje a sírdombra s aztán ketten kezdtek kártyázni.

Az ördögnek ép egy kanpoltrája volt, Jankónak pedig két kis-pénze.

Csak kártyáznak, csak kártyáznak s addig-addig kártyáznak, mig a mi Jankónk az ördögtől a kanpoltrát szerencsésen el nem nyerte, de az azt nem akarta odadni, hanem szaladásnak eredt. De a mi Jankónk sem akarta a maga jussát hagyni, azért utána az ördögnek; elöl az ördög szaladt, hátul pedig a mi Jankónk.

Az ördög a templom mellett szaladt el, mely ép a temető tőszomszédságában állott, a mi Jankónk pedig azt gondolta, hogy abba szaladt be, pedig tudjuk, hogy annak az büdös.

Jankónak se kell több, neki vetette a hátát a templomajtónak s azt befeszítette.

Keresi, keresi az ördögöt a templomban, de, természetesen, seholse találta. Mikor aztán elfogyott a türelem olaja, neki esett az apró-szenteknek, hogy fizessék meg neki tüstént, ebben a szempillantásban a kanpoltrát, melyet az ördögtől holdvilágnál egy sírhalmon nyert, mert különben mindjárt izzé-porrá töri őket.

De azok, természetesen, nem fizettek. No, ha nem fizettek, gondolta magában a mi Jankónk, majd megfizetek én. Megfizetek pedig ezzel az ispiritusos bottal, melyet szünet nélkül magával hordott.

Azzal a bolond neki esett az apró-szenteknek - de a nagygyát sem kimélte - csihi-puhi, mind össze-vissza törte; kinek a kezét, kinek a lábát, kinek az orrát, kinek az egész fejét ütötte le.

Mikor aztán a bolond elvégezte a fizetést, annyira elfáradt, hogy tüstént elaludt a templom pádimentomán, mintha a legjobb rendén lett volna a szénája.

Pedig dehogy volt jó rendben! mert reggel, midőn a harangozó csendíteni jött, hát látja a szép gazdálkodást, látja hogy az apró-szentek mind agyba-főbe vannak verve.

Ennek se kellett több, egyenesen a paphoz szaladt. El is jött az a szent bibliával, hogy Jankóra tüstént ráolvassa a sz. igéket, de a bolond, a mint fel akarták költeni, azt gondolta, hogy most is az ördöggel van dolga, mert a papot abban a hosszú fekete reverendában annak nézte s azt ugy pofon találta cserdíteni, hogy majd vacsorán érte Pilátust.

A bolondot aztán lefülelték, összekötözték s vason vitték a törvényházba, hogy ott mondják ki rá a szentencziát.

Az volt pedig a szentenczia: hogy Jankót egy oly elhagyatott üres házba csukják, a melybe éjnek idején az ördögök tanyáznak.

Ebből az ördöngös házból, a kit abba becsuktak, nem volt rá eset, hogy valaha valaki visszakerült volna.

Igy Jankónak megint az ördögökkel volt dolga, de nem félt tőlük, mert már volt egygyel dolga és attól is ő nyerte el a kanpoltrát, nem pedig az ördög az ő két kis-pénzét. Ezért Jankó félt is az ördögöktől, meg nem is.

De hiszen, gondolta magában, csak hagy jöjjenek, majd megszámoltatom ő kigyelmöket, tudom kurtát húznak, hiszem azt az egyet!

De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy Jankónál ott volt az ispiritusos bot, meg aztán a sut-zsák, melyeket szüntelenül magával hordott mint az árnyékát.

Mondom, hogy Jankót az ördöngös házba becsukták, tüzet rakott, mert volt a szegletben elég forgács. S aztán elővette a kártyáját és kártyázni kezdett, mondván:

- Tököt, makkot Jankó... adutt Jankó.... nagyobb kisfilkó nagyfilkónál Jankó....

Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer zörgetnek az ajtón.

Júj! itt az ördög s ha ezer lelked volna is Jankó, mégis gonoszul vesznél!

De bíz az nem az ördög volt, hanem egy szegény obsitos katona, ki szállást kért.

A mi Jankónk adott neki szállást, de eléb tudtára adta az obsitosnak, hogy csak úgy maradjon itt, ha tetszik, mert ez ördöngös ház, a melyben azok az urak.

A szegény obsitos katona mindezekre csak azt felelte, hogy nem bánja ő, ha mindjárt Belzebub ő felsége lakozik is itt, csakhogy szállást kapjon, csakhogy fedél alatt legyen, mert ottkinn olyan idő van, hogy még a jó kutyát is kár kiereszteni.

Csakugy fújt a szél, csakugy sipolt, csakugy fütyült, mint mikor valakit akasztani visznek.

- No, ha nem bánod, felelt mindezekre Jankó, én sem bánom; csakhogy aztán magadra vess, hogyha veled is olyan történik, vagy még annál is gonoszabb mulatság, melyre maga a czigány is azt felelte: „Hogy ő bíz azt soha ki nem állja!”

Aztán mindketten leültek kártyázni, de egyszer azon veszik észre magukat, hogy a forgács elfogyott.

Volt a padláson elég.

No, ha van, gondolta magában Jankó_, majd fölmegyek én, majd túrok le én onnan.

Fölmegyen Jankó a padlásra s egy jó csomó forgácsot le is túrt.

Ez ujra elég volt egy darabig, de megint elfogyott.

Ezért Jankó felküldte az obsitos katonát, hogy most már ő menjen fel, most már ő turjon le forgácsot, mert már fogyatékján van, sötétben pedig csak nem maradhattak.

Mit volt, mit tenni a szegény obsitos katonának, fölment a padlásra forgácsért, de bíz az onnan nem jött többé vissza.

Nem jött pedig azért, mert alighogy fölért, az ördögök nyakon csipték s izzé-porrá tépték.

A mi Jankónk csak várja, csak várja, hogy mikor jön már le az obsitos katona.

Addig-addig várta, mig végre elfogyott a tűröm-olaja, s azért felkiáltott a padlás-lyukon ilyeténképen:

- Hej, atyafi, jöszte le már, ha mondom.

Erre a szóra az ördögök lehajitottak valamit a padlásról.

A mi Jankónk odanéz, hát látja, hogy az a szegény obsitos egyik, még pedig a jobbkarja.

A jobbkéz után a balt, a bal után az egyik lábszárat, azután a másikat, a másik után a derekát, a derék után végre a fejét hajitották le, melylyel ugy oldalba kólintották a mi Jankónkat, hogy mig él, soha, de sohase felejti el.

Itt lelkem teremtette! a szögletben a tűz, mintha a föld nyelte volna el, egyszerre magától kialudt s lett a szobában olyan sötétség, hogy szinte harapni lehetett volna, hogy a kanál is megállott volna benne.

Egyszerre a szoba világosodni kezd, s mikor egészen megvilágosodott, a mi Jankónk csak akkor vette észre, hogy a szoba telisded-teli van - ördöggel.

Az ördögök aztán közrekapják a mi Jankónkat s elkezdtek vele labdázni; egyik kézből a másikba hajították s ugy labdáztak vele.

De a mi Jankónk sem állhatta sokáig a dicsőséget, hanem elővette a sut-zsákot, meg az ispiritusos botot.

Azért vette elő pedig a sut-zsákot, hogy annak száját kinyitván, az ispiritus bottal a sok ördögöt mind-mind belehajtotta, csupáncsak egyet hagyott szabadon. És az nem volt senki más, mint a kitől a kanpoltrát elnyerte.

Jankó aztán rárivalkodik erre, hogy adja meg neki a kanpoltrát, melyet holdvilágnál sirdombon nyert el tőle, de eléb az ördögöt az ispiritusos bottal ugy oldalba teremtette, hogy az bőgött, orditott mint a szakál, mint az oroszlán.

Az ördög mindezekre csak azt felelte, hogy ő nála egy krajczár, nem sok, de még annyi sincs, hanem ha eljön vele a pokolba, ott megfizeti a tartozását, mert akár egy zsák pénzt ád neki.

Jankó erre is ráállott.

Azért előfogta az ördögöt, ráült, mint valami paripára, a sarkantyuját ugy a horpaszába vágta, hogy kétfelöl csakugy patakzott a vére, hogy jobban se kellett, s aztán elindultak a pokolfelé.

Hogy odaértek, Jankó leszállt az ördög hátáról, ki aztán őt teméntelen szobák során keresztül vezetvén, végre a pinczébe értek.

A pinczében hét kád volt egymás mellett sorjában elhelyezve. Ezekben pedig élire verve szám nélküli sok pénz; az egyikben volt vert-arany, a másikban termő-arany, a harmadikban nyers-arany, a negyedikben vert-ezüst, az ötödikben termő-ezüst, a hatodikban nyers-ezüst, a hetedikben pedig, mely ugy a szegletben állott, rézpénz.

Most az ördög azt mondta a Jankónak, hogy válasszon abból, a melyikből tetszik; akár az aranyból, akár az ezüstből, akár a rézpénzből.

De Jankó egyikből sem választott.

És ezer volt a szerencséje! mert mihelyest akármelyik kád pénzhez hozzá nyúlt volna, az azonnal lobbot vetett volna s ő ott, tüstént azon szempillantásban izzé-porrá égett volna!

Mondom, hogy Jankó egyikhez sem nyúlt, előfogta az ördögöt, hogy fizesse meg neki azt a kanpoltrát, melyet holdvilágnál sírdombon nyert tőle.

Az ördög nem tudott fizetni. Jankó azért elővette a sut-zsákot; kinyitotta a száját és ezt az egyetlenegy ördögöt is bele hajította.

Jankó aztán a sut-zsákon hurkot vetett, a hátára hajította s hazafelé indult a pokolból.

De most az volt a kérdés, hogy menjen ki, hogy el ne tévedjen, mert 32 szoba során keresztül menni nem bolondság ám!

Nem is jött volna ki onnan senkisem; de a mi Jankónk mégis kijött.

Kijött pedig azért, mert ő eleve élt a gyanúperrel, mindegyik szoba ajtajában egy-egy kártyát hullatott el.

Igy jött vissza Jankó a pokolból, igy nem tévedt el s még azon éjszaka haza is ért.

Otthon aztán tizenkét kovácslegényt kért a falu birájától. Az adott neki. Ő aztán a tizenkét kovácslegénynyel, mindegyik kezébe egy-egy mázsás pörölyt adott, a sut-zsákot össze-vissza kovácsoltatta s mindaddig verette-üttette, míg az nem porzott.

Mikor aztán a sut-zsák porzani kezdett, kinyitotta annak a száját és a port szélnek eresztette.

E porból lett a vöröshangya. Azért oly mérges a vöröshangya csipése, mert ördögporból való.

E napságtól fogva nincsenek ördögök.

A falu aztán Jankónak ezért a szolgálatáért egy bornyas tehenet adott.

Ő pedig aztán a bornyas tehenet elvitte a vásárra, hogy majd sóra-húsra ragaszt belőle egy pár garast. De a mint egy rengeteg erdőn keresztülmenne, egy fiatal sudar fa elkezd a mi Jankónk előtt hajlongani, csikorgani.

A bolond azt gondolta, hogy a sudar fa a tehenet akarja megvenni.

- Megveszed, kérdi a bolond, megveszed?

A sudar fa csak nyikorgott, csak hajlongott előtte.

- No, ha megveszed, itt hagyom; de holnap reggel az áráért eljövök s ha akkor meg nem fizetsz, ezt a nagy apádat, mely itt melletted áll, tüstént kivágom.

Jankó aztán a borjas tehenet a sudar fához kötözte s azzal hazafelé bandukolt.

Másnap aztán Jankó, hátára vetvén egy fejszét, elindult a rengeteg erdőbe a pénzért.

Hogy odaért, hát látja, hogy a farkasok a tehenet borjával együtt még azon éjszaka megették, csak a kötele, csak a csontja maradt ott, a pénznek pedig se híre, se neve.

Megharagszik a mi Jankónk, hogy őt a sudar fa így rászedte, ugy rászedte, neki esik a vén fának, mely a fiatal fa mellett állott s a fejszével vágni kezdte.

Csak vágja, csak vágja, egyszer a fa oldalából egy irtóztató nagy rakás pénz dölt ki.

A Jankónak sem kell több, hazaszaladt, kocsit hozott s a sok pénzt hazaszállitotta.

Sok volt a pénz, ezért szó se lehet arról, hogy meg lehessen számlálni. No, ha nem lehetett megszámlálni, vékával kell megmérni. Azám, csak volna, de még ez se volt!

- No, ha nincs vékánk, szólt a szegény ember, eredj el fiam a paphoz, kérj tőle vékát, de meg ne mondd neki a világért se, hogy pénzt mérünk.

Jankó elmegyen a paphoz, megáll előtte mint a peczek s szót szólt:

- Köszönteti tiszteletes uramat apám-uram, adjon egy üres vékát, mert pénzt mérünk.

A pap adott neki, de fölébredt benne a kiváncsiság, hogy valjon ez a bolond igazat beszél-e?

Mondom, hogy a tiszteletes urban fölébredt a kiváncsiság, a szegény ember házához sompolygott s betekintett az ablakon, hát látja, hogy a szegény ember, meg a fia, ketten mérik a pénzt; egyik a zsákot tartotta, másik pedig az aranyat lapátolta.

Itt a szegény ember észreveszi, hogy a pap az ablakon leskelődik, neki sem kell több, kiküldi a fiját egy nagy ebadta bunkos bottal, hogy ijessze meg a papot, de vigyázzon, nehogy agyon üsse.

Itt a bolond kimegyen a furkos bottal s ugy ütötte főbe a papot, hogy az még a kis-körmét se mozditotta meg, hogy még azt se mondhatta, hogy: bá! Pedig ép ekkor kezdett pitymallani, ép ekkor szürkült az idő.

Itt a bolond mit mit nem cselekszik, a hátára veszi a papot, elvitte a szomszéd asszony kertjébe még pedig oda, a hol a hagymás ágy volt. Egy fej vörös-hagymát nyomott a pap kezébe, mintha az a hagymát kezdené dézmálni, pedig a szomszéd asszony kardos egy asszony volt, ki még a papnak sem engedett.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, a szomszédasszony észreveszi, hogy valaki a hagymájában gazdálkodik.

Ennek se kell több, beszalad az azsagért s ugy főbe találta kolintani a papot, a mint ott guggolt, hogy az menten, tüstént azon szempillantásban felfordult, és csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.

Megijed az asszony, hogy ő a papot igy ütötte, ugy ütötte agyon.

A mi Jankónk úgy a kerités mellett leste, hogy mit csinál az asszony, hogy mint sír-rí fejre kulcsolt kézzel.

Megszánta Jankó a szegény asszonyt, átkiált a keritésen ilyeténképen:

- Mit sír, mit rí szomszédasszony olyan keservesen?

- Hogyne sirnék, oh jó Jancsi! mikor a tiszteletes uramat, ki ide jött hagymát lopni, agyonütöttem.

- Sose sírjon azért szomszédasszony; kisebb gondja is nagyobb legyen annál! mert ha nekem jó pénzzel megfizet, elsímítom én a dolgot.

- Oh jó Jancsi, a mi pénzem van, mind odadom; pedig csuporral áll a huszas a láda fenekén!

- Nem kell nekem a kigyelmed pénze, van nekem elég, de ha a leányát, a Juliskát, nekem adja - ugyis régóta szeretjük egymást - még a hajaszála sem görbül meg.

Az asszony igérte, esküjével megpecsételte, hogy neki adja feleségül egyetlenegy legkedvesebb leányát, ki a faluban a legszebb leány volt.

A bolondnak se kell több, ismét a hátára veszi a papot, átvitte a másik szomszédba, hol a gazda böllér-mesterember volt.

Mondom, hogy a papot átvitte a szomszédba, a hidas ajtaját kinyitotta, egy disznót ugy szíven szúrt, hogy az még nemis nyikkant, aztán a papot, kezébe adván egy nagy kést, a disznó hátára ültette, mintha az ölte volna meg a szegény párát.

Itt fölébred a böllér, kimegyen a szobából, hát látja, hogy a hidas ajtaja tárva-nyitva van.

- Tyű, disznó teremtette! kiáltott a böllér, itt nem jól van a dolog! - A böllér aztán kezébe kap egy vasvillát, s ugy oldalba teremtette a papot, hogy menten lefordult a disznóról.

És a böllér csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.

Neki se kell több, szalad egyenes a faluházához, hogy a tiszteletes ur igy akarta ugy akarta a disznaját ellopni, hogy egyet már le is szúrt, hogy ő aztán így ütötte, ugy ütötte agyon a tiszteletest, bár csak egyet huzott rá.

A birákok aztán kimentek a helyszinére s azt mondták a tiszteletes úrra: úgy kell neki, mért akart zsivány lenni, mért akarta a más disznaját ellopni.

A szegény böllérnek pedig semmi baja sem lett.

Jankó aztán a falu legszebb leányát elkendőzte, eljegyezte, aztán lakzit laktak s még most is élnek nagy boldogan hogyha meg nem haltak. A sok pénz még a Jankó eszét is meghozta.